„Azért erősítjük a hadsereget, hogy ne akarjon senki belénk állni”

– Ha egy, a történelemben jártas kívülálló ma ránéz a Magyar Honvédség háza tájáról érkező, a fejlesztésről szóló hírekre, könnyen találhat – akár dicséretesnek, akár kísértetiesnek is titulálható – párhuzamokat a régmúltból.

– Mire gondol?

– A harmincas évek végére, amikor hasonló folyamat zajlott le a királyi honvédségben…

– Nem kell félni. Most azért tűnhet bárkinek furcsának ez a program, mert legutóbb csaknem száz esztendeje került sor efféle léptékű, a saját iparunkra alapozott fejlesztésre.

– És a politikai közeg?

– A Föld társadalmaiban a mögöttünk lepergett csaknem száz esztendő csak egy másodperc. Persze igaz, ezen idő alatt a közös problémáink és feszültségeink nem csekély részét dicséretesen rendeztük, ellenben a fennmaradó részeket csak most kezdjük kóstolgatni, kerülgetni. Ám mivel a világ folyton változik, jöhetnek újabb és újabb fellángolások, ilyen-olyan fokú kihívások. És ha nem készülünk föl, nem teszünk semmit, akkor vajon mi vár ránk? Ki véd meg bennünket? Érdemes felidézni, tudtuk-e 2019 őszén, hogy 2020 elején beüt a világjárvány, vagy akár azt, hogy Ukrajna szinte egyik pillanatról a másikra veszíti el területének jelentős részét? A válasz egyértelműen nem.

– A polgár e szavakat hallva mire gondoljon? Önök már látják a vészt, csak még nem mondják?

– Nem. A társadalom arra gondoljon, hogy a veszélyt mi állandóan elemezzük, és időben fogunk szólni, ha érzékeljük a lehetséges konfliktust. Vagy ha beüt a krach – teszem föl – egy pandémia formájában, akkor rögvest képesek leszünk cselekedni.

– Már elnézést, de pont ön mondta az imént, hogy a világ folyton változik, módosul.

– Amikor azt mondom, itt a honvédségnél folyamatosan elemezzük a veszélyt, akkor egyrészt egy adott, emberileg belátható rövid és egy hosszú, több évtizedes időintervallumra gondolok. Utóbbi körbe sorolható például a klímaváltozás, a vízhiány vagy a határainkat nyaldosó migráció – az előbbibe pedig egyebek mellett a terrorizmus vagy a kibervédelem.

– És az, hogy ki lehet a potenciális ellenfelünk?

– Mi nem gondolkodunk ellenségekben. Sokkal inkább arra törekszünk, hogy a fejlesztések révén legyen mihez nyúlni, azaz már előzőleg felhalmozzuk a megfelelő emberi, anyagi és technikai készleteket azért, hogy senki ne akarjon belénk kötni. Ahogy a régi mondás tartja: a hadsereg azért kell, hogy ne legyen rá szükség.

– Ha az átlagember körbenéz a térségben, akkor két konfliktuszónát lát a szomszédban. Az egyik a Nyugat-Balkán, a másik Ukrajna. Az előbbiben most béke, az utóbbiban viszont jelenleg is háború zajlik.

– Az ukrán válságról az egyik pillanatról a másikra vett tudomást az emberiség – holott maga a konfliktus kódolva volt. Nagyon komoly és súlyos harci cselekmények zajlanak a szomszédunkban e pillanatban is. Ám nyomatékkal ismétlem, nekünk nincs konkrét „ellenségünk”. Azért erősítjük a hadsereget, hogy ne akarjon senki belénk állni.

– Időben kezdtünk fejleszteni?

– Szerintem igen, de ezt végső soron majd az idő dönti el.

– A NATO révén nem kerülhetünk olyan konfliktusba, amit a hátunk közepére sem kívánunk?

– Nem kötelező automatikusan minden konfliktusba belesodródnunk pusztán azért, mert a szövetség tagjai vagyunk. Ezért létezik a tagállami vétó, és ezért szükséges a konszenzus. De ugyanez vonatkozik a NATO-ba való felvételre is.

– S itt vissza is kanyarodhatunk Ukrajnához.

