Végkifejlet

– Eladó az Országház?

– Nem tudok róla.

– Karácsony Gergely sem tudott arról, hogy eladó a Városháza.

– Ha neki nem is, róla elhiszem, hogy fogalma sincs, mi folyik a hivatalában. Az Országház azonban valóban nem eladó.

– Megnyugtató ezt hallani, viszont, ami Németországban történik, az innen nézve eléggé elgondolkodtató. A baloldali kormányprogram, benne a családok relativizálásával, a bevándorlóország meghirdetésével, a törekvés az európai szuperállam megteremtésére talán több is mint aggasztó. Mit lehet erre lépni?

– Kellő visszafogottsággal mindjárt az elején szögezzük le, hogy természetesen a német belpolitika a német polgárok belügye. Olyan kormányt választanak maguknak, amilyet akarnak, és ahogy mondani szoktuk, a demokráciával az is együtt jár, hogy ki mit szakít, azt szagolja legalább négy évig. Majd meglátjuk, négy év múlva hogyan alakul ez a történet. Sok sikert, de elsősorban azt kívánjuk az új német kormánynak, hogy szolgálata leteltével Németország társadalmi, gazdasági értelemben stabilabb és erősebb legyen, mint amilyen a jelen pillanatban!

Azt teszem szóvá, amiben a koalíciós program teljesen nyíltan és nyilvánvalóan túlterjeszkedik Németország határain, és amiben rossz történelmi reflexek továbbélését vélhetjük felfedezni. Németország már megint Európa messiásaként lép fel, legalábbis a koalíciós program ezzel az ambícióval hivatkozik országuk meg a német nép felelősségére. Szerintem az az út, amit kijelöltek maguknak, alapvetően a semmibe visz, de mint mondtam, ez magánügy. Viszont sem jogalapjuk, erkölcsi alapjuk meg pláne nincsen arra, hogy Európát magukkal rántsák a mélybe, immáron harmadszor a történelem során. Éppen ez a történelmi ok, ami miatt óvatosabb lennék a berlini politikusok helyében.

Nincs joguk előírni, megmondani sem a magyaroknak, sem a lengyeleknek, sem a cseheknek, sem a szlovákoknak, de még a portugáloknak és a spanyoloknak sem, hogy mi a család és mi nem, és nincs joguk előírni azt sem, hogy kivel éljünk együtt. Természetesen Németországba a német kormány azt hív meg bevándorlóként, akit akar, ez nemzeti belügye, viszont ebből nem fakad az a jog, hogy utána a fölösleget szét akarja osztani az Európai Unió tagállamai között. Sajnáljuk, hogy az új német kormány most már nyíltan bevándorlók országává akarja tenni a hazáját, mert azt gondoljuk, Németország és Európa is ennél többet érdemel, de utolsó leheletünkig ellent fogunk állni, ha Magyarországra is rá akarja ezt erőltetni.

– Alapvető kulturális és erkölcsi értékeket akarnak megváltoztatni, európai egyesült államok felé terelnek, folyamatosan és egyre agresszívebben akarják csorbítani a nemzetállamok jogait.

– Egy szempontból kalapot emelek a formálódó új német kormány előtt: felhagyva azzal a lopakodó politikával, amit az előző német vezetés Brüsszelre mutogatva meg Brüsszelen keresztül folytatott, most rendes, proletár őszinteséggel a képünkbe vágja: „adjatok nekünk négy évet, és nem fogtok Európára ráismerni!” Nem beszélnek mellé, hanem azt mondják, ők európai egyesült államokat, egy föderális Európát akarnak, amelyben egy központba koncentrálnák a hatásköröket és az irányítási jogokat. Ebből a szempontból kicsit ellenpólusa ez annak, amivel Trump elnök hivatalba lépésekor szembesültünk.

