„Ne a politika árazza be egy szakterület képviselőit!”

– Meggyőző fölénnyel nyerte az akadémiai elnökválasztást. A vesztes jelölt, Pléh Csaba gratulált önnek?

– Természetesen, az elsők között. Mi már korábbról kiváló kollegiális kapcsolatban vagyunk, nincs közöttünk sem szakmai, sem személyes ellentét.

– Sokan bíztak abban, hogy ő lesz az az új vezető, aki majd „jól megmondja a kormánynak a magáét”.

– Szerintem az ez irányú remény, ha volt is, felesleges volt. Bár ezt nekem soha nem mondta, de ismerve a személyiségét, úgy gondolom, ő sem a konfliktusok fokozása, a lövészárkok mélyítése, hanem sokkal inkább a megegyezés irányában mozdult volna el.

– Orbán Viktor kormányfőtől vagy Palkovics László tárcavezetőtől érkezett már valamilyen jelzés?

– Miniszterelnök úr levelében gratulált, és sok erőt, jó egészséget kívánt. Írt arról is, hogy hite szerint a kabinet ideális kapcsolatot tud majd kialakítani az Akadémiával, annak új vezetésével. Több miniszter is megkeresett már. Egyébként a választás eredményét látva, reménykedem abban, hogy a kormány most meggyőződött, az Akadémia nem valami posztkommunista szervezet. A többség igenis úgy gondolkodik, hogy helyre kell állítani a kölcsönös bizalmat a kormánnyal és a társadalom minden szegmensével, ugyanis mi itt, e nemzeti intézményben nem lehetünk ellenzékben. Ezt támogatta az a kevés híján hatvan százalék, aki rám szavazott.

– És a többiek?

– Azok egy része biztosan máshogy gondolkodik, mint én, és lehettek, akiket megtévesztett, félrevezetett a baloldali sajtó.

– A tavalyi, Orbán Viktornak írt és nyilvánosságra került levele nyomán támadt polémiára gondol?

– Egy másnak szóló, magánjellegű levelet elolvasni, mi több, nyilvánosságra hozni, nos, szerintem ez finoman szólva nem egy nemes cselekedet. Mindezt pedig tetézték azzal, hogy eleve nem az egészet, hanem csak önkényesen kiragadott részleteket tártak a közvélemény elé, majd úgy interpretálták e szövegkörnyezetéből kiemelt mondataimat, ahogy azt én soha nem szántam senkinek. Mintha általában az egész társadalomtudományt lenézném, támadnám, holott kizárólag a szakmailag gyenge társadalomtudósokat kritizáltam. Szomorú, de erősen túl lett dimenzionálva ez a történet.

– Bocsánat, de ilyen erővel a csapnivaló természettudósokat is pellengérre állíthatta volna.

– Ez igaz, viszont ők a jogos bírálatok hallatán nem vonulnak folyton a kormánykritika álarca mögé. Leszögezem, nem a sokféleséggel van baj, sőt, az lételeme a tudományos közösségnek, a kutatásnak, az előrelépésnek. Egy biológiai hasonlattal élve, ha nincs genetikai sokféleség, megáll az evolúció, a biológiai fejlődés. Azzal sincs baj, ha egy iskola szakmai hitele, nemzetközi hírneve alapján kiemelkedik, és egy korszakban dominál egy tudományterületet. Emlékezzünk, milyen kiváló volt annak idején a Szentágothai-féle iskola, amely egymaga motiválta a hazai és nemzetközi idegtudományt! Innen kerültek ki az anatómiai intézetek évtizedekig regnáló igazgatói. Hasonlóképpen a társadalomtudományok világában is van számos iskola, amely dominálja az adott területet, és ez így is van rendjén, ha eme iskolák nem pártpolitikai elvek mentén emelkednek ki, hanem a nemzetközi tudományos konszenzus helyezi őket a megfelelő polcra. Valójában ezzel a nézőpontommal éppen a liberális társadalomtudósokat védem, és nem támadom. Ugyanis a jobboldali sajtó ezt a jelenséget gyakran úgy dekódolja, mintha bárki erővel gátolná a más szempontok, nézetek térhódítását, egyes tudósok professzori vagy akadémikusi jelölését. Ez nem igaz egészen addig, amíg mérhető eredményesség, tényleges érték áll az elért pozíció mögött, és nem a pártpolitika, hanem a tudományos konszenzus árazza be bármelyik szakterületet és annak képviselőit.

