Magyar­ország római szemmel

– A borítón kora újkori térkép szerepel, holott a kötet címe szerint „új és jelenkori tanulmányok” vannak a gyűjteményben. Miért erre a térképre esett a választás?

– Az egyháztörténetben az újkor a reformáció és az oszmán előretörés idejével kezdődik Magyarországon. Ilyen értelemben nem lóg ki a tematikából, hiszen az első tanulmány is egy 16. század végi témát boncolgat, VIII. Kelemen pápának a törökök visszaszorítása érdekében tett erőfeszítéseit. A térkép egyik érdekessége, hogy a tájnevek magyarul szerepelnek rajta: a borítón látható részleten épp a Temesköz, Szilágyság, Nyírség és Bács megye olvasható.

– A szövegek közös nevezője a római nézőpont. Mi a kutatói tapasztalata: hogyan lehet megragadni a római, főleg a vatikáni forrásanyag jelentőségét?

– Hat évet töltöttem Rómában papnövendékként, egyetemistaként, majd 2018-ig további hét évet a Pápai Magyar Intézet rektoraként. Az örök város a katolikus egyház központja, tehát minden pap számára fontos. De egy történelem iránt érdeklődő embernek még több, hiszen itt a múlt emlékeibe szinte belebotlunk, kézzelfoghatóan ott vannak mindenütt.

– És akkor még nem is beszéltünk a közgyűjteményekről…

– Igen. A vatikáni levéltárak anyaga egyedülálló, hiszen a katolikus egyház vezetésének szemszögéből mutatják be a történelmet. Az egyházi levéltárak közül kiemelkedik a Vatikáni Apostoli Levéltár, régebbi nevén titkos levéltár, ami valójában nem is titkos, hiszen kvalifikált kutatók számára hozzáférhető az anyaga. A „titkosság” mindössze arra vonatkozik, hogy alapját a pápa egykori magánlevéltára képezi, ebből nőtte ki magát Vatikánváros első számú közlevéltárává.

A kötetben helyet kapó tanulmányokban is főként erre a forrásanyagra építettem, miközben szerettem volna magát az embert is bemutatni. Sok egyházi személy hidat képez Hungaria és Róma között: vagy azért, mert Rómát képviselte Magyarországon, vagy azért, mert Rómában tanult, és a római gondolkodásmódot hazahozta, gazdagítva ezzel a helyi egyházat és az országot egyaránt.

– Tud erre példát hozni?

– Van egy tanulmány, amely a kalocsai főszékesegyház titulusának kérdését járja körül. Sokáig tartotta magát egyébként a köztudatban az, hogy 1738-ban, amikor megnyitották a török után újraépülő székesegyházat, megváltozott a titulusa is. Valójában azonban nem így történt, ez egy későbbi félreértés eredménye, hiszen Szent István korától kezdve ugyanúgy Nagyboldogasszony-templom volt, ahogyan 1738-ban.

Az újjáépítés kulcsszereplője az akkori kalocsai érsek, Patachich Gábor volt, aki történetesen Rómában végezte a tanulmányait, és aki több más társával együtt abban a reményben volt a Collegium Germanicum et Hungaricum növendéke, hogy hazatérve részt vállalhat az ország újjáépítésében. Az tehát, hogy a mai kalocsai érseki székhely hogyan néz ki, egyáltalán nem független a római tartózkodástól: a hatás közvetett, de a magyar kultúrtörténetben egyértelmű helye van.

– Mi a római tanulmányok jelentősége az egyházban?

– Csak egy számadatot mondanék: a 18. századi Magyar Királyság megyéspüspökei­nek körülbelül a fele tanult Rómában, mielőtt főpásztor lett. Számukra a „romanitas” eleven tapasztalattá vált, és hazatérve ezt a tapasztalatot a társadalom számára is elérhetővé tették, amikor építkezésbe kezdtek.

A korszak Magyarországán nem volt olyan szeminárium, ami fölvehette volna a versenyt a Collegium Germanicum et Hungaricummal. A magyar egyházi felsőoktatás történetének ez a fejezete 1773-ban zárul le, amikor a jezsuita rendet föloszlatják. Csakhamar a Collegium is megszűnik, majd csak 1818-ban indítják újra, és jóval később, 1844-ben érkezik az első magyar diák.

– Mi változott ez alatt a bő fél évszázad alatt Róma és Hungaria kapcsolatában?