Ugyanazt a jelenséget látjuk, amelyet egyébként dicséretesnek és örömtelinek tartok: végre nem kell a szavak mögött kutakodni, nem kell összeesküvés-elméletnek látszó fejtegetésekbe bonyolódni, hogy vajon „mit gondolhatott a költő, amikor azt írta, hogy”… Trump elnök úrnak sem értettünk egyet minden intézkedésével, de az, hogy világosan és egyértelműen leszögezte, nem próbálja meg a nyugati meg mindenféle értékek csomagolópapírjába tekerni az amerikai nemzeti érdekeket, hanem világosan ezekből indul ki, az tisztességes beszéd volt. Most az új német kormány is ezt teszi, de csak félig annyira becsületes, mint Trump volt, mert természetesen nem a német nemzeti érdekekről beszélnek, nem a német elit érdekeiről beszélnek, hanem továbbra is az európai blablát nyomják, de legalább a célok tekintetében nem hagynak kétséget.

– Mennyi a jágói szerepe ebben az Európai Néppártnak, amely nemrég miniszterelnökök sorát adta Európában, mostanra azonban teljesen leolvadt?

– A Jóisten semmilyen bűnt nem hagy büntetlenül. Pontosabban, azzal büntet bennünket, hogy saját magunk vagyunk kénytelenek elszenvedni a hibáinknak, bűneinknek a következményeit. A legnagyobb bűnös mindazért, ami most történik Németországgal meg Európával, az a CDU és a CSU. A legnagyobb bűnt ők követték el az elmúlt tizenhat esztendőben azzal, hogy azt gondolták, elvek, tartás és valódi értékek nélkül is lehet – úgymond – pragmatikusan politizálni. Mindig idomultak az éppen aktuális, de mindig balról fújó széljáráshoz. Nagy az esély arra, hogy ez a pártszövetség elveszítette és nagyon nehéz lesz visszanyernie azt a történelmi szerepet, amit a második világháború után mind a mai napig betöltött. Ez a műsor bizony nem jöhetett volna létre Angela Merkel nélkül.

– Van-e reális esély arra, hogy Európa visszatérjen a gyökerekhez, oda, ahogyan azt De Gasperi, Adenauer és Schuman megálmodta? Vagy mindez már meghaladott?

– Abbahagyhatjuk a mutogatást az alapító atyákra. Egyrészt mert sokféleképpen sok mindent akartak, és ki-ki azt emeli ki a valaha mondott vagy csak idézett, de soha el nem hangzott mondatokból, amit akar, másrészről meg kész, annak a világnak vége van.

– A nemzetállamok végét, halálát, az önfeladást nem akarták, birodalmat sem.

– Annak az Európának vége van. Elérkeztünk az általuk elindított folyamatnak ahhoz a végkifejletéhez, amelyben – vagy-vagy – két össze nem egyeztethető álláspont szegeződik szembe Európa jövőjét illetően. Az egyik az, amelyik azt is sokallja, ami hatalom ma a brüsszeli hivatalnokok kezében összpontosul, mert azt tapasztalja, hogy ezzel a brüsszeli bürokrácia – vagy inkább „bürökrácia” – visszaél, és a saját hatalmának továbbnövelésére használja fel a meglévő hatásköreit. Szeretné új alapokra helyezni az Európai Uniót, a hatáskörök egy részét visszaadva a nemzetállamoknak, és csak azokban megtartani a közös cselekvés lehetőségét, ott viszont hatékonyabban és egyértelműbben, amelyekben valóban közös euró-pai érdek áll fenn.

Ezt azonban csak kifelé, a külvilággal ütköztetve tudjuk értelmezni, legyen szó az egységes piac és a versenyképesség összefüggéseiről vagy az egységes kül- és biztonságpolitikáról. Az ezzel szembeszálló másik álláspont képviselői nem a terjeszkedő brüsszeli hatalmi központ egyre inkább diszfunkcionális működésében látják a problémák gyökerét. Ellenkezőleg: a „még több Brüsszellel” a még teljes egyetértést igénylő döntési kérdések számának radikális csökkentésében vélik felfedezni a megoldást. Taktikai megfontolásból egyelőre csak a közös kül- és biztonságpolitikára koncentrálnak – persze a jogállamisági furkósbot továbbfarigcsálása mellett –, mert itt látják a legnagyobb esélyt az áttörésre.

