Belföld
Hímzéssel leplezett lelkigyakorlatok
A történelem olykor különös módon köt össze embereket: kommunisták által bebörtönzött asszonyokat a szabadságért küzdő püspökkel
Amikor 1980-ban megüresedett a lelkipásztori poszt a Kálvin téri református templomban, Molnár Miklós lett a kommunizmusban is összetartó, nagyszámú gyülekezet vezetője. Kinevezése után a lelkipásztor végiglátogatta feleségével a gyülekezeti tagokat, a beszélgetések során derült ki, hogy az asszonyok szeretettel adakoztak, tettek másokért szabadidejükben, például gyakran gyúrtak tésztát, amit szeretetotthonokba juttattak el. Azonban a gyülekezet hölgy tagjai még ennél is többre vágytak, az volt a kívánságuk: alakuljon egy állandó asszonyközösség valamilyen céllal, feladattal. (Akkoriban a nagyobb városokban – különösen Budapesten – nagy problémát jelentett, hogy sok idős asszony élt magányosan.) Mivel a munka összehozza az embereket, és az új lelkész felesége, Molnár Miklósné Klári néni maga is szeretett hímezni, varrni, felmerült: mi lenne, ha alapítanának egy hímzőkört.
A kézimunkakör elsődleges célja azonban nem a varrás vagy a hímzés volt, hanem a közösségépítés – hangsúlyozza Molnár Miklósné, amikor a csoport alapításának okairól kérdezzük. Összegyűjtötték maguk köré a hívő, magányos embereket, s 1981-ben megalakították a kézimunkakört. Az asszonyoknak volt már hová tartozniuk.
A közösségben a néphagyományok mellett hitüket is ápolták, sőt, ha úgy tetszik, a kézimunkakör egyfajta missziós tevékenységet is folytatott: nem egyszer fordult elő, hogy a hímzőkör révén olyan hölgy is gyülekezeti taggá vált, aki korábban nem látogatta az istentiszteleteket. A misszió azonban nemcsak átvitt, de konkrét értelemben is zajlott.
Dobos Károly, egykori fasori lelkész vezetésével ugyanis már 1973-ban elindult az úgynevezett lepramisszió, aminek keretében az asszonyok fáslikat, rékliket kötöttek.
A kelméket jobbára afrikai országokban működő központokba juttatták el. A Kálvin téri gyülekezet több tagja is részt vett ebben a segítő tevékenységben, így adta magát, hogy a tapasztalattal rendelkező asszonyokat felkérjék, legyenek tagjai a hímzőkörnek is, segítsék az újonnan csatlakozókat. Nem sokkal a kézimunkakör elindulása után tudomásukra jutott, hogy a lepramisszió hímzéseket is szívesen fogadna. Molnár Miklósnéban ekkor fogalmazódott meg a gondolat: felkeres egy szakértőt, hogy minél tökéletesebb hímzéseket készíthessenek.
Felkérte a Kálvin téri gyülekezet egyik tagját, Fél Edit néprajztudóst, hogy segítsen az asszonyoknak eligazodni a különböző minták, technikák között, illetve maga is beiratkozott egy tanfolyamra. Az igényesség nagyon fontos volt számukra, mert úgy vélték, a templomok belső tere úgy funkcionál, mint egy kiállítási tér. Sokan megfordulnak a templomfalak között, ezért példaértékűnek kellett lennie, amit láttak. Természetesen a terítőknek is.
Itt érdemes egy kis kitérőt tennünk! A hatvanas évektől kezdve egyre nagyobb divatja lett a kézimunkának, ekkoriban sok helyen kerültek terítők a templomokba is. Egy idő után számos település közössége büszkélkedhetett saját terítővel, a gyülekezetek így nemcsak a hagyományokat ápolták, de templomukat is meghittebbé tehették. Leginkább a kalocsai minták terjedtek el, ezért Fél Edit, Borbély Jolán etnográfus és Petrás Anna útmutatásával Klári néniék szándékosan törekedtek arra, hogy más tájegységek motívumait is hímezzék. Matyó, sárközi, nyugat-dunántúli, sióagárdi, beregi, palóc, hódmezővásárhelyi és több erdélyi tájegység mintáit is gyakran alkalmazták. És az úri hímzést, ami egykor a nemesi házak kézimunkája volt.
Csodálva a Kálvin téri templom kis termében található terítőket, azonnal kitűnnek a zöld, arany, kék-ezüst, bordó-arany színekben pompázó „úri” motívumok. A kommunisták erre a motívumkörre különösen ferde szemmel tekintettek, pusztán az elnevezése miatt. A kézimunkakör azonban – ahogy mondani szokás – nem reklámozta a motívumkincs eredetét, így ezt a hímzésmintát is gyakran alkalmazták. Lorántffy Zsuzsanna kézimunkái között ugyanis nagyon sok szép úri hímzést találtak, amit örömmel örökítettek tovább.
De kanyarodjunk vissza a Kálvin téri református kézimunkakörhöz, amelyhez egyre többen és többen csatlakoztak! Azokat sem utasították el, akik kevésbé voltak ügyesek, vagy már nem tudtak varrni, mert remegett a kezük – utóbbiak fonalat gombolyítottak. Az évek során egységesítették az alkalmazott mintákat és a terítőméreteket. Az asszonyok egy héten egyszer találkoztak, a varrás-hímzés mellett sokat beszélgettek, eszmét cseréltek, sőt, igehirdetést is hallgattak magnetofonról, valamint zsoltárokat, dicséreteket, lelki dalokat énekeltek. Nem ártott azonban az óvatosság. Ugyan az akkori alkotmányban rögzítve volt a szabad vallásgyakorlás, tudható, mennyit tartottak be abból a szocializmusban.
Meghurcoltak lelkészeket, vegzáltak gyülekezeteket, leginkább azokat, ahol különösen eleven volt a gyülekezeti élet. Több lelkipásztort (többek között a fentebb említett Dobos Károlyt, Szabó Imre esperest vagy Papp Lászlót) koholt vádak alapján börtönbe juttatták vagy távoli tanyavilágba, eldugott falvakba küldték szolgálatra. Ugyan a nyolcvanas évek elejére már valamennyire felpuhult az államszocializmus rendszere, a kézimunkakör kiválóan leplezte a lelki gyakorlatokat a karitatív tevékenységgel.
Miközben visszaemlékezik, Klári néni fényképeket vesz elő, amelyeken a hímzőkör élete elevenedik meg. Az egyiken Tőkés László királyhágómelléki református püspököt ismerjük fel. „A püspök előtt látható szószéki terítőnek nagyon érdekes a története. Ez volt az egyik első darab, amit két asszony felajánlásából hímeztünk” – mutatja Klári néni.
A két nőt politikai okokból börtönbe zárták az ötvenes években. A rácsok mögött derült ki, hogy korábban mindketten a Kálvin téri istentiszteleteket látogatták. A börtönben töltött nehéz évek alatt megfogadták: ha egyszer kiszabadulnak, egy gyönyörű hímzett terítőt ajándékoznak a templomnak.
Szabadulásuk után az élet elsodorta őket egymás mellől, a két asszony legközelebb csak a nyolcvanas évek elején találkozott újra egy újpesti evangelizáción. Megölelték egymást, és eszükbe jutott a fogadalmuk. Bekopogtak a kézimunkakörbe, ahol Fél Edit segítségével előkészítették a terítőt. A tudós egy nyugat-dunántúli pelikános mintát talált számukra, amit egyikük megrajzolt, a másik adományozó pedig előkészített varrásra, így adták át a hímezni tudó asszonyoknak. Azt kérték, hogy azt is hímezzék fel a terítőre: „Tebenned bíztunk eleitől fogva”, mert a börtönévek alatt a 90. zsoltár kezdősora tartotta bennük a lelket. A történelem olykor különös módon köt össze embereket, eseményeket.
A kommunisták által bebörtönzött asszonyokat, a szabadságért és a kommunizmus ellen küzdő püspökkel.
A hímzőkör tagjai szoros lelki közösséget alkottak, nem meglepő, ha életre szóló szoros barátságok szövődtek a hölgyek között. Az évek során több mint százan tettek a csoport tagjaként a közért szabadidejükben, fáradhatatlanul, önzetlenül. A kézimunkakörben mindenki szeretetből dolgozott, a fonalat, cérnát is maguk vásárolták, néha hagyatékként jutottak hozzá. A lepramisszió mellett ismerőseik segítségével kézimunkáikat eljuttatták más gyülekezeteknek is, így hamar híre ment áldásos tevékenységüknek.
Készítettek terítőket szeretetvendégséghez, a templomokba az Úrasztalára vagy a szószékre. Hímeztek terítőt ünnepi alkalmakra is, például amit nagypénteken használnak, ez fekete hímzéssel díszített. A kézmunkakör 1984-től már karácsonyi vásárokat is tartott a Kálvin téri templomban, hogy az összegyűlt munkáikat felajánlhassák megvételre – immár nemcsak gyülekezeti tagoknak. A terítők értékesítéséből befolyt összeget a dolgos, önzetlen asszonyok a gyülekezet javára fordították. Az évek során több mint hatmillió forintot gyűjtöttek össze.
A hímzőkör túlélte az egypártrendszert, a rendszerváltoztatás után Kárpátaljára is eljutottak testvérgyülekezeteikhez, kézimunkáik Huszt, Visk, Nagyszőlős templomait is díszítik. Sajnos mára sok ügyes kezű asszony távozott közülünk, de a hímzőkör tagjai egészen a koronavírus megjelenéséig varrtak rendületlen.
