„A vírus mutatta meg, kik vagyunk”

„A járványnak nagyon sok árnyoldala volt, de sok mindent köszönhetünk is neki, mivel fókuszba került az ápolói hivatás” – mondta Gróf Kinga ápolási igazgató, aki úgy érzi, a társadalom jobban feléjük fordult ebben az időszakban. Rengeteg elismerést kapnak a betegektől, akár köszönőlevelek vagy csak egy nagy szatyor édesség formájában.

Egyetértett vele Barna Tímea főnővér, hozzáfűzve, mindig is szerette a szakmáját – már harminckét éve itt dolgozik a Korányiban –, de a vírusnak kellett megérkeznie, hogy az emberek megtudják, kik ők és mit csinálnak. „Most nemcsak az ismerősök, de a betegek is jobban megbecsülnek minket. Korábban ez nem így volt” – fogalmazott Tímea.

Szabó József, az izolációs osztály vezetője mindezt természetesnek fogja fel, leszögezve, a hivatás a vírus előtt is hivatás volt, most sem tesznek mást, mint ami a dolguk. A változást abban látja, hogy a csapatmunka szerepe felértékelődött. „Egy szekeret tolunk. Egy a cél, egy az irány” – jelentette ki.

A csapatban való együttműködést mindannyian fontosnak nevezték. Stefán Anikó ápolásfejlesztő kiemelte, hogy a felső vezetők maguk is beszálltak a munkába, nem az igazgatói székből dolgoztak, hanem velük együtt végezték a pluszfeladatokat.

Persze ahogy Kinga már utalt rá, sok mindent nem volt egyszerű átvészelni például, hogy decemberben gyakorlatilag az ünnepek alatt is végig dolgoztak. Felső vezetőként teher, ha december 25-én kell felhívni a kollégákat, hogy másnap jöjjenek be dolgozni – állapította meg. Kiderült az is, hogy volt olyan ápoló, akivel a járvány elején az ismerősei hónapokon át féltek találkozni, miután megtudták, hogy Covid-részlegen dolgozik, a falujában pedig megbélyegezték: előfordult, hogy nem fogadta a fodrász, vagy nem engedték be a boltba. Ez mára némileg megváltozott.

Amikor a család került szóba, Maksa Mónika ápolásiigazgató-helyettes a lelkében dúló „napi harcokról” beszélt, két és fél éves kislánya ugyanis nem mindig viseli jól, hogy édesanyja sokat dolgozik. „Anya, ne vedd fel!” – kérleli, ha meglátja, hogy telefon van a kezében. Annak kapcsán, hogy mindannyian több időt töltenek a kórházban, mint otthon, Kinga hangsúlyozta, ezt csak úgy lehet csinálni, ha a hátuk mögött stabil, szerető és megértő család van.

Tímea nevetve vallotta be, hogy lényegében soha sem tudják kipihenni magukat. Arra a kérdésre, hogy lehet ezt bírni, úgy feleltek, a szeretet, a humor és a hivatástudat lendíti át őket a nehézségeken. „Akit egyszer az egészségügy szele megcsapott, nem tudja abbahagyni. Pontosabban: amit a betegektől kapunk, és amit értük teszünk, az tart itt minket.”