Azonban az sem mindegy, hogy miként formálódik majd ki az az elvi egyetértés, amelyen egy operatívabb döntéshozatalra szóló felhatalmazás megszületik. Például: a huszonhét tagállam vezetői tisztázzák már, hogy mit gondolnak az Amerikához fűződő viszonyról, mit gondolnak Oroszországról, Törökországról és Kínáról, mit gondolnak a világ fejletlen része és Európa viszonyáról, és ha ebben az öt viszonyrendszerben konszenzusra tudunk jutni az alapelveket illetően, akkor lehet beszélni európai érdekről és az ezt megjelenítő egységes európai külpolitikáról. Ha nem, akkor csak legfeljebb a nagyok, az erősek érdekeiről beszélhetünk. Ahogy eddig is csak ez számított.

Fotó: MH/Hegedüs Róbert

– Egy évvel ezelőtti, ugyancsak adventi beszélgetésünkkor azt mondta, kis hazánk – minden balliberális és posztkommunista kártétel dacára – összességében eddigi történelmének egyik legsikeresebb három évtizedét tudhatja maga mögött. Ironikus, hogy éppen akkorra sikerül rendbe szedni magunkat, mire a világ meg kezd szétesni körülöttünk. A mi bal- és valaha jobboldali ellenzékünk pedig futólépésben próbál felzárkózni azok mellé, akik a civilizációs szakadék felé taszigálják Európát. Módosítana ezen?

– Itt is hasonló „jókat” tudok elmondani a magyar baloldalról, mint a németről. A sunnyogást, a mellébeszélést, a hazára meg a nemzetre való hivatkozást felváltotta a nyílt hazaárulás politikája. Részükről ma már nyíltan lehet a felvidéki magyarokat arra biztatni, hogy legyenek büszke szlovákok, nyíltan lehet az erdélyi magyarokat arra biztatni, hogy az RMDSZ helyett szavazzanak a Vatra Românească hajdani prominense által vezetett liberális román pártra, nyíltan lehet az európai egyesült államok alá betagolandó tartományként felvázolni Magyarország jövőjét, nyíltan lehet azért óbégatni Brüsszelben, hogy lehetőség szerint minél több forrást vegyenek el Magyarországtól és minél jobban büntessék meg hazánkat.

Véget értek azok az idők, amikor arról lehetett beszélni, hogy közös a nemzet, és csak a boldoguláshoz vezető út adja a véleménykülönbséget. Mi nemzeti politikát vallunk, ők pedig a nemzetek felszámolására irányuló globális politikához szegődtek zsoldba. Minden, amiről beszélnek, a rezsicsökkentés elutasításától kezdve a migrációs politikán át a közös adópolitika erőltetéséig, meg a hazudozás az európai minimálbér jótékony hatásairól mind ennek az eszközrendszerébe tartozik.

– Ez érthetetlen, inkább a licitálást várná az ember, a baloldal abban mindig erős volt. Hová lehet ezzel eljutni?

– Természetesen nem ezzel akarnak választást nyerni…

– Pedig eddig ennyi a mondanivalójuk. Megkérdőjeleznek és elvennének mindent, amit a polgári kormány adott az embereknek…

