A gyermek az emberiség immunrendszere

– A Pázmány Campus című, egyetemi havilap alapítójaként mit szól ahhoz, hogy nemrég végleg kiürült a piliscsabai campus?

– A hívő ember hozzáállása az, hogy ahol bezárnak egy ajtót, ott nyílik egy másik, a Gondviselés nyitja. Nekem, a hallgatói önkormányzati egykori elnöknek nyilván nagyon fáj, hogy egy virágzó és nagyon különleges küldetéssel induló egyetem, ami ki akart szakadni a város zajából, végül nem találta meg a helyét a magyar felsőoktatásban. Jártam a világ számos katolikus egyetemén, így például a Notre-Dame-on is, ahol úgy tapasztaltam, hogy a város szélén, egy kicsit a természetben, tágasabb helye van a szellemnek. Az elmélyült tudáshoz, a szellemi együttléthez ki kell szűrni a zajt az életünkből. Fáj a szívem, de reméljük, egy új távlat nyílik ezen különleges épületek hasznosítására. Makovecz Imre alkotását egyébként nagyon nagyra értékelem, a különleges architektúrák különleges szellemi környezetet is biztosítottak.

– Azt mondta, az egyetem nem találta meg a helyét a magyar felsőoktatásban. Ez mire vonatkozott?

– Nem annyira az egyetemre, mint inkább a városszéli campus „műfajára” gondolok. Világos, hogy az urbánus oktatási környezet ma népszerűbb, hiszen a fiatalok érdeklődési köre, gondolkodásmódja sokat változott egy emberöltő alatt. A piliscsabai terek számomra szellemi tágasságot sugalltak.

– Sokan kritizálták pedig az eltérő ízlés okán vagy azért, mert a hatalmas belső tereket például fűteni is nehéz.

– A főépület tornyára sokan az mondták, olyan, mintha bedőlne, a roskadozó egyház jelképe. Az alkotó ezzel a templomi kupolára hasonlító építménnyel a kiteljesedést akarta láttatni: a szellem, a hit reményteli növekedését. Kinek milyen a szívében az ének: kiteljesedés vagy bedőlés. A bedőléspártiak nyertek, irány a belvárosi kockaépület. A romkocsmák közelsége hívogatóbb lesz a fiataloknak, az egyetem pedig, nem tudom, mára mennyire maradt szó szerint a katolikus hit köré épülő szellemi műhely. Vannak bennem kérdések ennek kapcsán.

– Az Esztergomi Ferences Gimnázium lapjában jelent meg egy rövid visszaemlékezése. Abban szerepel, hogy Székesfehérváron született, mégis a Somogy megyei Nagyatádról származónak vallja magát. Mesélne erről?

– Akiket kitelepítettek valahonnan, azok abba a temetőbe járnak szívesen vissza, ahol az ősei nyugszanak. Anyai nagyapámat ezerkilencszázötvenkettőben kuláknak nyilvánították és kitelepítették. Fél óra alatt el kellett hagyniuk a családi házat két kisgyerekkel, köztük édesanyámmal. A dédszüleim szintén Atádon, a Kápolna utcában laktak, a határban voltak földjeik. Ezeket, illetve nagyapám boltját, házát, mindenüket elvették. Dédanyám volt az utolsó, aki beszolgáltatta a földet, úgy hívták, hogy a „Mérges”. Szép arcú, de kemény asszony volt. Könyörögtek neki: „Annus, menjél már aláírni, mert mindegyikünknek baja lesz!” Aláírt, mérgesen, utolsónak. Aztán a kárpótláskor, kilencvenben édesanyám volt az első, aki visszakérte a jusst, ment az árverésre a családi földekért.

– Gyakran ír teológiai és közéleti témákban. A ferences gimnáziumban kapta az indíttatást, hogy teológiát végezzen?

– Igen. Az iskola ezerkilencszázharmincegyes alakulásakor fontos szempont volt az, hogy a társadalom perifériájára került, megbélyegzett emberek gyerekeinek, szegény sorsúaknak vagy árváknak is legyen egyházi iskolájuk, így nem a tanulmányi előmenetel volt az elsődleges cél, hanem a lelki karakter, az arcél alakítása: „emberségből felsőfok”. Emberebb embert és magyarabb magyart akartak belőlünk faragni ott. A közéleti témákhoz az vezetett, hogy a teológia mellett magyar–kommunikáció szakot végeztem, tanulmányaimhoz az újságírással, tévés munkával kerestem pénzt. A politika közelébe pedig úgy sodródtam, hogy ezerkilencszázkilencvenötben HÖK-elnökként indítottam egy közéleti beszélgetéssorozatot pártelnökökkel. Elsőként Orbán Viktort hívtam, aki akkor ocsúdott a vereségből. A Fidesz alig jutott be a parlamentbe a nagy kommunista–liberális konspiráció miatt. Kiválóan sikerült beszélgetés volt, utána a későbbi miniszterelnök behozott autó­val Pestre. Akkor magamban megfogadtam, ebből a „kocsiból”, amelyet vezet, én nem fogok kiszállni, hanem amiben tudom, segíteni fogom a munkáját. Bárhogyan alakul a világ sorsa, rendje, én akkor is itt leszek mögötte. Amilyen őrállást, feladatot kapok, azt igyekszem a lehető legjobb tudásom szerint ellátni.

