Belföld

Változik a kultúrához való viszony

„Hiányzik a telt házas koncertek, előadások vagy egy-egy film bemutatójának egyszeri és megismételhetetlen élménye”

Megújult külsővel jelent meg a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (Retörki) legfrissebb száma, a Rendszerváltó Archívum, amely ezúttal a Mindennapi kultúráink címet kapta.

A Rendszerváltó Archívum című folyóirat karácsonyi számának bevezetőjében Nagymihály Zoltán és Házi Balázs szerkesztő a koronavírus-járvány okozta változásokra utalva kiemeli: 2020 decemberé­ben az adventi várakozás még a szokásosnál is több elcsendesüléssel és befelé fordulással járt, miközben „érezzük, hogy mindenhez, így a kultúrához való viszonyulásunk is változik”. A bezártság egyrészt elősegíti bizonyos termékek – könyv, zene, film – fogyasztását, ugyanakkor a telt házas koncertek, a színházi előadás vagy egy-egy mozifilm bemutatójának egyszeri és megismételhetetlen élménye hiányzik.

Vajon mennyiben alakították át a magyar kulturális életet a harminc évvel ezelőtti változások? Mint írják, a rendszerváltással együtt járó paradigmaváltás kapcsán elcsépelt lenne a diktatúra demokráciával való felváltásának vagy az új függetlenségnek a kultúrára gyakorolt hatásáról szólni, a helyzet ugyanis ennél árnyaltabb. „Az állítólag asztalfiókba száműzött munkák nem kerültek elő tömegével 1990-ben, a szellemi függőség helyére anyagi – és helyenként más irányú ideológiai – függések léptek, és igazán azt sem érezhetjük, hogy minden tekintetben kiléptünk volna a nagyhatalmi kulturális gyarmatosítás béklyói közül” – jegyzik meg. Mint folytatják, noha a pártközpont már nem „szól le”, hogy mit szabad vagy nem szabad írni, kimondani, eljátszani a színpadon, milyen stílusú képzőművészeti vagy zenei alkotásokra mutatkozik politikai szükségszerűség és/vagy igény, léteznek ugyanakkor anyagi érdekek, kulturális trendek, amelyek árnyékában mintha eltünedezne a rendszerváltás hajnalán áhított „saját út” megtalálásának igénye. Halmy Kund történész, a Retörki munkatársa megállapítja: a kulturális élet területén mutatkozó változások a felszínen tapasztalható „pozitív jelek, pezsgés ellenére meglehetősen regresszív, devalválódó, összességében lehangoló képet” nyújtanak.

Olvashatunk emellett lapunk publicistájától, Nagy Dórától a történelmi filmek identitásképzéséről. Felidézi, hogy „az ötvenes évek filmjeinek főszereplői nem kérdeztek, hanem hittek a szocialista eszmében, és cselekedtek a párt útmutatásai alapján. A hatvanas évek hősei kérdeztek, mert már nem hittek az ideákban. A hetvenes évek második felében, majd a nyolcvanas években a Kádár-korszak torzulásait a filmművészek egyre élesebb hangon bírálták, egy életképtelen politikai és társadalmi modell válságáról, sőt agóniájáról tudósítottak.”

Emellett a szerkesztők új, állandó rovattal is jelentkeztek, amely „A 20. század (h)arcai” címet viseli, és olyan életpályákat kíván bemutatni, amelyek alkalmasak arra, hogy gazdasági, társadalmi, politikai vagy művelődéstörténeti összefüggésekbe is bepillantást engedjenek. A lapszámban helyett kaptak a nemrég elhunyt Szalai Attila történész lengyelországi naplórészletei is.

Kapcsolódó írásaink