– Elnézést kérek, hadd legyek már magabiztos, keletkezzen egy pillanatra az a látszat, hogy jobb véleménnyel vagyok magunkról, mint egyébként az indokolt lenne: ahhoz a politikához képest, amit mi tizenkét éve folytatunk, legyen szó gazdaságpolitikáról, kis- és középvállalkozások támogatásáról, egyáltalán a gazdaság nemzeti érdekek köré szerveződéséről, legyen szó a külkapcsolati rendszerünkről, a társadalompolitikáról, a középosztály, a családok támogatásáról, a szegénység felszámolásáról, a közbiztonság megteremtéséről, a legmélyebb bizonytalanságból kihúzva az országot – tehát amit mi csinálunk tizenkét éve, és amit ők csináltak kétezertízet megelőzően, ezt a kettőt összevetve, hogyan tudnának ők jobbat mondani, vagy ha tudnak, hogyan lehet az hitelesebb, mint amiről mi nem csak beszéltünk, hanem meg is valósítottunk?

Nyilvánvalóan valamit mondaniuk kell, de tulajdonképpen belátták, hogy azzal a programmal, amit ők képviselnek, azzal olyan nagyon nem lehet népszerűnek lenni. Ezért aztán inkább a nyugati gazdáiknak, a multiknak üzennek, hogy visszatérnek a régi aranyidők, ha ők jönnek, és ehhez a támogatást is tőlük szeretnék, amit meg is fognak kapni. A magyarországi választásokat egy gyűlöletkampánnyá kívánják alakítani, mint ahogy az elmúlt tizenkét évben mást sem csináltak, az első pillanattól kezdve, csak gyűlöletet keltenek. Eredendően is, mint a régi baloldal vagy a Jobbik, vagy menet közben belesodródva ebbe a dicstelen társaságba, mint például az LMP.

– Szintén esztendeje hangzott el az ellenzéki összefogás kapcsán, hogy egy székely mondás szerint, ha a tenyeredből eteted a medvét, ne csodálkozz, ha előbb-utóbb a lábadból is eszik. Tökéletes előrelátás volt, azzal a kiegészítéssel, hogy a medve nem evett, hanem jól belakomázott. Gyurcsány felfalta a szövetségeseit.

– Igen, néhány évvel ezelőtt úgy tűnt, a baloldal Gyurcsány Ferencet se lenyelni, se kiköpni nem tudja, és most a dolog úgy áll, hogy Gyurcsány Ferenc megrágta, lenyelte, és lassan már meg is emésztette, de nem a baloldalt, hanem a teljes ellenzéki tábort. Minden tisztességes baloldali ember, parlamenti képviselő vagy azon kívüli közéleti szereplő felteheti magának azt a kérdést, hogy vajon kétezertízben így képzelte-e el a magyar baloldal jövőjét. Ezt akarta-e? Mi a gyávaságának, a tehetetlenségének a szerepe abban, hogy ma a baloldal esélyeit Gyurcsány Ferenc testesíti meg, a szó pozitív és negatív értelmében egyaránt?

– Milyen mintát ad most Budapest balliberális vezetése azoknak, akik kormányváltásban gondolkodnak?

– Ezt a kérdést csak az teszi fel komolyan, elnézést a minősítésért, aki nem emlékszik vissza az elmúlt harminc évre. Mindig ez történt. Ez a magyar és a nemzetközi baloldal egyik legfőbb jellemvonása: mindig abból élt, hogy megpróbálta szétosztani – és közben persze lenyúlni – mindazt, amit előtte a konzervatív kormányok vezetésével az adott társadalom felhalmozott. Ez történt nálunk is ezerkilencszáznegyvennyolc után, ez történt kilencven után is, vagy már ezt megelőzően, a spontán privatizáció időszakában. Ez történt kilencvennégy és kilencvennyolc között: amikor már éppen talpra állt volna az ország a rendszerváltoztatás, az átmenet sokkjából, akkor jött a „szakértelem” kormányzása, és valóban szakszerűen ellopta és kiárusította azt, ami még maradt. Természetesen ez történt kétezerkettő után is.

– Felbukkantak a régi arcok a Városházán.

– Nem értenek máshoz, de ebben a „szakértelmük” örök.

