„Leszek én még boldog anyuka”

A két anyuka életének közös metszete végtelenül szomorú. Ágiék nagyon sokat vártak gyermekre, több lombikprogramban is részt vettek – sikertelenül. A sokadik próbálkozásra egészségesen megszületett a kisfiuk, aki ma hatéves. Másfél évvel később Ági újra várandós lett, ikreket hordott a szíve alatt, ám a 21. héten be kellett feküdnie a szegedi klinikára, mert olyan panaszai támadtak, amelyek arra utaltak, hogy megszakadhat a terhessége. Az orvosok mindent megtettek azért, hogy minél tovább az anyaméhben maradhassanak a kislányai.

Többször kapott úgynevezett tüdőérlelőt, majd a 25. hét környékén sürgősségi császármetszéssel megszülettek a lányai, Cecília 640, Emília 600 grammal. „Amikor először a kezünkbe foghattuk őket, mindössze férfitenyér nagyságúak voltak” – emlékszik vissza Ági. A lányok hosszas intenzív terápiás kezelést kaptak, a szegedi koraszülött-újszülött intenzív osztályon mindent megtettek értük.

Két és fél hónapot töltöttek a kórházban, mire hazamehettek. Egy hete voltak otthon, amikor az egyik kislányuk egészségi állapota romlani kezdett. Cecília éppen a névnapján hunyt el. Ő alussza örök álmát a temetőben. „Van egy elveszített angyalkánk és egy életvidám, vitális Emíliánk” – mondja könnyeit nyelve Ági.

*

Ágiék hetente járnak a temetőbe Cecíliá-hoz. A gyerekek tudják, hogy a testvérük nyugszik a kis halom alatt, ám ma még keveset értenek ebből. A család próbálja a történteket, a fájdalmat az életük részévé tenni, bár önmagában a koraszülés is nagy veszteség, hiszen minden édesanya arra készül, hogy kilenc hónapra szül.

Négy év telt el Cecília elhunyta óta, Ági eleinte zokogva tudott csak beszélni lánya elveszítéséről. „Kettős veszteséget éltünk meg, a koraszülését és az egyik lányunk halálát. A környezetünkben élők kifejezték együttérzésüket, de ezt az utat mindannyiunknak magunknak kell végigjárnunk, hiszen ez az életfeladat a miénk” – vezeti le Ági. „Egy gyermek elveszítése teljesen más veszteség, mint az, ha idő előtt kell megszülni a gyermekünket, pedig utóbbit sem könnyű feldolgozni” – festi le a mentor, min ment keresztül.

Hogy Ági és párja ma egyáltalán tud beszélni az átélt élményekről, az a szegedi Koramentorház egyik programjának köszönhető. Monostori Dóra gyásztanácsadó, mentálhigiénés szakember vezeti a Csillagfény szülői gyásztámogató csoportot, ahol Ágiékhoz hasonló sorsú szülők találkoznak időről időre.

A gyász lelki feldolgozásának részeként merült fel, hogy Ági és férje, Péter szeretne valamit visszaadni sorstársainak abból, amit a Csillagfény csoporttól kaptak. Így váltak a Korábban Érkeztem Dél-alföldi Regionális Koraszülött Intenzív Osztályért Alapítvány mentoraivá. „Ági és Péter azon ritka házaspárok egyike, ahol az édesanya és az édesapa is úgy döntött: megpróbálják átfordítani, mindazt az élményt, amit átéltek, és tapasztalataik-kal támogatni más családokat, akiknek egy picit így könnyebb lehet az útjuk” – mondja Monostori Dóra, a projekt szakmai vezetője.

Segítség sokféleképpen nyújtható. Az is enyhít a fájdalmon, ha beszélnek, az is ha hallgatnak, az is, ha másoknak tesznek fel jó kérdéseket és beszéltetik őket. Ágiék – Dóra munkáját segítve – a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) Orvostudományi Kar hallgatóinak is elmesélik a velük történteket a tanatológia- (haláltan-) kurzus keretében, hogy a leendő orvosoknak legyen képük arról, min megy keresztül egy koraszülő és/vagy gyermekét elveszítő szülő.

*

Ági négy éve segíti már sorstársait mentorként. Azt mondja, azért teszi, hogy megmutassa, van élet az intenzív ellátás, a fájdalmak után is. Példát mutat, hogyan lehet élni a veszteséggel, a bánattal. Sokaknak nyújtott a házaspár lelki támaszt, amikor egy napon Ági a temetőben találkozott az anyukával, akiről kiderült: ugyanazt élte át, mint ő. Nincsenek véletlenek.

Hazánkban a csecsemőhalálozás 3–4 ezrelék körüli, az esetek nagy része a koraszülő családokat érinti, tudtuk meg Rádi Katalintól, az alapítvány létrehozójától. Bár ez nem tűnik nagy számnak, aki átéli, annak hatalmas lelki terhet, fájdalmat jelent, amitől nehezen szabadul.