– Ezért lépett be a Fideszbe?

– KDNP-s vagyok, édesanyám KDNP-alapító volt. Ahogy mondtam, a kilencvenes évek közepétől dolgozom a polgári értékrendű politika világában. Azt hiszem, ez a legjobb szó erre a pártcsaládra: keresztény, polgári értékrendet valló közösség, ami nem szentek gyülekezete, ahogy szeretett katolikus egyházam se. Mindkettő esendő, megbotló, de igyekvő. Jobb akar lenni, és mindig igyekszik a jót tenni. Nem könnyű küldetés keresztényként politizálni, tőlünk csak a legmagasabb erkölcsi szintet fogadják el. Erről Albert Camus így írt: „A keresztény embernek sok kötelessége van, amikre azonban nem annak kell figyelmeztetnie, aki e kötelességek közül egyet sem teljesít.” A politikusi lét is lehet állapotbeli kötelesség.

– Beszéljünk egy kicsit a mostani „őrállásról”, a Magyar Fejlesztési Központról. Nincs annyira szem előtt ez az intézmény. Pontosan mivel foglalkozik?

– Javaslatomra hozta létre a kormány kétezer-tizenötben. Korábbi brüsszeli nemzetpolitikai munkám során azt láttam, hogy a közvetlenül elérhető uniós forrásokat a magyarok csak kis mértékben használják ki. Arra gondoltam, szükség lehet egy hatékony információs és koordinációs rendszer létrehozására, amellyel egy segítő szolgálatot hozhatunk létre a forrásokra pályázóknak. Az általunk életre hívott Palyazatokmagyarul.eu keresőoldalon minden anyanyelven érhető el, emellett létrehoztuk a Nyeromagyarok.hu portált is, ami a sikeres pályázatokról számol be. Itt mostanra ötvenmilliárd forintnyi nyertes pályázatot, kiváló kezdeményezést, remek ötletet, tudományos eredményt lehet megismerni. Ők azok, akik tevőlegesen is leszámoltak a „merjünk kicsik lenni” Kovács László-i lelkiállapottal.

– A múlt évet, ami egy kicsit rendhagyó volt, hogyan értékeli?

– Ez az előző programozási ciklusnak az utolsó éve volt, ilyenkor azért már lecsengőben vannak a nagy pályázatok, egy kicsit mindenki figyel és felkészül a következő időszakra. Az elmúlt öt év pénzügyi mérlege az, hogy az állam ránk fordított költségének csaknem a hússzorosát termeltük ki aktivitásunkkal, áttételesen ennél többet is. Egy példát hadd mondjak: környezet- és klímavédelmi programhoz a javaslatomra a kormány létrehozott egy önerőalapot is. Jó pályázatokkal öt-hatmilliárd forintot lehetett Magyarországra hozni, amíg nem volt önerőalap, addig ezt más országok vitték el. Az elmúlt öt év arról is szólt, hogy képbe hoztuk az országot, képbe hoztuk a vállalkozókat, kutatókat, hogy hatékonyan lehívhassák a közvetlen forrásokat is. A magyar tudósoknak, a magyar feltalálóknak, innovátoroknak, kkv-knak, tudományos egyetemeknek, műhelyeknek is Európában van a helyük, és ezek a közvetlen források biztosítják bizonyos szempontból a belépést ebbe a klubba. Itt nincs jobb- vagy baloldali euró, itt kiváló vagy gyenge projektek vannak. Aki jó, az nyer.

– Hogy látja, mi lesz a jövőben a legfontosabb terület?

– A legnagyobb összeg a Horizont Europe programban lesz most is, úgyhogy az országnak arra kell felkészülnie, hogy minden olyan képességet, asztalfiókban rejlő lehetőséget elővegyen, amivel vissza tudja szerezni nemcsak Magyarország, de az egész EU versenyképességét, amelyet az elmúlt időszakban elveszített.

- Elveszített?

