Belföld

Soha nem szabad feladni –  sem a reményt, sem a gyógyító munkát

A koronavírusos Nagy Gergelynét hetvenöt napig lélegeztették, negyvenkét napig pedig műtüdővel segítették életben tartását, felépülése igazi csoda, amelyhez a gondos ápolás és a modern orvostechnikai eszközök is hozzájárultak az Országos Korányi Pulmonológiai Intézetben

Soha nem szabad feladni  –  sem a reményt, sem a gyógyító munkát
Mandurka Ildikó intenzív terápiás főorvos: Aki kórházba kerül, az bízhat abban, hogy szükség esetén hozzá tud jutni a magas szintű ellátáshoz - Nagy Gergelyné: Amikor kiengedtek a kórházból, huszonhat kilogrammal voltam könnyebb, mint márciusban, a bekerülésem idején
Fotó: MH/Bodnár Patrícia

Egyszerű lázzal kezdődött és egy hatvannyolc napos mesterséges altatással folytatódott Nagy Gergelyné, a tatai kórház mozgásszervi rehabilitációs osztálya nővérének koronavírus-fertőzése. A háromgyermekes asszony kálváriája és megmenekülése nemzetközi összehasonlításban is szenzációszámba megy. Életét nem kis részt az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet aneszteziológus és intenzív terápiás osztályán dolgozó orvosok – köztük Madurka Ildikó aneszteziológus és intenzív terápiás főorvos –, ápolók, gyógytornászok és pszichológusok áldozatos munkája mentette meg.

– Hol kapta el a koronavírust?

– Nagy Gergelyné (N. G.): Ezt ma már nem lehet kideríteni. Május 18-a reggelén „egészségesen” bementem dolgozni, dél felé belázasodtam, mire a felettesem hazaküldött. A háziorvos igen erős antibiotikumokat írt föl, de ezek nem segítettek. A hetedik napra rosszul lettem, kihívtam a mentőket. A kocsiban elkezdtem bemondani az adataimat, de már nem értem a végére. Először Székesfehérvárra, majd egy nap után Budapestre, az Országos Korányi Pulmonológiai Intézetbe szállítottak át. Innentől valójában nem emlékszem semmire, mert hatvannyolc napig mély altatásban voltam.

– Madurka Ildikó (M. I.): Hajnalka a járvány első hullámában, igazolt koronavírusos betegként került hozzánk, már intubálva, lélegeztetve. Nem pusztán mély altatásban töltötte az idejét, hanem közben művesekezelést is kapott. Hetvenöt napig lélegeztettük, negyvenkét napig pedig műtüdővel segítettük a gázcseréjét, mert a saját tüdeje még maximális gépi légzéstámogatás mellett sem tudta biztosítani az élethez minimálisan szükséges oxigént. Utóbbi öt-hat esztendeje lett rutineljárás idehaza a légzési elégtelenség kezelésében. Ezt a műtüdőt úgy kell elképzelni, hogy a láb vénájából kivezetjük a vért egy szerkezetbe, ahol az eltávolítja belőle a káros szén-dioxidot és telíti oxigénnel, majd ezt a friss, oxigéndús vért visszajuttatja az ember szervezetébe.

– Mennyire romlott le a beteg tüdeje?

– M. I.: Teljes mértékben, innen gyógyult vissza nagyon lassan, több mint egy hónap alatt.

– Akad bármilyen halvány emléke erről a hatvannyolc napról?

– N. G.: Semmi. Pedig amikor már lehetett, negyvennégy nap után szinte minden közeli rokonom, élükön a férjemmel és a két lányommal bejött a kórházba, leült az ágyam szélére és néha megfogta a kezem. A kisebbik lányom szó szerint majdnem elájult, amikor meglátta, mennyi cső lóg ki belőlem és milyen mennyiségű furcsa gép vesz körül. Egyébként valószínűleg az alapbetegségek miatt lehettem fogékonyabb a koronavírusra, ugyanis van asztmám, cukor- és pajzsmirigybetegségem is. Amikor kiengedtek, huszonhat kilogrammal voltam könnyebb, mint márciusban, a bekerülésem idején.

– Mióta dolgozik az egész­ségügyben?

– N. G.: Már régen, 1984-ben kezdtem.

– Csodaszámnak tekinthetjük, hogy felépült?

– N. G.: A gondos ápolás és a terápia megtette a hatását. Az intenzív osztályon a hosszan tartó betegség alatt és után nem alakult ki egyetlenegy felfekvésem sem, azaz egészen biztosan nagyon féltettek a nővérek és az orvosok.

– M. I.: Az ő esete orvosi és emberi szempontból is abszolút extrém. Ha végiggondoljuk, mennyire csúnya volt a mellkasi röntgene, milyen hatalmas pusztítást végzett benne a koronavírus, továbbá meddig lélegeztettük és tartottuk életben műtüdővel, akkor bizonyos értelemben bátran használhatjuk a csoda szót. A nemzetközi szakirodalomban sem találunk túl sok hasonló példát. Az eset tudományos értékű közlése természetesen folyamatban van.

– Mikor érezték azt, hogy képesek legyőzni a betegséget?