– Például. Ugyanakkor a szövetségi érdekek nem feltétlenül egyeznek meg a nemzetállamokéval. Egy adott kérdés, ami Washingtonból emígy, az Budapestről, Varsóból vagy Berlinből amúgy látszik, és akkor még nem említettük Pekinget. Akad itt még egy „apróság” – jelesül, hogy a nap végén minden kormány a saját állampolgáraiért tartozik elszámolással, nem máséért. A klasszikus felállás szerint bármelyik ország védelmi stratégiája négyféle összetevőből áll. Az első a semlegesség, amit vagy ő maga, vagy mások garantálnak.

Lehetnek tömegpusztító fegyverei – látható, hogy az az exkluzív klub, aki ebbe tartozik, nem nagyon akar mást beengedni a körbe. Lehet nagy hadereje és lehet valaki egy szövetség tagja, illetve ezek bármelyik kombinációja. Mi az utóbbi utat választottuk, de ettől még a nemzeti érdekeinket nem adtuk, adhatjuk föl. A washingtoni szerződés sokat idézett ötödik cikkelye a kollektív védelemről szól, ám ezt megelőzi a hármas paragrafus. Utóbbi azt írja elő, hogy minden állam köteles a saját védelme érdekében a maximumot megtenni. A NATO támogatása nem lesz itt három perc alatt, nekünk viszont addig is kezdeni kellene magunkkal valamit.

– Visszakanyarodva a tényleges veszélyekre: nem gondolja, hogy a társadalomnak többet kellene elmondani arról, mi várhat rá? Hiszen a nemzet ma alig ismeri azokat az információkat, amiket például a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat összeszed, ám ezzel párhuzamosan a hadvezetés mégis elvárja az emberektől, hogy álljanak készenlétben.

– Erről a kérdésről eléggé markáns véleményem van, jelesül: mindenki végezze a saját dolgát. Nekünk megvannak azok a szerveink és magasan kvalifikált szakembereink, akik folyamatosan elemzik az információkat. Attól, hogy valaki elolvasott egy, a témába vágó érdekes cikket, nem lesz szakértő. Ugyanakkor természetesen érzékelem, hogy az állampolgár azért szeretne bővebb információt, hogy jobban alakíthassa a saját életét. De meg kell bíznia bennünk, el kell hinnie, hogy nem fogjuk becsapni, hogy érte dolgozunk.

– És érte titkolóznak.

– Így igaz.

– Önt most nevezték ki a Magyar Honvédség parancsnokának. Mennyiben változik, ami eddig volt?

– Óriási irányváltásra nem kell, és nem is szabad számítani. Korom Ferenc elindította a honvédséget egy felívelő pályán, amit tovább kell, tovább fogunk vinni. A fejlesztés nem Colombo felesége, akit soha senki nem látott, hanem a velünk élő valóság. A hadsereg fejlesztésének nincs „céldátuma” – hiszen ami most modern, az tíz-tizenöt esztendő múlva nem lesz az. Ami most a szemünk előtt zajlik, az egy lezárhatatlan folyamat része.

A társadalom felé pedig újra és újra azt üzenjük, hogy a magyar katona mindenkor és mindenben helytáll, megoldja, amire emberileg képes. Aki nyitva tartja a szemét, az nemcsak a határokon, hanem a köztereken, az autópályákon és a gyakorlótereken is láthatja a honvédséget.

– Az átadás-átvételen arról is beszélt Benkő Tibor, hogy az ön elődje a társadalom felé kevéssé volt nyitott. E téren mire számíthatunk?

– Mint az előbb is említettem, Korom Ferenc előtt más kihívások magasodtak. Én azt szeretném, ha a honvédségünk a jövőben még inkább előrelépne, megmutatná magát. Nemzetközi műveletekben a magyar katona mindig „odateszi” magát, és ezt üdvös lenne jobban bemutatni az állampolgároknak.

– Nem hiányzik a kiesett nemzedék?

– Azaz?

– Akik a mai fiatalokkal szemben még magukra húzták az angyalbőrt.

– Valóban, mára felnőtt az a korosztály, amely nem képes katonasztorikat mesélni a saját gyermekeiknek. Ezért szeretném, hogy a fiatalok előtt tisztán álljon a magyar katonai erény, a dicső vagy kevéssé szép hadi múltunk története. Ha ezt a fejlesztéssel párhuzamosan sikerül elérni, akkor – amikor eljön az ideje – nyugodt szívvel adhatom át a posztomat az utódomnak.