– Hogyan lehetne objektíven értékelni a társadalomtudományokat?

– Ennek a feltételrendszernek a kidolgozása az adott tudományterület szakembereinek a feladata. Én ezt az Akadémia elnökeként sem tudom, nem is akarnám befolyásolni.

– Már elnézést, de ez olyan róka fogta csukának tűnik.

– Miért lenne az? Például a doktori bizottságok rendkívül részletesen kidolgozott kritériumrendszer alapján döntenek egy-egy fokozat odaítéléséről a társadalomtudományok területén is. Talán az egyik legprecízebb módszer éppen a közgazdaság-tudományra vonatkozik. Tehát létezik objektív kritériumrendszer, amely révén az egyéni és kutatóhelyi teljesítmény pontosan mérhető. Mindig azt fogom támogatni, hogy a minősítés során ezekre az objektív kritériumokra helyezzük a hangsúlyt. A versengés, a rendszeres megmérettetés pedig minden tudományterületen a fejlődést szolgálja.

– Hogyan lehet ösztönözni a gyengén teljesítőket?

– Ha egy kutatóhelyen van helyes tudományos értékmérési gyakorlat, akkor ez automatikusan működik. Eddigi munkahelyemen, a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetben azok a csoportok, amelyek nem publikálnak, illetve nem képesek megfelelő mennyiségű hazai és/vagy külföldi pályázati forrást szerezni, lassan, de biztosan elesnek az önfenntartás lehetőségétől. A központi büdzsé ugyanis a rezsi kifizetésére sem elég. A források apadásával az intézet igazgatója rákényszerül, hogy hozzájárulást fizettessen be a csoportokkal a pályázataikból. Akinek nincs pályázata, az ezt nem tudja befizetni, így az igazgató kénytelen elvenni tőlük egy-egy laboratóriumot, majd központilag finanszírozott státuszokat. A folyamat vége az lesz, hogy a csoportvezető egymaga marad, és egy kis irodában írhatja a memoárját. Nyilvánvaló, ezt senki nem vállalja. Ilyenkor az az ember, aki a kompetitív alapkutatási világban nem állt helyt, sikertelen volt a kutatásban, a pályázatszerzésben, az elment oktatónak vagy ipari kutatóhelyekre kutatni. Így az alapkutatásban tényleg csak a legjobbak maradnak meg. Ismétlem, ez egy intézeten belül a csoportok közötti kompetíció szintjén teljesen nyilvánvaló és működik.

– A kutatóhálózat elvételekor az egyik érv éppen az volt, hogy e területen nem létezett objektív szemlélet.

– A kutatóhálózatban az intézetek között kellene teljesítmény alapján differenciálni a költségvetést. Ezt tényleg nem sikerült korábban megcsinálni, a köztestület ebből a szempontból valóban nem volt jó gazdája a hálózatnak. Az egyes osztályok ugyanis mint egy-egy szakszervezet védték a saját területükhöz tartozó intézeteket. És hiába próbálkoztak bizonyos akadémiai fórumok reformokkal, teljesítményalapú elosztással, mert akkor előjött valaki azzal, hogy „itt nem a publikációk száma, hanem a szabadalom a mérvadó”. Mások meg az oktatásra helyezték a hangsúlyt. A társadalomtudósok esetében pedig talán a könyvírás számít a leginkább megbecsült tudományos eredménynek, különösen, ha több nyelvre is lefordítják. Ilyenkor persze felvetődik a jogos kérdés, ezt a tevékenységet miként vethetjük össze, mondjuk, a farmakológusokéval, ahol egy cikket érő kísérletsorozatot akár néhány hét alatt is le lehet zavarni? Vagy az ökológusokéval, akiknél viszont akár húsz évig is tarthat egy kísérlet? Ebben a nagyon heterogén outputtal rendelkező rendszerben a gyengén teljesítők mindig találtak egy-egy, nekik hasznos kritériumot kutatócsoportjuk oltalmazására, a költségvetésük megtartására.

– Lesz itt valamiféle korlátozás? Belép a korábban említett értékelési rendszer?

– Az Eötvös Loránd Kutatási Hálózaton belül fő prioritásként jelölték meg a teljesítményalapú különbségtételt. Most egyszerűbb lesz a differenciálás, mert hála Istennek pluszforrások jelentek meg. Úgy különbséget tenni ugyanis, hogy az egyiknek többet adunk a pluszpénzből, a másiknak meg kevesebbet, sokkal egyszerűbb, mint elvonni. Az utóbbi lépés általában elbocsátásokkal jár, ez pedig óhatatlanul magával hozza a politikumot. Ilyen szelekciós tervek szerencsére az ELKH irányító testületében sohasem voltak, és remélem nem is lesznek az IT-ből való leköszönésem után sem.

