Harminc éve szabadon

– Mikor hallott először arról, hogy a szovjet csapatok távozhatnak hazánkból?

– Katonaként az ember nyolcvankilenc előtt nem nagyon tudta kivonni magát a politikából. Azaz hiába éreztük, hogy nem helyes a szovjet hadsereg itteni jelenléte, erről teljesen nyíltan társalogni mégsem volt tanácsos. Úgy emlékszem, a nyolcvanas évek második felében már egyre gyakrabban vetődött föl ez a kérdés, persze leginkább a gyakorlótereken, hiszen általában ott találkoztunk a szovjet tisztekkel. Magánbeszélgetésekben pletykaszinten keringett a levegőben, hogy valami ilyesmi történhet a közeljövőben, de magának a rendszernek, pláne a nagy szovjet államnak a végét, helyesebben összeomlását senki nem láthatta előre.

– Az első, kivonásra utaló konkrét jelek idejére emlékszik?

– Hogyne, nyolcvankilencben, amikor Lentiben voltam dandárparancsnok, már tízezer katonát kivontak. Igaz, ez leginkább az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió között zajló fegyverzetcsökkentési tárgyalásoknak volt a hozadéka. Háromszáz harckocsit és sok száz páncélozott harceszközt, BMP-k és PSZH-k tömegét szállították el az országból.

– Az előbb említette, hogy katonaként nehezen tudták kivonni magukat a politikából. Nem volt a karrierjükre nézve veszélyes, hogy nyolcvanhétben a megszállók lehetséges távozásáról „fantáziáltak”?

– A tisztek döntő többsége a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja volt. A pártalapszervezetekben zajló munka révén éreztük, hogy a közhangulat megfordult, és a belső konfliktusai miatt maga az MSZMP is meggyengült. Minket ez ugyan kevéssé érdekelt, de a folyamatokat láttuk. Utólag, ennyi esztendő távlatából kételkedhetnek a szavamban, de bárki elhiheti, nem volt olyan veszély, hogy elvisz valakit az elhárítás azért, mert „párszemközt” ilyesmiről társalgott. Ekkor már a szovjet tisztek is érezték, hogy ez az állapot ebben a formában fenntarthatatlan.

– Mikor tudták meg, hogy végképp elválnak az útjaink?

– Németh Miklós magyar és Nyikolaj Rizskov szovjet miniszterelnök ezerkilencszázkilencven ja­nuár kilencedikén Szófiában, a KGST negyvenötödik ülésszakán elvi megállapodást kötött a teljes csapatkivonás ütemtervéről. Folyamatos egyeztetések után, február elsején indultak Budapesten a tárgyalások Somogyi Ferenc külügyminisztériumi államtitkár és Ivan Aboimov külügyminiszter-helyettes vezetésével.

Ez viszonylag hosszú folyamat volt, amelynek lezárásaként ezerkilencszázkilencven március tizedikén Horn Gyula magyar és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter Moszkvában aláírta azt az egyezményt, amely szerint a szovjet hadsereg kilencvenegy június harmincadi­káig kivonja Magyarországról a teljes személyi állományt, a saját állampolgárságú polgári személyeit, elszállítja a fegyverzetet, a harci technikát és az anyagi eszközöket. Valójában Annus Antal altábornagy tudna erről a kérdésről sokat beszélni, de ő sajnos egy repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt.

– A kivonulás érzelmileg mit jelentett?

– Felfoghatatlan érzés volt. A pártállam megszűnt, akárcsak az MSZMP. A nemzeti érzelem a felszínre tört. Az egyszerű katonától a vezetésig mindenki úgy érezte, egy óriási súlytól szabadultunk meg. Egyébként mi nem haragudtunk a szovjet katonákra, barátságosan együtt lehetett velük működni bármikor, de ez nem egyenlő azzal, hogy szívesen láttuk az itt lakásukat.

– És ami utánuk maradt?

– Az maga volt a katasztrófa. A kiképzés főnökeként sok gyakorlótéren jártam... Amikor a kivonulás igazán felpörgött, Matvej Burlakov vezérezredes parancsnokolta a Déli Hadseregcsoportot. Vele egyezkedett Annus Antal. Az események több szálon futottak, amelynek csak az egyik része volt az átadás-átvétel. Burlakov képtelen igényekkel lépett föl a magyar állammal szemben. Szerinte ők szolgáltatásokat nyújtottak, lakásokat építettek, s mindezt évi hárommilliárd forint értékben tervezte elszámolni.

Azonban a mieink rendesen felkötötték a gatyát, sorra megcáfolták a szovjetek érveit. „Apró” példa, személyesen láttam az esztergomi és a hajmáskéri lakótelepet. Ma sem világos, miért kellett mindent kitépni a falból. Döbbenten álltunk a széttört mosdókagylók, vécécsészék vagy a „kicsomagolt”, azaz letépett tapétájú szobák előtt. A kiképzési bázisok alapvetően közös használatban álltak, a gyakorlatok idejét a minisztériumban központilag szabályozták, s ebből soha nem keletkezett vita. Várpalotán jártunk, éppen átvettük a területet a távozó szovjetektől, amikor megjelent két helybeli vadász. Kérdezték, mit csinálunk, mire közöltük, hogy bejárjuk a lőteret.

Erre közölték, ők ezt a részt „megvásárolták” a szovjetektől. Persze elhajtottuk őket, lévén a szovjet hadseregnek nem volt semmiféle jogalapja eladni a magyar állam birtokait. Gondolom, a helyi vadászok kapcsolatban álltak az egység parancsnokával, aki a kivonulás előtt átverte őket. Persze, tudom, nem mindenkit érintett jól, hogy haza kellett térni. A katonák nagy része jobban érezte magát itt, mint ott. Szabadabban lehetett mozogni, ez sokaknak már „Nyugatnak” számított. A Szovjetunió jó ideig képtelen volt megoldani a tisztek és családtagjaik elhelyezését, sokan vagonokban, sátrakban laktak.