– M. I.: Inkább közelítsük meg úgy a kérdést, hogy mikor kezdtünk abban hinni, hogy nem veszítjük el.

– Azaz?

– M. I.: Az utolsó utáni pillanatban.

– Ez eléggé riasztó…

– M. I.: A tüdőröntgene az első hónapban semmit nem változott, negyvenkét napon át dializáltuk a veséjét. S eközben megnyertünk  apró csatákat – például amikor fokozatosan beindult a veseműködése, vagy lassacskán tisztább lett tüdeje. De azt, hogy egyszer ténylegesen, a saját lábán fogja elhagyni a Korányit, nos, azt csak az utolsó másfél-két hétben kezdtük elhinni. Mindig le szoktuk szögezni, mi hozott anyagból dolgozunk – azaz a gyógyulásában neki magának is hatalmas szerepe volt.

– A mesterséges altatás valóban egy teljes, a külvilág ingereit maximálisan kizáró állapot, vagy azért valami csekély hatás mégiscsak eljut az emberhez ilyenkor is?

– M. I.: Amíg a beteg alszik, a környező világról nem tud semmit, a szervezete viszont ebben a helyzetben is kőkeményen dolgozik. Amikor elkezdjük csökkenteni a mesterséges altatás mélységét, akkor óriási szerep hárul a pszichológus kollégákra, az ápolókra és az orvos kollégákra. A betegben legfőképp tudatosítani kell, hogy mennyi idő múlt el, illetve azt, hogy továbbra is maximálisan harcolunk a gyógyulásáért. Azt is el kell magyarázni, hogy az esetleges rosszabb napok és állapotok nem a világ végét jelentik, azok olyan mélypontok, amelyeken segítséggel túl lehet, kell jutni. Mindent összevetve nem könnyű elfogadtatni valakivel, hogy több mint félszáz nap mégiscsak eltűnt az életéből.

– Segítheti Hajnalka gyógyulása mások túlélési esélyeit?

– M. I.: Maximálisan. A legfontosabb üzenet az, hogy soha nem szabad feladni – sem a reményt, sem
a gyógyító munkát. A másik pedig az, hogy Magyarországon rendelkezésünkre állnak azok a modern orvostechnikai eszközök, amelyekkel megmenthetjük az emberek életét, illetve segíthetjük a koronavíruson átesettek rehabilitációját. Aki kórházba kerül, az bízhat abban, hogy szükség esetén ugyanehhez a magas szintű ellátáshoz hozzá tud jutni. Az is tanulság, hogy tudományosan bizonyítottan hatékony terápia nincs a koronavírus ellen. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a maszkviselés fontosságát. Aki azzal érvel, hogy fullad a maszk alatt, gondoljon arra, hogy ha beteg lesz, akkor az ellátó egészségügyiek egész nap ugyanebben a maszkban, szkafanderbe öltözve tudják őt kezelni. Ők nem fulladnak?! Vajon melyik a nagyobb áldozat? S mindezen túl akad még egy fontos szempont, a vér. Hajnalka már a kezelés kezdetén kapott a felgyógyult betegek vérplazmájából, ő is ad majd. Emellett az ő vérét is megvizsgálják a tudósok – persze az eredmények nem holnapra születnek meg.

– Most hol van?

– N. G.: Két hete jöttem haza Kisbérről, a rehabilitációs intézetből. Sokat erősödtem, s járókerettel már tudok sétálni, de még hosszú út vár rám. És igen, mielőtt kérdezné, határozottan be szeretnék újra járni a munkahelyemre. Nagyon várom már azt a pillanatot.

– Mit mondtak az orvosok, mikor következhet ez be?

– N. G.: Karácsonyt említették, de azt én soknak érzem. Ezért nemcsak szervezett gyógytornán veszek részt, hanem idehaza is folyamatosan edzem a testem.

– M. I:. Itt érdemes visszautalni a korábban említett huszonhat kilogrammos fogyásra. A túlsúly a legfontosabb kockázat a súlyos koronavírus betegség kialakulása szempontjából, az intenzív osztályos kezelés alatt pedig mindenkinek csökken a testsúlya. Ekkora tétlenül töltött idő alatt inkább az izomtömegünkből veszítünk sokat.

– N. G.: Nagy hálával tartozom a Kocs községben, a megyében élőknek, külhoniaknak és hazaiaknak egyaránt azért a felmérhetetlen szeretetért, amit a betegségem alatt irántam tanúsítottak. Például véradást szerveztek, amihez a Tesco dolgozói, ismerősök és ismeretlenek mellett a Magyar Honvédség 25. Klapka György Lövészdandárának katonái is csatlakoztak Tatáról. Megemlíteném még Henzer Róbertet, aki szendvicsekkel és üdítőkkel támogatta a véradókat, valamint László Kálmánt, az Aranykocsi Zrt. vezérigazgatóját, aki szintén rengeteget segített. A templomban is imádkoztak értem. Egyedül nem ment volna! A gyógyulásomban nemcsak az orvosok részesek, hanem az ápolók, a kollégák – akik közül az egyik például a körmeimet ápolta –, a családtagjaim, mindenki, aki aggódott értem.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom