Belföld

Éjjel jöttek, fegyveresen

A Hortobágyot senki nem kérte Rákosiéktól, ez teljesen a saját ötletük nyomán született – mondta lapunknak a kényszermunkatáborokról az egyik túlélő, aki szerint a kommunisták a legnagyobb pusztítást a lelkekben végezték

Sajnos alig lehet hallani a hortobágyi kényszermunkatáborokról, pedig ott is nagyüzemileg folyt az ellenségnek kikiáltott társadalmi rétegek tagjainak megalázása, kínzása és esetenként megsemmisítése – mondta lapunknak Mari Albertné, akit gyerekként telepítettek ki Domaszékről. A legtöbb embert éjjel hurcolták el úgy, hogy egy szóval sem említették nekik, milyen sors vár rájuk.

Éjjel jöttek, fegyveresen
Mari Albertné: Megbocsátani szerintem akkor lehet, ha valaki bocsánatot kér
Fotó: MH/Papajcsik Péter

– Mikor és honnan hurcolták el önöket?

– Domaszékről, 1950. június 23-án. Tiszaszentimrére kerültünk, ólakban és egy régi magtárban kaptunk helyet, rendőrök és kutyák vigyáztak ránk. Akkor mindössze hat és fél éves voltam. A felnőttek körben szalmát szórtak le, és azon éltünk szűkösen, szó szerint egymás hegyén-hátán, ez az állapot másfél évig tartott. A szüleim persze úgy gondolták, ha nem egy sorban alszunk, akkor a felszabaduló hely okán a három lányuk kényelmesebben lesz, ezért a legidősebbet keresztbe fektették. Csakhogy éjjel jött a rendőr elemlámpával, és látva, hogy a testvérem külön, a felnőttek lábánál pihen, felkeltette, és beparancsolta a sorba. Jellemző apróság, ezekben ennyi humánum sem akadt. A tábori életet – ha szabad ezt a szót használni – természetesen igen keménnyé tette a személyzet. Az étkezésért fizetni kellett. A reggelink feketekávé, az ebéd híg leves. Adtak ugyan valami nevetséges bért, de csak azoknak, akik dolgozni jártak. Sok idős, munkaképtelen ember azonban éhen halt volna, így gyakorlatilag a többiek tartották el őket közösen, abból a kevésből, ami nekik is jutott. Minket, gyermekeket is elvittek a nehéz munkákra. Összesen egyébként tizenkét objektum működött a térségben, ám erről sokáig nem lehetett tudni semmit. Ez olyannyira igaz, hogy a rendszerváltozás után is el kellett telnie vagy tíz évnek, mire egyáltalán úgy-ahogy szóba került a közbeszédben a történetünk.

– Mi lehetett ennek az oka?

– Recsk és Kistarcsa eléggé nagy média­felületet kapott, talán emellett mi nem számítottunk, nem voltunk eléggé érdekesek. Pedig ott is nagyüzemileg folyt az ellenségnek titulált társadalmi rétegek tagjainak megalázása, kínzása és esetenként megsemmisítése. Anno a Magyar Politikai Foglyok Szövetségébe sok volt hortobágyi fogoly belépett, de nem igazán kaptak értékelhető publicitást. Hasonló történet játszódott le a Recski Szövetség esetében is.

– Miként zajlott az elhurcolásuk?

– Szinte mindenkinél azonos kaptafára ment a kitelepítés. Éjjel jöttek, fegyveresen és sokan. Mi – akárcsak a többiek – a tulajdonunk jelentéktelen részét vihettük magunkkal, azt is kapkodva, folytonos kiabálás mellett kellett felpakolni egy szekérre. A legtöbb helyen nem mondtak semmit a rendőrök, azaz sem a célállomás, sem az ok nem volt nyilvános. Ritka kivételként akadt csak köztük egy-egy „ember”.

– Mire gondol?

– Az édesapám rákérdezett, mit vigyünk, mire azt az adott helyzetben tisztességes választ kapta, hogy meleg ruhát is tegyenek a kosárba. Mindez elhangzott június 23-án, a rekkenő nyár közepén.

– Mi volt az elhurcolásuk oka?

– A környéken gazdagabbnak számítottunk, mint az átlag, ezért kikiáltottak bennünket kulákoknak. Hogy ez igaz volt-e, ma sem tudom.