– Egyrészt a 19. században már voltak a Habsburg Birodalomban erős, magas színvonalú képzést nyújtó intézmények. Másrészt ugyanebben az időben már inkább papi kollégiumokat alapítanak, és növendékek helyett inkább fölszentelt papokat küldenek Rómába kutatni. Harmadrészt meg kell említenünk még, hogy a század második felében újfajta érdeklődés középpontjába kerül Róma, miután 1881-ben XIII. Leó pápa megnyitja a Vatikáni Levéltárat a kutatók előtt. Ettől fogva a hangsúly pedig a posztgraduális kutatásokra, történelemre, művészettörténetre, régészetre, képzőművészetre kerül.

– Ez ma is így van?

– A trend megmaradt, legalábbis a magyar egyház szívesebben küldi Rómába a tagjait, mint más európai országba, ahol szintén erős, de mondjuk a magyar gondolkodástól eltérő struktúrában zajló teológiai képzés van.

– Az elmúlt négyszáz évben hogyan látták Rómából Hungariát?

– A Magyar Királyság, Magyarország Szent István országaként mindig kiemelkedő jelentőséggel bírt a Szentszék számára. Olyan ország volt, amelynek katolikus az uralkodója, ahol erős katolikus közösség volt – ez előre sorolta hazánkat az országok képzeletbeli rangsorában. Az ezeréves múltnak a Vatikánban mindig is tudatában voltak.

Az elmúlt négyszáz év egyháztörténetének fő üzenete a ma embere számára az, hogy magyarként fontos tudnunk, hogy egy nagyobb közösség részei vagyunk. Kiemelkedő élmény volt kutatóként azt látnom, hogy a nunciusok hogyan viszonyultak a magyar történelem kritikus pontjaihoz, azokhoz az eseményekhez, amelyeket mi sorsfordítóként tartunk számon, gondolok itt az oszmán előretörésre, 1848–49-re, Trianonra, a világháborúkra, a kommunizmusra.

– Mi jellemzi ezekben az évszázadokban a Szentszék viszonyát a magyar ügyekhez?

– Egyrészt egyfajta jól informáltság, másrészt egy őszinte aggódás és segíteni akarás. Az 1848-as forradalom és szabadságharc eseményei mutatják, hogy Róma alapvetően tiszteletben tartja az állam önállóságát, 1848-ban is elfogadta a forradalmi változásokat, és próbált együttműködni, 1919-ben pedig a nunciusi jelentésekből látszik, hogy a Szentszék komolyan aggódik a győztes országok esetleges területi igényei miatt.

– Volt példa arra, hogy nyíltan beleszólt a Vatikán a magyar egyházpolitikába? Mert ha már 1848–49-nél tartunk: Horváth Mihály kultuszminisztert, választott csanádi püspököt kis híján kivégezték, a Vatikán nem sok szót emelt a szimbolikus akasztás ellen.

– Horváth Mihály egyházi szempontból vállalhatatlan figura volt. Püspökjelöltként megbukott az ilyenkor szokásos vizsgálaton az életvitele, gondolkodásmódja miatt. És aztán be is váltotta ezeket a félelmeket: 1849-ben kultuszminiszterként a Rómától való elszakadást sürgette – ez nyilván katolikus szemszögből teljesen elfogadhatatlan.

– Remek történetíró, rám nagyon nagy hatással volt az életműve.

– Érdekes, sok történész hölgy kollegám odavan érte...

– Ha ez most arra vonatkozott, hogy püspökként az emigrációban megnősült, akkor cáfolom: engem nem ez fogott meg benne.

– Dehogy, pont az a lényeg, hogy nem volt püspök. A gyakorlat szerint a magyar uralkodó által jelölt és kinevezett főpásztoron az apostoli nuncius elvégezte a processzust, egy kánoni eljárást. Ennek eredményét a pápa a bíborosi konzisztóriummal megtárgyalta, aztán ha alkalmasnak találta az illetőt, akkor kinevezte. Nagyon ritkán fordult elő Magyarország esetében, hogy az uralkodói kinevezést kétségbe vonta volna Róma. A Szentszékkel nem egyeztettek a jelölés előtt 1848 tavaszán. Ezt egyébként tudomásul is vették, de azt már a pápai udvar is egy kissé rosszabbul viselte, hogy a püspökjelöltek nevét lényegében a sajtóból tudta meg. Ennek ellenére mindenkinek a jelölését elfogadták.