– Súlyos környezetszennyezés is maradt utánuk.

– Némely reptereken egyszerűen a talajba engedték az elszállíthatatlan kerozint, eltemették a lőszert és a veszélyes hulladékot. Abban a negyvenhat esztendőben, amíg itt tartózkodtak, a helyi lakossággal kialakult egyfajta kölcsönös előnyök mentén szerveződött viszony.

Megszámlálhatatlan köbméternyi benzin és gázolaj, színes tévék, búvárszivattyúk, műszerek, barkácskészletek és mindenféle tarka-barka felszerelési tárgyak tömegei vándoroltak a bázisokról magánkézbe, visszafelé meg főleg pénz és az elmaradhatatlan ital. Sokan leléptek, azaz dezertáltak. Tudomásom van például arról, hogy a székesfehérvári hadosztálytól vagy a mátyásföldi alakulattól többen itt maradtak a tiszti karból az indulás előtt.

– És a fegyverek? Állítólag azokból is rengeteg hiányzott a végső leltár során.

– Pisztolyok, géppisztolyok, lő- és robbanószerek valamint kézigránátok, ezeket mind megvették az emberek. De erről a rendőrségnek nyilván pontosabb felmérései lehetnek. Viszont mindezen túl szerintem az arányok, amelyek ezzel kapcsolatban a lakosság tudatában élnek, némiképp túlzók.

– Visszakanyarodva a kivonulás napjaira, illetve az azzal párhuzamosan zajló pénzügyi egyezkedésekre, érdemes felidézni valamit. Matvej Burlakov egy, az Izvesztyija újságban vele készült interjúban megfenyegette hazánkat, hogy ha nem tudnak megegyezni a „kártérítésről”, akkor leállítja a csapatkivonást. Ezt akkor és ott miként lehetett értékelni?

– Eléggé nehezen. Ugyanakkor Burlakov – legyen bármennyire is vaskalapos és szemellenzős – szerencsére messze nem olyan tényező volt a szovjet hadvezetésben, amit ő magáról gondolt, és vélhetően Sevardnadzéval sem beszélte meg ezt a kérdést.

– A nyolcvanas években sejtették, hogy atombombákat tárolnak nálunk a szovjetek?

– A felső hadvezetés biztosan tudott róla, de mi lejjebb maximum sejtettük. Ugyanis Tótvázsony, Császár, Tab, ahol ezeket a tölteteket tárolták, szigorúan „magánkézben” voltak, s a magyarok csak akkor jártak ott először, amikor e bázisok visszakerültek hozzánk kilencvenegy után. Annyi együttműködés persze létezett e téren – papíron –, hogy ha „helyzet lesz” akkor az említett helyeken ott őrzött készletekből szállítanak a magyar rakétacsapatoknak.

– Miként szakadtak el az utolsó szálak?

– A Honvédelmi Minisztérium magasföldszintjén volt egy iroda kijelölve a szovjet tanácsadóknak, akik nyolcvankilencben ki lettek költöztetve Hűvösvölgybe, a HM-hármas objektumba. Amikor pedig Für Lajos lett a miniszter, akkor már nem is állt szóba ezek közül senkivel. Aztán szépen elmentek. Amikor kilencvenháromban a Katonai Felderítő Hivatal vezetője lettem, elmondás alapján értesültem arról, hogy azon a folyosón, ahol az én irodám volt, dolgoztak egykor a szovjet katonai tanácsadók.

Utolsóként Viktor Jegorovics Silov altábornagy távozott a Volgájával és a sofőrjével Mátyásföldről. Bezárta a kertkaput, zsebre tette a kulcsot, és elment. Amúgy nemrégiben úgy értesültem, hogy ő most valahol Ukrajnában, a magyar határ közelében éldegél. Ugyan pezsgőt nem bontottunk, de azért óriási megkönnyebbülést éreztünk, hogy távoztak.

– Összbenyomást tekintve milyen emlékeket őriz a szovjet katonákról?

– Az itt ideiglenesen állomásozó haderő durván fele nem orosz, hanem a tagköztársaságokból származó ember volt. Azaz amikor értékeljük a cselekményeiket, akkor ezt illik figyelembe venni. A tisztekkel abszolút megtaláltuk a hangot, az oroszok mindig is szerették a magyarokat. Még a második világháborús emlékek is megszépültek, pedig ha máshol nem, a Don-kanyarban éppen eleget birkóztunk egymással.

Ezzel kapcsolatban felidéznék egy személyes emléket. Hajdani tanárom a Frunze Katonai Akadémián mesélte, hogy a háború alatt Voronyezs környékén harckocsiparancsnokként fogságba ejtett számos magyar honvédet. Példaértékűen viselkedtek, másként, mint a németek vagy a románok, olaszok. Volt tartásuk még fogolyként is. A lányok körében pedig igen népszerűnek számítottunk Moszkvában és Szentpéterváron...

– De azért a szigorukról is legendákat meséltek.

– Több tízezer embert folyamatosan a laktanyákban tartani nem lehetett egyszerű mutatvány. A kihágásokra különösen élesen ugrottak. Akit elfogtak, azt házon belül ítélték el, a magyar hatóságoknak ebbe semmiféle beleszólásuk nem lehetett. Pedig merem állítani, még a legsúlyosabb bűncselekmények esetén is általában jobban jártak volna a tettesek, ha mi ítéljük el őket, s nem a saját katonai bíróságuk.