Új campust is szánnak a film­művészeti egyetemnek

– Gépesített lövészkancellár – többek közt így is emlegetik az ellenzéki sajtóban. Nem érzi ezt a kombinált jelzőt derogálónak?

– Amikor valaki a másikra nagy nyilvánosság előtt gunyorosnak szánt jelzőket aggat, akkor valójában saját magát is minősíti. Ugyanakkor nem tagadom, büszke vagyok a 2016 előtti, katonai múltamra, arra a sok esztendőre, amelyeket hazámat becsülettel szolgálva a Magyar Honvédség kötelékében töltöttem el. S azt sem szabad elfeledni, hogy a sokak számára mintának tekintett Amerikában teljesen természetes, hogy egy katonatiszt hasonló civil állásba kerül, mint én. Sőt, arrafelé egyenesen örülnek annak, akinek katonai múltja van. Az egyenruhá­ban töltött évek ugyanis az embert felvértezik olyan – esetünkben például szervezési, adminisztratív – tapasztalatokkal, amelyeket kiválóan lehet hasznosítani. Újfent leszögezem, hogy nekem nem feladatom az oktatás tartalmi kérdéseivel foglalkozni, ám azt mindenképpen szeretném elérni, hogy a kancellária működése gördülékennyé váljon, és ezzel biztosítsam az oktatás megfelelő körülményeit.

– Egy pillanatra visszakanyarodva a mások minősítéséhez, az utóbbi hetekben nemcsak ön, hanem az új oktatók is megkapták a magukét...

– Én a művészetnek a fogyasztója, és nem a művelője vagyok, ennek függvényében természetesen van egyfajta ízlésem. És ebbe semmiféle formában nem fér bele az, amit az említett vonalon látok, hallok.

– Konkrétan mire gondol?

– Miként ítélheti meg bármelyik művész egy másik művész életművét és munkáját olyformán, hogy „az egy senki, én pedig valaki vagyok” – csak azért, mert mostantól a „másik” tanít az egyetemen? Az efféle mondatok számomra mind emberileg, mind erkölcsileg teljességgel értelmezhetetlenek.

– Mennyi diák jár az egyetemre?

– Durván félezer.

– Nem tart attól, hogy tömegesen elmennek?

– Ugyanazt mondom, amit az elmúlt két hónapban. Az intézmény az eddigiekhez képest jelentős mértékben megújult, jobb körülmények közé jöhetnek vissza, megtart­va tanáraikat, ezért nem tartom, nem tartanám racionális döntésnek, hogy a hallgatók ne folytassák a tanulmányaikat. Kilépni a semmibe miért lenne okos dolog? Ráadásul hamarosan olyan művészóriások csatlakoznak hozzánk, mint pél­dául Koltai Lajos.

– És az érzelmi rész?

– A régihez, a megszokotthoz való ragaszkodás velejárója az emberi létnek, ezt senki nem vitatja. De én a hallgatók helyében tennék egy kísérletet arra, hogy milyen velünk, az egyetem vezetésével együtt dolgozni. Mi kíváncsiak vagyunk rájuk. S őszintén, ha folytatnák is a tiltakozást, azzal kinek és mit üzennének? „Nemet mondunk a sok száz milliós fejlesztésre! Vissza akarjuk kapni a koszos filmgyári pincét a felújított Duna Televízió székháza helyett!” Ennek mi lenne az értelme? Én nem látom. Egyesek abban a hitben élnek, illetve azzal riogatnak, hogy mi oda akarunk menni a tanórákra és – úgymond – megmondani a „tutit”. Holott ez mérhetetlen butaság. Nem győzöm hangoztatni, nekünk az az érdekünk, hogy az oktatás nyugodt körülmények között induljon újra és haladjon a maga útján. Amíg valaki nem vét az egyetem rendje ellen, senki nem fog közbeavatkozni.

– Amúgy a diákokkal a beszélgetésig sem jutottak el?

– Pár esetet leszámítva sajnos nem. Nem gondolnám, hogy döntően a mi hibánkból hiányozna a kommunikáció. Az új intézetvezetőknek persze már akadnak kapcsolataik a régi és az új oktatókkal, de a fiatalokkal a járványhelyzet okán csöppet döcögősebb a helyzet.

– A régiek közül sokan akarnak tanítani?

– Információim szerint igen.