– Köztük Horváth Mihályét is.

– Nos… egyvalaki volt, akinél nem folytatták le a kánoni eljárást: Horváth Mihály. Vele szemben olyan engedelmességi, illetve morális kételyek merültek fel, amelyek miatt a jelölését az apostoli nuncius nem tudta támogatni. Ezzel persze nem vonjuk kétségbe az ő történészi és politikusi tevékenységét, de a Szentszéknek egy ilyen tudományos-közéleti karrier kevés: Róma nem minisztert, hanem püspököt keresett.

– Öten voltak akkor püspökjelöltek, és nemcsak Horváth Mihály nem lett megerősítve, hanem a többiek sem.

– A másik négy jelölt kinevezésére azért nem került sor, mert közben megint fordult a történelem kereke. A magyar szabadságharcot leverték, az új kormányzat pedig a kinevezéseket visszavonta. A Szentszéknek ebbe nem volt beleszólása. A forradalmi jelöltek közül egyébként többeket meghurcoltak az osztrák hatóságok 1849 őszét követően, ez ellen pedig mind a Szentszék, mind a nuncius elevenen tiltakozott, egyébként az újonnan kinevezett hercegprímással együtt.

– Ma mi befolyásolja azt, hogy hogyan látnak bennünket Rómából? Lehet-e hivatkozási alap ma Rómában az, hogy Magyarország Szent István országa?

– A Szentszék egészen más szempontok szerint értékeli az országokat, mint egy világi állam: a kapcsolatok milyenségét nem gazdasági vagy politikai kapcsolatok határozzák meg, hanem az ott élő katolikusok száma és helyzete. És ilyen szempontból – ezt szentszéki diplomata ismerőseim is megerősítették – Magyarország a jelentősebb és egyébként a biztonságosabb országok közé tartozik. Bármennyire is fontosak nekünk a saját nehézségeink, problémáink, valójában világpolitikai szempontból mi a kiszámítható és nyugodt országok közé soroltatunk inkább, és nem a konfliktuszónák közé.

– Ez tehet bennünket, magyarokat unalmassá vagy marginálissá?

– Nem, éppen hogy nem. A stabilitás a kulcsszó.

– Az előbb említette, hogy 1848-ban a Szentszék sérelmezte, hogy a sajtóból tudta meg az új kinevezéseket. Most 2021 van, és ahogy láttam, a pápalátogatásról mi is a sajtóból értesültünk.

– Ez ennél sokkal bonyolultabb kérdés. A Szentatyát már 2020 szeptemberére is vártuk. Ráadásul két különböző dolog újságírói kérdésre válaszolni és hivatalos bejelentést tennie a Vatikánnak. Fontos, hogy be tudjuk magunkat helyezni a nagy világesemények egészébe, és reálisan lássuk a helyünket a világban.

– Vagyis azt, hogy bizonyos szempontok szerint periférián vagyunk?

– Ez attól függ, mit tekintünk perifériának. Ferenc pápa mindig azt kéri tőlünk, hogy menjünk a perifériákra. És a periféria is relatív: Indiában például a kereszténység kisebbségben van, de ismerek onnan egy atyát, akinek a családja 1700 éve keresztény. Ehhez képest a mi ezeréves keresztény államiságunk is tűnhet perifériának.

– Kicsit visszatérve megint a könyv témájához. Ha az elmúlt négyszáz évből választani kéne valamit, akkor mit mondana: mi tette föl Magyarországot a világegyház térképére?

– Az elmúlt négyszáz évben Magyarország ott volt a világegyház térképén. Ha csúcspontot kellene mondanom, akkor a török utáni újjáépítést mindenképpen kiemelném: az elpusztult, elnéptelenedett területekre különböző nemzetiségű és kultúrájú emberek költöztek, akik gyakorlatilag a semmiből alkották újjá az egyházmegyéket, országrésznyi területeket.

Emellett erős üzenet a 20. századi egyháztörténet is: mindazoknak a tanúságtétele, akik nagyon-nagyon sok szenvedésen és megaláztatáson keresztül is meg tudták őrizni a hitüket és az emberségüket. A kommunizmus alatti helytállás mindannyiunk számára ma is élő példa lehet. Ez is fontos. Nem gondolom, hogy a kommunizmus halott lenne.