– Hogyhogy?

– A volt foglyoknak az őreik eléggé brutálisan a lelkükbe égették, hogy soha ne beszéljenek a múltról. Ezért csak annyit tudok, hogy akadt néhány lovunk és pár hold földünk, továbbá édesapám nagy tervekkel nézett a jövőbe.

– Sorstársaik is hasonló indokok alapján érkeztek?

– Nem igazán. Akadt köztük egyszerű, ahogy akkoriban emlegették, mezítlábas szegény ember éppúgy, mint elhurcolt kommunista párttag. Utóbbi szent meggyőződéssel állította, hogy valamiféle fatális félreértés áldozata csak, pedig ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Akkor még nem volt ennyire nyilvánvaló, de ma már pontosan tudható: az elvtársak egymást sem kímélték.

– Kamaszkorú lánytestvéreit nem érte inzultus?

– Őket szerencsére elkerülte ez a fajta agresszió. Ám egy másik táborban történt nemi erőszak, amelynek az elszenvedője utóbb öngyilkos lett.

– Hogyan kerültek szabadlábra?

– Sztálin 1953-as halála után itthon is bekövetkezett a politikai fordulat, Rákosi helyett Nagy Imre került kormányra. Ekkor kezdték országszerte felszámolni a kényszermunkatáborokat, de azért szerintem a mi történetünkre sokkal jobb szó a szélnek eresztés. Hiszen se pénzt, se lakást nem adtak, sőt sorstársaink közül számosnak az otthona határsávba esett, így haza sem mehettek. Mi például egy évre kétfelé szakadtunk – szü­leim Szegedre, mi pedig, a fiatalabb testvéremmel rokonokhoz, Domaszékre kerültünk. Ezt talán még szörnyűbbnek, riasztóbbnak éreztem, mint magát a tábort, hiszen folyton attól rettegtem, hogy elszakítanak az édesanyámtól, édesapámtól.

– Mi maradt meg önben leginkább a hortobágyi kényszermunkatáborról?

– Az egyik legmegrázóbb talán az volt, amikor az érkezésünk után az egyik őr elvette mindenkinek a papírjait, és a szemünk láttára elégette az összeset. Úgy fogalmazott: maguknak erre már úgysem lesz szükségük soha, mert itt fognak elpusztulni. Talán ez a cselekedet jelzi legjobban, mennyit értünk, számítottunk a rendszer szemében.

– Találtak egyáltalán valamit az elrabolt vagyonukból?

– Semmit. A borunkból – így mesélték – hatalmas vigasságot rendeztek, a vagyonunkat és emlékeinket pedig maradék híján széthordták. Papírjaim sincsenek 1953 előttről.

– Mit tud a rabtartókról?

– Ugyancsak semmit. Soha nem láttam utóbb egyet sem, azt sem sejtem, hogy valaha bíróság elé került-e bármelyik.

– Megbocsátott nekik?

– Megbocsátani szerintem akkor lehet, ha valaki bocsánatot kér. Velünk szemben ezt senki nem szorgalmazta. Mondjuk úgy: nem gondolok rájuk, harag nélkül túlléptem rajtuk. Ami pedig külön letaglózó, hogy mindezt nem oroszok vagy valamelyik szomszédos nemzet tagjai, hanem magyarok követték el magyarok ellen. A Hortobágyot senki nem kérte Rákosiéktól, ez teljesen a saját ötletük nyomán született.

– Ennyivel lezárható?

– Talán igen. Oly sok év távlatából már tisztán látom, hogy a kommunisták a legnagyobb pusztítást a lelkekben végezték. Persze a testi fájdalom, a megkínzottak, megvertek, lelőttek és felakasztottak keservei sem tűnnek el soha, de a lelkekben okozott pusztítás talán még messzebb hatónak bizonyul.

– Nem inkább bizonyult?

– Nem. Így, így, ahogy mondom, jelen időben, bizonyul.

Kapcsolódó írásaink

„Ne csak őrizd, gyűlöld is!”

ĀA kommunisták hetven éve hozták létre a magyar Gulagot, a recski kényszermunkatábort. Ez olyan titkos internálóként működött, ahol a foglyokat rabszolgaként dolgoztatták

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom