Szeretet, tolerancia és humor a gyógypedagógus jelszava

„Az biztos, hogy gyógypedagógusnak elhivatottságból megy az ember. Ha megkérdeznénk a gyógypedagógusok nagy részét, miért választotta ezt a pályát, minden beszélgetésben ott lenne egy személyes történet. Mint ahogy nekem is ott van” – mondta a Magyar Hírlapnak Bozsaky Ágnes.

A szakértőt – akit júniusban az év gyógypedagógusának választottak – arra kértük, beszéljen arról, hogyan látja ma Magyarországon a szakma helyzetét. Szép, de rendkívül embert próbáló munka ez, így talán kevésbé vonzó hivatásként él a köztudatban. A személyes motivációja kapcsán kifejtette: bátyja autizmusban érintett, míg ő maga mozgássérült, ezért tartja fontosnak, hogy kiálljon sorstársaiért. Bár elismerte, éppen ezért időnként nem könnyű objektívnek maradnia.

A gyógypedagógusok megbecsültségére vonatkozó kérdésünkre Ágnes elmondta, munkájukra egyre nagyobb szükség van, a társadalom – főként a szülők – értékelik a tevékenységüket, és hálásak az általuk nyújtott segítségekért. Ugyanakkor az állami szférában egyre kevesebb a szakember.

„Az a tendencia figyelhető meg, hogy évről évre többen jövünk ki és alapítunk magánpraxist, akárcsak a társszakmában dolgozó pszichológusok. Ennek elsődleges oka az, hogy rengeteg képzésben kell részt vennünk, ezek részei orvostudományi tantárgyak, pszichológia és pedagógia, a bérezésünk és a szakmánkon belüli megbecsülés azonban ezt nem mindig tükrözi” – fejtette ki. A pályaelhagyás másik okát abban látja, hogy sokan néhány évvel a diploma megszerzése után döbbennek rá, hogy nem alkalmasak erre a munkára.

A gyógypedagógusi hivatás megköveteli, hogy az ebben dolgozók rendszeresen továbbképezzék magukat. „Sokan posztgraduá­lis képzésben vesznek rész, akár mesterszakon vagy szakvizsgákon, de a legtöbben még egy szakirány elvégzését választják. Mert nálunk is úgy van, mint például tanárok esetében: vannak különböző szakok a fogyatékosság típusától függően, és ezek szerint történik a szakosodás.

Aki két szakot nem egyszerre végez, és szakvizsgát szeretne tenni, akár nyolc évig is tanulhat. Sokuknak természetesen emellett családja van és dolgozik is. Ez nagyon sok munka” – magyarázta. Hozzátette, mivel a gyógypedagógusok többet tanulnak, mint általában a pedagógusok, differenciálni kellene a bérezésben. Emellett felszámolná az utazó gyógypedagógiai szolgálatot is, és minden intézménybe saját szakembert venne fel az ellátandó gyermekek létszámától függően.

„Ez a helyzet szerintem addig nem fog változni, amíg az ellátandó gyermekek intézményalapú és nem alanyi finanszírozásban részesülnek. Ennek megváltoztatására voltak kezdeményezések, de sajnos ez a folyamat lassan halad előre” – magyarázta Bozsaky Ágnes.

Tanulmányait a győri Széchenyi Egyetem Apáczai Karán végezte, ami olyan pluszképzést nyújt a hallgatóinak, hogy a való életben, a gyakorlatban sikerrel megállják a helyüket. „Nagyon pontosan kell tudni az elméletet ahhoz, hogy alkalmazni lehessen a gyakorlatban a kellő módszert. Ennél is fontosabb, hogy semmit nem ér a sok elméleti és gyakorlati tudás, ha azt a gyermeket nem szeretem, és nem tudom elfogadni a hiátusaival, problémáival együtt” – hangsúlyozta a szakember.

Beszélt arról is, hogy a gyógypedagógiában az elmúlt években számtalan új, innovatív kutatás történt, főképp az autizmus terén. A gyakorlati munkában inkább elfogadott az innováció és az újító terápiák alkalmazása és elfogadása, mint a tudományos életben.

A gyógypedagógia egyre jobban elhatárolódik a klasszikus értelemben vett pedagógiától, és külön tudományággá növi ki magát. Sőt a gyógypedagógia tudományterületén belül is jönnek újabb és újabb tudományok, amelyek az aktuális társadalmi és szociális kérdésekre keresik és kutatják a választ. Ilyen például a fogyatékosságtudomány.

A szakértő maga is az innovatív terápiák területén képzi magát, bár szerinte a gyógypedagógia-tudományban még tíz-húsz évig is eltarthat, mire elfogadják ezeket a módszereket. „A jó és hasznos képzés díja nagyon sok, amit többnyire a gyógypedagógusnak kell finanszíroznia” – mutatott rá. Más szakmákhoz hasonlóan a gyógypedagógusok körében is egyre gyakoribb a kiégés, amelynek a kezelése gyerekcipőben jár még.

Bozsaky Ágnes úgy véli, fontos lenne növelni a gyógypedagógusok számát a közoktatásban, hogy egy személy ne két másik munkáját végezze, valamint szupervizorok bevonásával is lehetne segíteni a szakmai és lelki problémákat, elakadásokat. Ugyanakkor a gyógypedagógusnak is be kell látnia, ha segítségre van szüksége, és kérnie kell azt – jelentette ki. Hozzáfűzte, ő maga mindig konzultál pszichológus és gyógypedagógus kollégáival az elakadásairól, nehézségeiről.

„Nálunk nagyon fontos a csapatmunka, látogatjuk egymás óráját, segítjük egymást, tanácsot adunk, éppen ezért, hogy ne érezze a kolléga azt, hogy egyedül marad egy helyzetben. Vagyis kell az együttműködés. Emellett lényeges, hogy megtaláljuk azokat a dolgokat, személyeket, eseményeket, hobbit, amitől fel tudunk töltődni. Legyen az a család, egy jó könyv, szentmise vagy egy kép festése.

A segítő szakmából adódóan azonban hajlamosak vagyunk mindig igent mondani” – magyarázta a szakember. Leszögezte, tanulni kell, hogy időnként nemet tudjon mondani. Vasárnap például nem ad egyetlen szülőnek sem nevelési tanácsot, mert akkor csak a saját családjával foglalkozik. Megjegyezte, sok kollégája számol be arról, hogy ezt tanulnia kellett, mert sok konfliktust okozott a párkapcsolatában a megzavart magánélet.

Hivatásáról úgy fogalmaz: „Néha nagyon nehéz, rengeteg munka, kevés siker. De annak a sikernek úgy örülünk, mintha az adott gyermek Nobel-díjat nyert volna. Fel kell vérteznünk magunkat egy nagy adag humorérzékkel és életigenléssel, hogy elkerüljük a kiégést. De a fő ok, hogy azok a gyermekek, emberek, akikkel foglalkozunk, olyan szeretettel vannak irántunk, mint senki más, és igazából ez tölt fel minket lelkileg, ezért megyünk mindennap újra és újra a »frontvonalba«. Jelszó: a szeretet, tolerancia és a humor.”