– Ön szerint a diákok motivációjában mennyi lehetett a politikum?

– Nehéz időszak áll mögöttünk. A teljesség igénye nélkül volt itt tanköztársaság, blokád, vírushelyzet, az oktatás felfüggesztése és mindezen túl ugye az új vezetés teljes körű kizárása. Mivel minket nem engedtek be, eléggé nehéz megítélni, hogy mi zajlott a falak között, esetleg mögött. Ők érthető okokból azt hangoztatják, hogy eddig minden nagyszerűen haladt, ami pedig ezután jött és jön, az biztosan borzalmas lesz.

– Az előbb felsorolt listából mennyi volt a politikum?

– Úgy vélem, ezt nem az én tisztem eldönteni. Ám ha valaki nyitott szemmel követte az elmúlt hónapok eseményeit, akkor világosan áll előtte, bizonyos politikai szereplők milyen ütemben és miféle okokból szólaltak-szólalnak meg az egyetem ügyeiben. Magánvéleményem, a legborzasztóbb dolog, ami történhet egy egyetemistával, az az, hogy tanulás helyett efféle válaszút elé állítják. Hiszen kire hallgasson? Ha nem tart a többiekkel, automatikusan kiközösítik. Ha más álláspontra helyezkedik, akkor meddig üljön csöndben? Nem szabad elfeledni, nálunk is, mint a világ bármely művészeti egyetemén, a mester-tanítvány viszony alapvetően határozza meg a kapcsolatrendszereket. A háromkörös felvételi végén gyakorlatilag maga az osztályfőnök választja ki azokat, akikkel évekig együtt fog dolgozni. A tanárral szinte családi a viszony. Ha az állít valamit, miként kérdőjelezze meg? Faramuci helyzet.

– Mi lesz a Vas utca 2/C sorsa?

– Ezt az épületet a Rákosi-korszakban, 1950 körül vették el a Református Egyháztól. Vissza kell nekik adni, és hiszem, hogy ez a lépés az igazság helyreállítása lesz. Tudomásom szerint a korábbi rektor, M. Tóth Géza is gondolkodott efféle megoldásban, sőt a régi vezetés – amely most könnyeket hullat a hagyományokért – 2019-ben bizonyíthatóan a sajnos ténylegesen elavult Ódry-színpad lebontásával számolt egy campusfejlesztés részeként. Bármit ránk lehet kenni, ám ha a korábbi igazgatás őszintén magába nézne, észrevehetné, hogy a szándékaik nem is állnak annyira távol a miénktől. S még valami. Az Ódry-színpad születése előtt nem volt helyben semmiféle színházi „hagyomány”, azt az ott szárnyaikat bontogató későbbi színészlegendák teremtették meg. Idővel az új helyszíneknek is kialakul majd a maga „hagyománya”. Az pedig már tényleg csak szőrszálhasogatás, hogy az élet rendje szerint egyszer majd azt a bizonyos új, „hagyományteremtő” színházat is le kell bontani, át kell alakítani, mert az is elavul. És az egész kezdődik elölről. Az Ódry nevet és örökséget pedig meg kívánjuk őrizni.

– Az épület most kié?

– Az egyetemé.

– És a Vas utca 2/D?

– Tovább szeretnénk használni. Jelenlegi terveink szerint ott lesz az egyetem teljes mértékben felújított könyvtára.

– Lesz új campus?

– Az a szándékunk, hogy belát­ható időn belül legyen egy telje­sen új campusunk. Egy méltó, európai vagy világszínvonalú új otthont szeretnénk adni a diákoknak és az oktatóknak.

– Hol?

– Több, esetleg zöldmezős helyszín is szóba került Budapesten, de egyelőre még korai lenne konkrétumokat közölni. Ami biztos, az a célunk, hogy mostantól számítva négy-öt év múlva már ott folytatódhasson a munka.

– Újabban sokat hallani a mentorszínházi programról.

– A kuratórium feltett szándéka, hogy minden osztály mellé úgynevezett mentorszínházakat állítson. Ezek az intézmények segítenek majd beilleszteni a hallgatók tevékenységét az adott intézmény programjába. Ez egy új elem, ami tovább színesítheti az egyetem kínálatát, egyben jelzi, érdemes hozzánk jönni, megéri részt venni az általunk felkínált kalandban.