– Egyértelműen igen. Felhígult az európai társadalom, Nyugat-Európa nagypapás lett, ez lassan minden számon meglátszik. Kína, India, az Egyesült Államok, Brazília, Japán vagy Dél-Korea bizonyos szempontból nagyobb gazdasági hatalom, és ez más területekre is átterjed. A korábbi európai szellemi, kutatási monopólium megtört. Az uniós viták azt mutatják, ha már értékek mentén nem is, de érdekek mentén beszélhetünk új összefogásról. Ez az érdek most a versenyképesség visszaszerzése. Mindezt remekül szemlélteti az, hogy a valószínűleg leghatékonyabb koronavírus-vakcina az Egyesült Államokban készült, egy kiváló magyar kutató hathatós közreműködésével. Európai, magyar agy, amerikai siker. Ennyi.

– A magyarok mennyire tudnak élni a közvetlen források lehetőségével?

– Mi az elmúlt időszakban nyolcszáznyolcvanöt projektet világítottunk át, ebből száznyolcvankilencen további fejlesztési munkákat végeztünk, segítve felkészülésüket a legmagasabb minőségű európai pályázati rendszerben való részvételre. Ezek közül hetvenkettő bírálat alatt van, tizenhét projekt pedig összesen több mint hárommilliárd forintot nyert meg. Ezek elég jó számok, és mutatják azt, micsoda óriási potenciál van a magyar vállalkozókban, a tudományos egyetemi kutatóműhelyek munkájában vagy akár az állami cégekben. Államilag elismert képzési rendszert építettünk fel, projektfejlesztés és folyamatmenedzsment tekintetében az elsők között vagyunk, európai topcégekkel dolgozunk, remek hálózatunk lett. Azt gondolom, amit el lehet érni, azt elértük.

– Ha már az unió szóba került az előbb: mit gondol, mi fogja tematizálni az EU-val való viszonyt a közeljövőben?

– Véleményem szerint a szolidaritás. Ferenc pápa legújabb könyvét olvasom, nagyon sokat ír a szolidaritásról, arról, hogy valódi társadalmi egységre, testvériségre van szükség. Nehéz ma egy nemzetet egységessé tenni, nemhogy Európát vagy a világot. Magyarországon sincs harminc éve nemzeti minimum. Nincs egyetlen dolog, amelyben mindannyian egyetértünk! Egyre mélyebbek az árkok.

– Mi lehet ez a nemzeti minimum?

– A magyar gyermek. A gyermek az emberiség immunrendszere. Folyamatos jelenben a jövőnk. Az élet a legnagyobb érték, ez pedig a gyermekséggel indul. Aki a gyerekre nemet mond, az életre mond nemet. Mindenki volt gyerek. A gyermek érték, keresztényként nézve pedig mindenki isteni képmás. Beszélni kell, hogy megértsük egymást, közeledjünk. Sokaktól politikai szempontból elhatárolódunk, pedig egy nemzet nem épülhet csak jobb- vagy baloldalról, a nemzetnek egységesnek kell lennie. Ehhez közös nevező kell. Az ország immunrendszerére is kihat, amikor ennyire átjárhatatlanná válik két politikai tábor, szellemi és lelki értelemben egyaránt. És a szolidaritáshoz visszatérve hadd idézzek Ferenc pápától egy mondatot: „A szolidaritás nem azt jelenti, hogy osztozunk az asztalon maradt morzsákon, hanem hogy mindenkit az asztalhoz engedünk.” Óriási különbség! Bölcs mondat.

– Nyáron véleménycikket írt Hodász András katolikus papról. Nem tartja karaktergyilkos­ságnak?

– Hodász atya nem követett el bűnt azzal, hogy elment egy, a „halál kultúráját” képviselő pártok és civilek által szervezett tüntetésre. Ahogy leírtam, ő egy kiváló pap, remek lelki vezető, de rosszkor, rossz helyen lépett a politika mezejére, ezzel sokakat megzavart. Semmi mást nem tettem, mint a Római Katolikus Egyház rá és rám nézve is kötelező iránymutatásait, dokumentumait idéztem, legtöbbet Szent II. János Pál írásaiból.

– Egy éve alapította Mária Országa Imaközösséget. Mit sikerült elérni?

– Ma már a médiumokon keresztül csaknem százezren kapcsolódnak be az imádságba. Itt is megvalósulhat a szolidáris egység: nem tudjuk, hogy ki és milyen beállítottságú, aki imádkozik minden hónap első péntekén a nemzetünkért, amelynek tagja Orbán Viktor, Dobrev Klára vagy épp a rendszerváltó, nagy öreg Lezsák Sándor, de a fiatal Fekete-Győr András és mindannyian, Szent István Magyarországának örökösei. Mindannyian Isten gyermekei vagyunk és magyarok. Ez a közös nevező: induljunk ettől a gyermekségtől, a karácsonyi Gyermektől. Legalább próbáljuk meg.