– Egyébként kapott választ a levelére Orbán Viktortól?

– Nem. Szerintem az történhetett, hogy látván, az írás elején az akadémiai kutatóhálózat akkor még csak tervezett átalakítása ellen érvelek igen keményen, a levelet automatikusan továbbküldte a területért felelős miniszternek.

– Ahol illetéktelen kezekbe került.

– Igen. De ez már a múlt, tekintsünk előre.

– A kívülállónak úgy tűnhet, a tudomány politikának adott válaszai maguk is „politikusak”.

– Bármilyen kormány akkor fog a tudománytól tanácsot kérni, ha tudja, hogy a kért tanulmány szakmai­lag rendben lesz, s az a lehető legszélesebb körű tájékozódás után, többszörösen validált tudományos módszerekkel készített munkaanyag. Az is fontos, hogy a kérdést többféle irányból, más-más elméleti háttérrel, ha szükséges, multidiszciplináris megközelítéssel dolgozó csapatok vizsgálják, ugyanis az a kabinetnek sem jó, ha csak egyféle választ kap, és ráadásul mindig azt, amit hallani szeretne. A tudós kollégáknak azt szoktam mondani, akkor sincs gond, ha a megoldásra tett ötleteinket nem egy az egyben veszik át a döntéshozók. Nekik ugyanis sok más, előttünk talán ismeretlen bel- és külpolitikai vagy gazdasági szempontot is figyelembe kell venniük a döntések meghozatalánál. Probléma akkor van, ha a politika igénybe sem veszi a munkánkat. A tudomány úgy működik, mint egy iránytű: folyton megmutatja, merre van észak, ugyanakkor nekünk nem kell „állandóan” északra tartanunk. Azt viszont tudni kell, mennyivel tértünk el tőle, mert csak akkor tudjuk, merre tartunk.

– Elődje, Lovász László erős szavakkal illette a kutatóhálózat elvételét. Ön megpróbálja majd visszaszerezni?

– Biztos, hogy nem ezzel fogom kezdeni a munkámat. Szerintem a legfontosabb a kölcsönös bizalom visszaszerzése, egy kétirányú kommunikációs csatorna kiépítése. Ugyanakkor továbbra is úgy vélem, a kabinet nem megfelelő stratégiát választott a kutatóhálózat működésének optimalizálására. Ragaszkodtak a kiszervezéshez, holott én úgy gondoltam, s úgy vélem ma is, hogy az új irányítási struktúrát ki lehetett volna építeni házon belül, amivel megelőzhető lett volna sok, máig fennálló probléma a kutatóhálózat és az Akadémia esetében és a politikai veszteség a kormány vonatkozásában.

– Gyakori kifogás volt korábban, hogy az MTA olykor egészen elrugaszkodott ügyekre, publikációkra költi a közpénzt.

– Évente megjelenik háromezer, az Akadémiához kapcsolható publikáció, ezek között könnyű egy-két olyat találni, amit kritizálni tudunk, vagy amely egy felületes szemlélő számára nevetséges lehet. Ismétlem, bármi is volt, engem már nem érdekel, a jövőbe tekintek.

– Komoly probléma a valódi tudomány térvesztése a téveszmékkel szemben. Várható itt keményebb fellépés?

– Az áltudományok, téveszmék térhódítása valós, egyben rendkívül káros jelenség. Viszont nekünk van egy tizennyolcezres köztestületi bázisunk, amit fel tudunk használni a valódi tudomány népszerűsítésére. A fiatalokkal kell kezdeni. Terveink szerint minden középiskolának felajánljuk, hogy lépjen kapcsolatba az Akadémiával, méghozzá úgy, hogy az MTA segítségével az iskolák megnézhetnék, volt tanítványaik közül kik lettek a köztestület tagjai. Őket visszahívhatják az alma materbe előadásokat tartani, ezek lennének az úgynevezett alumni klubok. Az Akadémia adná a témákat, szervezné az előadókat, sőt, esetleg anyagilag is támogathatná az egyes projekteket, a klubok működését. Ha a fiatalokban sikerül felkelteni az érdeklődést, ha sikerül köreikben elültetni a tudomány iránti tisztelet csíráit, akkor nyert ügyünk lesz.