Belföld

„Isten nem hagy bennünket erőnkön felül megpróbálni”

Beszterczey András: Az anyagi stabilitás azért fontos, hogy minél többet tudjunk visszatenni, másoknak támasza lenni, hogy az épületeink korszerűek, jól felszereltek legyenek, munkatársaink elismertsége jobb legyen az átlagnál

A koronavírus miatti krízis rávilágított a hibáinkra, a rosszban ez volt a jó, az intézményi hiányosságainkat igyekszünk minél előbb kijavítani – mondta lapunknak Beszterczey András, a Magyarországi Református Egyház Diakóniai Irodájának vezetője. Az egyházban hatévente tartanak tisztújítást, amely tavaly ősszel zajlott le, ennek kapcsán vontunk mérleget az iroda munkájáról.

– Hat év nagy idő, másfélszer több, mint egy parlamenti ciklus. A diakóniai iroda ehhez az időtávhoz képest fiatal szervezet.

– Az elnevezése mindenképpen, tavaly januárban változtattuk meg a nevünket. Szeretetszolgálati iroda néven régóta működő osztálya vagyunk a Magyarországi Református Egyház Zsinati Hivatalának.

– Mi indokolta a névváltoztatást?

– Részben a szent provokáció. Szerettük volna, hogy a mellettünk működő Magyar Református Szeretetszolgálat Alapítványtól valamelyest megkülönböztethessük magunkat. Mi, akik a munkát végezzük, Isten kinyújtott kezei vagyunk, hiszen az idősekkel, a fogyatékossággal élőkkel foglalkozunk, és intézményi keretek között végezzük a szolgálatunkat.

– Nem mindenki számára világos, miért van az egyháznak két karitatív szervezete. Mi a különbség a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) és az MRE Diakóniai Iroda tevékenysége között?

– Jogos a kérdés, de a Magyarországi Református Egyházon belül történelmileg ez így alakult, a diakóniai iroda a fenntartó kötelmeit látja el. Több mint tíz éve fogalmazódott meg az igény arra, hogy az intézményfenntartás mellett jöjjön létre egy olyan karitatív szervezet, amelyik a kríziskezelésben jeleskedik, vagyis az MRSZ leginkább az ad hoc felmerülő problémákra reagálva nyújt segítséget, akár egy gyors reagálású hadtest, továbbá pilot programokat vállal föl. Ezzel szemben a mi területünkön szükség van olyan szakemberekre, akik az időseket, a fogyatékossággal élőket, a családjukból kiemelt gyermekeket gondozzák.

– Milyen változások történtek az iroda alá tartozó területeken a hatéves ciklus alatt?

– A mostani ciklus előtti időszakban volt egy nagyon erős intézményi gyarapodás. Ezt az intézményi hálót fejlesztettük az elmúlt hat évben, vagyis a mennyiségi növekedés után igyekeztünk megerősödni minőségileg és szervezetileg egyaránt, hogy a későbbi gyarapodást megalapozzuk. Több intézményünkben történt majdnem teljes vagy részleges felújítás, és persze intézményeink száma is növekedett, ahogy az állami intézményrendszer egy részét kezdte átvenni
az egyház.

– Mekkora összeget fordítottak az intézményi háló korszerűsítésére?

– Több mint másfél milliárd forintot költöttünk beruházásokra, illetve ingóságok, például gépjárművek beszerzésére. Baján építettünk egy új nappali intézményt a fogyatékossággal élőknek, mellé egy modern konyhát, csak ez a beruházás négyszázhatvanmillió forintba került.

– Melyik területen érez fejlődést, és melyen lemaradást?

– A legerősebb terület nem a legnagyobb, ez az idősellátás. Amiben erősek vagyunk, de tovább kell lépnünk, az a fogyatékossággal élők bentlakásos ellátása, mert az az uniós program, amely az intézményi férőhelyek kiváltását és a támogatott lakhatások létrehozását célozta meg, csak nehezen és lassan kivitelezhető. Szépen gyarapszik a nevelőszülői hálózatunk, a jövőben itt is követnie kell a mennyiségi növekedést a felzárkózásnak, szakmai erősödésnek. Ráckeresztúron a drogmisszióban egy tinirehabot hoztunk létre, az országban ez volt a második ilyen intézmény. A szakemberek itt szembesültek azzal, hogy a felnőttrehabilitáció és a tizennyolc év alattiakkal való foglalkozás teljesen más műfaj. Sokkal kevésbé érvényesül a személyes döntés és a motiváció, fontos a szülők, a gyámok szerepe, így már az indulás is nehezebb. Ez a munka szakmailag nagy kihívás, de kollégáink nem adják fel, dolgoznak rendületlenül.

– Mi a különbség az állam és a diakóniai iroda intézményei között?

– A gyors válasz erre az, hogy minden és semmi.

– És a kicsit hosszabb?

– Ha a segített oldaláról közelítjük meg a kérdést, akkor nem lenne szabad, hogy az ellátott óriási különbséget éljen meg. Ha fontosnak tartjuk, hogy egy olyan kultúrkörben élünk, amelynek alapja a kereszténység, akkor hangsúlyoznunk kell az emberi értékek tiszteletét, az emberi elesettség iránti érzékenységet.

– Vagyis szakmai oldalról nem lehet különbség, csak a lelkiekben?

– Közelítsük meg a kérdést máshonnan. Ha a motiváció oldaláról vizsgálódunk, háromféle tényezőt tudunk megkülönböztetni. Az egyik inspiráció, ha valakinek kötelességből kell végeznie a feladatát. Motiválhatja a munkát végzőt az is, ha úgy érzi, anyagi haszna származik a feladatból. És van a harmadik típus, amikor valaki belülről érez késztetést arra, hogy Isten iránti hálából végezze feladatát. Ha megszűnik a kényszer, az addig kényszerített nem végzi tovább a munkát. Ugyanez érvényes akkor, ha tovább nem származik belőle haszna. A harmadik esetben nem létezik negatív irány, ami kiütné az ember lelkéből azt az érzést, hogy igen, hálás vagyok, ezért segíteni akarok másoknak. Ebben más az egyházi diakónia az államitól. Nem szabad szempontnak lennie, hogy van-e hasznom belőle, csak az az irányelv érvényesülhet, hogy segíteni tudjunk. Persze mi is pénzből gazdálkodunk, és fontos számunkra az anyagi stabilitás. Csak nem azért, hogy minél nagyobb hasznunk legyen, minél többet vegyünk ki belőle, minél jobban meggazdagodjanak azok, akik ebben a szolgálatban részt vesznek. Hanem azért, hogy minél többet tudjunk visszatenni, másoknak támasza lenni, hogy az épületeink korszerűek, jól felszereltek legyenek, munkatársaink elismertsége jobb legyen az átlagnál.

– Ez az év mindenkinek nehezebb volt a korábbiaknál. Milyen pluszterhet rótt a dia­kóniai irodára a koronavírus-járvány?

– Először a lelki teher, a félelem nehezedett a munkatársakra és az ellátottakra, mindenki félt az ismeretlentől. Pluszterhet jelentett az is, hogy hatezer-ötszáz ember életéért felelünk. Amikor a lelki sokkból felocsúdtunk, erőt merítve abból, hogy Isten nem hagy bennünket erőnkön felül megpróbálni, erőt gyűjtöttünk feladatainkhoz. Megszerveztük a védekezést, hozzárendeltük a forrásokat, még ha olykor csak igen kreatív módon tudtunk is védőeszközöket beszerezni. Hozzávetőleg háromszáz- és ötszázmillió forint közé tehető az az összeg, amit eddig a védekezésre költöttünk az éves költségvetésünkön felül. Mindezek mellett a fizikai fáradtság is nehezítette a munkánkat: a tavaszi időszakban a lélek fárasztotta a testet, ősszel-télen már az egész éves kimerítő védekezéstől fáradtak el a dolgozók. Mostanában a lelkek kezdenek erősebbek lenni, így tudják munkatársaink nap nap után elvégezni feladataikat. A fenntartó ezt a kitartó, fáradságos munkát megköszöni, ott, ahol betört a vírus az intézménybe, minden dolgozó havonta ötvenezer forintos „covidpótlékot” kap, emellett személyre szóló köszönőlevelet küldtünk az összes munkatársunknak.

– Ilyen évet követően milyen célokat mer megfogalmazni a diakóniai iroda a következő hat esztendőre?

– Szerencsére a terveinket a járvány miatt nem kell nagyon átstrukturálnunk, a belső szervezeti működésünket azonban kissé újra kell gondolnunk. A koronavírus miatti krízis ugyanis rávilágított a hibáinkra, a rosszban ez volt a jó. Az intézményi hiányosságainkat igyekszünk kijavítani. Ha hosszabb távra tekintünk előre, a következő hat év nagy feladata lesz, hogy az állami intézményrendszer bizonyos elemeit átvegyük.

– Ez kívánság vagy elvárás az állam részéről?

– Egyelőre kérés, ami határozott motivációs gondolatokkal van felruházva. Kéri az állam, hogy az egyházak nagyobb súllyal vegyenek részt a szociális ellátórendszerben. De az egyházak számára ez nem idegen terület, az egyház létéből fakad, hogy segít, szeretetszolgálatot végez, ebben nincs semmi új. Az egyház számára az intézményi átvétel eszköz lehet arra, hogy embereket Istenhez vezessen. Minden egyháznak, amely a feladatellátásba belép, tisztáznia kell, mi a célja, és rendeznie kell a sorait. Ha azonban a bő­vülő intézményrendszer összeroppantja, torzítja az egyházi struktúrát és küldetést, akkor bátornak kell lenni, és ki kell mondani, hogy megállunk egy picit, nem megyünk tovább.

Kapcsolódó írásaink