„Meg kell tanulnunk a tabukról beszélni – ebben is segít az alapítvány a szülőket támogató programja révén. Mindenkinek szüksége van az önsegítésre úgy, hogy el kell tudnia fogadni mások támogatását. Mert csak így tud mindenki saját magán is segíteni” – mondja Rádi Katalin.

Hogy miként lehet a veszteségből talpra állni? Az alapítvány segítségével, amely tavaly létrehozta a fentebb már említett szülői gyásztámogató csoportot. A Csillagfény csoportnak olyan édesanyák a tagjai, akik elveszítették a koraszülöttként világra jött gyermeküket. Jelenleg húsznál is több pártoló tagjuk van.

*

Nagyillés Éva – aki az SZTE Gyermekgyógyászati Klinika Koraszülött Intenzív Osztályán segíti a szülőket – még 2009-ben élt át halvaszülést. Évának is sokéves időszak után sikerült eljutnia a babavárásig, ami a 38. héten szakadt meg. Vesztesége után egy évvel fiúgyermeknek adott életet, aki a 36. héten érkezett. A fiúcska légzése egyórás korában azonnali támogatást igényelt, lélegeztetőgépre került. Később egy fertőzés miatt átszállították a gyermekklinika koraszülött-újszülött intenzív osztályára (PIC).

Éva a szülés után két nappal találkozhatott a kisfiával, a pillanat döbbenetes volt. „Bementem egy akváriumszerű helyiségbe, minden fehér volt, fehér tér, fehér idő, nem tudtam gondolkodni. Álltam az inkubátor mellett, ahol fölrobbantott Terminátor-állapotban találtam a gyermekem, mindenhonnan csövek, kábelek lógtak ki belőle, és gépek lélegeztették” – emlékszik vissza a megrázó első találkozásra.

Eközben lélekharcot vívott magával azért, mert nagyon nehezen élte meg, hogy a gyászidőszakból az anyaságba csöppent. Furcsa volt számára az is, hogy mindenki anyukának szólítja, mert nem érezte magát édesanyának. Eltelt egy kis idő, míg átérezte, hogy a kisfiú hozzá tartozik.

Miután hazaengedték a szülészetről, látogatóként tudott jelen lenni a kisbaba mellett, naponta kétszer negyedórára kereshette fel a gyermekét (jelenleg már 24 órában látogathatók a PIC-osztályok).

– Tudom, mindenkinek a saját története a legnehezebb, nekem ott az jelentette a legnagyobb feladatot, hogy elfogadjam: az anyaságomban a gyászom és az örömöm egyszerre van jelen – emlékszik Éva.

– Mikor hitte el az anyaság örömét?

– Amikor az első mosolyt kaptam a kis-fiamtól. Féléves volt a gyermekem, addig rutinból tettem a dolgom mellette. Nem voltam rossz szülő addig sem, ebben biztos vagyok, de többször sírtam, hiszen még gyászoltam is közben. A kisfiam már hároméves volt, amikor először tudtam megfogalmazni, hogy „most lennék alkalmas arra, hogy anyává váljak”. Akkorra tanultam meg az elveszített gyermekem hiányával élni.

– A másik gyermeke még ma is hiányzik?

– Nagyon sokat dolgoztam rajta, de ez a folyamat élethosszig tart. A külvilág elfelejtheti, hogy ő létezett, de én nem, mert ő volt az első gyermekem. Aki egyébként nagyobb súllyal született, és több hetet töltött a méhemben, mint a később született kisfiam.

– Azt a szeretetet, amit az elveszített gyermeke iránt érzett, érzi a kisfia iránt is?

– Mindenképpen! Nincs olyan határvonal, hogy a fiamat kevésbé szeretem, de a tudatomból az első gyermekem iránt érzett szeretetemet sem fogom kitörölni soha.

– Van a lelkében egy szoba, ami üres?

– …

Éva helyett Monostori Dóra adja meg a választ. Szerinte a halvaszülés traumája több évtized múlva is megmarad, igaz, az évek során a veszteség miatti fájdalom érzése megszelídül. Az viszont nagy baj, teszi hozzá a szakember, ha valakiben tíz év múlva is ugyanolyan intenzív a gyász fájdalma, különösen ha az a napi életvitelt is erősen befolyásolja.

Nagyillés Éva azóta számos hasonló traumán átesett édesanyán segített tanácsaival, bölcsességével. Az élet fura fintora, hogy oda jár másokat támogatni, ahol egykor maga is nehéz időszakon ment keresztül. „Amikor hazaengedtek, és becsuktuk magunk után a koraintenzív ajtaját, azt mondtam: ide én még visszajövök! Ezt a mondatot egyébként kétszer mondtam ki életemben, a másik alkalom alig egy évvel korábban a halvaszülés után történt. Azt mondtam a férjemnek, visszajövök még a szülészetre, mert leszek én még boldog anyuka! A koraszülöttintenzív-osztály ajtaján az első időben, 2015-ben nagyon furcsa volt belépni. Aztán én lettem az a koramentor, vagyis sorstárssegítő, akihez bátran fordulhatnak a szülők, mert azt mondják nekik az osztályon, hogy jó lesz velem beszélgetni.”