– Nincs semmi szégyenérzet, azért egy Városházát elkótyavetyélni…

– Ha van egyáltalán civilizációs fejlemény, ami szót érdemel – mert bizonyos szempontból valóban új szakaszba léptünk –, az éppen az, amit a szégyenérzet kapcsán lehet megfogalmazni. Ennek a szónak már a jelentését sem ismerik. Hozzáteszem, nem csak a baloldalon a politikában, hanem az élet egyéb területein is az internet uralta világban – hogy kicsit elvigyem a politikától a problémát, és érzékeltessem, hogy itt nem a politikából fakad a probléma.

A politika, benne a baloldal viselkedése, magatartása egy negatív civilizációs trendet tükröz, ami nem állt meg Magyarország határainál. A szégyen, a szégyenérzet mint olyan veszik ki a kultúránkból. Az abszolutum elvetésével minden relatívvá, elfogadhatóvá válik, ami egyet jelent minden társadalmi norma megkérdőjelezhetővé válásával. A nyugati világban már vannak, akik úgy érvelnek például a nekrofília büntetőjogi szankcionálása ellen, hogy a jog racionalitásának el kell válnia az erkölcs szubjektivizmusától.

Az a probléma, hogy mindazok, akik ezeknek a normáknak a lebontását a szabadság kiteljesedéseként próbálják beállítani, azok nem tudják, mit cselekszenek. A társadalmukat, a közösségeiket úgy húzzák vékony jégre, hogy közben az alatta lévő mélységekről fogalmuk sincsen. Vagy pedig, ha mégis van, akkor valóban a sátán szolgái.

– Gyermekvédelmi törvényünk mégis kiverte a biztosítékot Brüsszelben, viszont LMBTQ-nagykövetet küldenek Budapestre. Mi kell ahhoz, hogy ez a mesterséges őrület véget érjen?

– Az, hogy a folyamat elérjen a falig, vagy mélységben a szakadék aljáig, ahonnan már nincsen tovább. Ezt kataklizma, súlyos társadalmi összeütközések, konfliktusok nélkül nem lehet megúszni. Nem lehet például a BLM-mozgalom szellemét visszaparancsolni a palackba, illetve lehet, de annak erőszakos konfliktusok lesznek a kísérő állomásai.

– Mégis, kinek az érdeke, hogy fennmaradjon ez a káosz?

– Az, hogy az államokat meggyengítsék, morális alapjukat aláássák, a nemzetállamokat és azok demokráciáit működtető, vállukon hordozó középosztályokat kiiktassák, gazdasági eszközökkel likvidálják, az szerintem a multinacionális tőke érdeke. A gigantikussá nőtt pénzügyi-gazdasági hálózatok működtetői számára már szűkek a nemzetállami keretek, és nem akarnak azokkal a demokratikus eljárásokban hozott szabályokkal bíbelődni, amelyek nem a profitot szolgálják. Ami történik, az lehet, hogy nem minden elemében megtervezett.

Dúl a Pegasus-hisztéria, ami természetesen egy műbalhé, de közben egyébként a Facebook meg a Google gyűjt rólunk, jó néhány más szolgáltatóval egyetemben olyan adatokat, amelyekből a komplett személyiségprofilunk megrajzolható. Bombáznak mindenféle reklámokkal, információkkal, amitől senki nem tud megvédeni bennünket, már jogi eszközeink sincsenek hozzá. Az a cél, hogy egy nemzeti kötődések, kultúra, gyökérzet, közösségek és személyiségek nélküli, egyedek halmazát jelentő fogyasztói masszát etethessenek a saját tenyerünkből – szó szerinti értelmemben. Nem mondanám azt, hogy akik ezt a programot végrehajtják, azok számolnak is ennek minden egyes következményével. Vannak olyan járulékos problémái ennek a tervnek, amelyekre nincsen válasz.

Nem lesz-e ebből káosz? De igen, lesz. Van persze, ahol ez is része a tervnek. Például az, ami az úgynevezett arab tavasz keretében történt, az nem tűnik balesetnek. Ott a káosz tartósítása volt maga a cél. Egyelőre nem világos, hogy ami Európában illetve Európával történik, az hova futna ki a mozgatók szándékai szerint. A totalitárius liberalizmus – a nácikkal és kommunistákkal ellentétben – szándékosan hagyja homályban, hogy milyen jövőt is kínál. „Mindent szabad! Alkosd meg te a te korlátok nélküli jövődet, hiszen szabad lehetsz, ha engeded, hogy mi felszabadítsunk!”- ezt hirdeti.

– Egyik utolsó védőbástyája vagyunk a keresztény Európának a lengyelekkel együtt, nem véletlen, hogy zúdul ránk minden megvetés, átok. Mondhatjuk ennek minden fényében és árnyában, hogy sorsdöntő választás lesz jövő tavasszal?

– A másik oldalon is pontosan tudják, hogy ez egy sorsdöntő választás lesz, ezért aztán arra kell felkészülni, hogy mindent, még az elképzelhetetlent is meg fogják tenni annak érdekében, hogy ezt a polgári kormányt megbuktassák. Szeretnék emlékeztetni mindenkit arra, mit mondott Charles Gati már kétezertizenkettő januárjában: „igenis vannak lehetőségek arra, hogy a kormányt – ha lehet, demokratikus módon, ha nem lehet, másképpen – elmozdítsák”. A cél tehát bármely eszközzel megbuktatni az Orbán-kormányt. Azóta és most sincs másképpen. Volt egy négyévnyi fellélegzésünk, amikor Donald Trumpnak hívták az Egyesült Államok elnökét.

Az pedig, hogy milyen típusú eszközök alkalmazására kell felkészülni, arra részben megint Donald Trump a példa, aki az Egyesült Államok hivatalban lévő elnökeként volt kénytelen elszenvedni azt, hogy egyszer csak letiltották a Twitterről. Kiszorították a nyilvánosság egyik legfontosabb terepéről. Nézzük meg, mi történt Ausztriában, Bulgáriában és Csehországban, mi történik Lengyelországban. Alig van olyan ország, ahol még ne próbálkoztak volna. Mindent elkövetnek majd áprilisban, hogy Magyarországot kiüssék az ellenállás védfalából, és akkor már csak a lengyel kormánnyal kell elbánni.

– Advent van, milyen várakozással tekint az elkövetkezendő időkre?

– Hála Istennek, jó hangulatban várom az előttünk álló heteket, hónapokat. Remélhetőleg hamarosan a járványügyi adatok is javulni fognak, de aki beoltatta magát – több mint hatmillió honfitársunk között a családommal mi is ezek közé tartozunk – az mégiscsak valamiféle biztonságban, védettségben töltheti el a karácsonyt szerettei körében. Ellentétben az elmúlt karácsonnyal, amikor az édesanyámat is csak egy órára, télikabátban, az udvaron láthattam, hasonlóképpen a feleségem szüleihez, és azon kellett szorongani, hogy nem fertőzzük-e meg egymást, mivel annak tragikus kimenetele is lehet.

Tehát, ha ennyire úrrá tudtunk lenni ezen a víruson, méghozzá úgy, hogy ilyen veszéllyel még soha nem néztünk szembe, ha képesek voltunk arra, hogy mindenkinek megadjuk a döntés szabadságát, hogy megvédhesse magát, akkor azt gondolom, hogy egy választás megnyerése ennél sokkal egyszerűbb, világosabb és kiszámíthatóbb feladat. Még akkor is, ha az előbb azt mondtam, hogy olyan veszélyek fenyegetnek bennünket, amelyeket ebben a pillanatban nem tudunk felmérni. Mert egy választás mégiscsak egy választás, tehát az a papír, az a toll a mi kezünkben – nekünk, magyaroknak a kezében – lesz, ami eldönti ennek az eredményét.