Belföld

Magyarország közszolgája

Marinovich Endre: Antall József azt mondta, olyan kapcsolatot szeretne velem kialakítani, hogy amikor nincs mód beszélnünk egymással, akkor is tudjam, miként döntene

Egész életem legtartalmasabb része, hogy 1991-től haláláig Antall József, majd Boross Péter miniszterelnök kabinetfőnöke lehettem –mondja Marinovich Endre professor emeritus, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgató-helyettese. Ma tölti be nyolcvanadik évét, de magát Magyarország közszolgájának vallva, most is változatlan aktivitással és alázattal végzi szerteágazó feladatait.

Magyarország közszolgája
„A szűkebb és a tágabb közösség, a család és a haza szeretete és szolgálata határozta meg felmenőim egész életét”
Fotó: MH/Katona László

– A harminc évvel ezelőtti választási győzelem után Antall Józsefnek írt gratuláló levelében ön Talleyrand egyik híres mondására emlékeztette a leendő miniszterelnököt: „A politikában és a szerelemben nincs mindig és nincs soha.” Miért?

– Azért, mert harminchárom évvel korábban, 1957 márciusában, amikor ötvenhatos szerepe miatt eltávolították az Eötvös József Gimnáziumból, ahol történelmet tanított nekünk, búcsúzóul ezt a mondatot írta fel franciául a táblára. Harminchárom évet kellett várnia, hogy álma beteljesüljön: az ország többségének akaratából felelős közjogi tisztség betöltésére kapott megbízást.

– Tényleg igaz, hogy Antall egész életében politikai vezető szerepre készült?

– Készült, de nem hitte. Mintha egy álomvilágot épített volna a maga számára, és mint 1990. május 22-én az Országgyűlésben elhangzott miniszterelnök-jelölti programbeszé-dében is elárulta, gyakran ő is azt hitte, hogy talán sosem fog eljönni ez az ünnepi pillanat. De mi, volt tanítványai éreztük, hogy készül rá.

– Miért, 1957 után is tartották vele a kapcsolatot?

– A gimnáziumi osztályom nagyon összetartó társaság volt, elsősorban a közös ötvenhatos élmények miatt, az érettségi után is hosszú időn át rendszeresen összejöttünk. Antall majdnem minden alkalommal ott volt mint „örökös osztályfőnök”, és mindig fontos volt, amit nekünk elmondott a történelemről és a világpolitikáról. Nekünk felnőttkorunkban is példaképnek számított, és nagyon jólesett, hogy számon tartotta, figyelemmel kísérte tanítványai pályáját. Én is gyakran találkoztam vele, többször véletlenül futottunk össze a belvárosban, és az utcán sétálva beszélgettünk. Emlékszem, egyszer a Szép utca és a Kossuth Lajos utca sarkán megálltunk, és azt mondta nekem: jó-jó, amit csinálsz, de képezd, műveld magad tovább, tanulj nyelveket, láss világot, mert el fog jönni az idő, amikor szükségünk lesz olyan emberekre, akik kellően műveltek és használhatók lesznek. Ez a hatvanas évek végén történt, és az Antall-lal való kapcsolatom búvópatakként végigkísérte életemet egészen 1990-ig.

– Az Antall-kormány 1990. május 23-án alakult meg, de ön csak egy év múlva lett a miniszterelnök kabinetfőnöke.

– Igen, mivel akkoriban az Athéni Kereskedelmi Kirendeltségen dolgoztam, ahová 1987-ben küldött ki a Külkereskedelmi Minisztérium első osztályú titkárnak. Ennek röviden az volt az előzménye, hogy miután elvégeztem a közgazdaság-tudományi egyetemet, először a később Hungexpónak nevezett vállalatnál dolgoztam, aztán 1971-ben a Külkereskedelmi Minisztériumban kaptam állást, ahol a sajtóosztály munkatársa, majd vezetője lettem. Tizenhat év közszolgálat után ajánlották fel a lehetőséget külföldi kiküldetésre, így kerültem Athénba. Megjegyzem, eredetileg nem közgazdász, hanem bölcsész szerettem volna lenni, de „helyhiány” (valójában a származásom) miatt nem vettek fel, ezért egy ideig tehergépkocsi-vezetőként dolgoztam, majd Antall javaslatára – aki végig mentorom és barátom volt – jelentkeztem
a közgázra, ahová simán felvettek.

– Mi volt a probléma a származásával?

– Családom tagjai az „úri középosztály” részét képezték, amelyet megvetett és megsemmisítésre ítélt az 1948 és 1990 közötti osztályharcos rezsim. Felmenőim több generációra visszamenően köztisztviselők voltak, többek között közigazgatási ítélőbíróként, rendőrkapitányként, kincstári jogügyi igazgatóként, vámtisztként, miniszteri tanácsosként szolgálták a magyar államot. Az ország sikeréért szívét, lelkét adó, tipikus magyar középosztálybeli család leszármazottja vagyok, s annak ellenére, hogy számítások szerint ereimben tizenhatod rész német–svájci és ugyanannyi horvát–dalmát vér folyik, természetesen én is magyarnak vallom magam, magyarul gondolkodom, álmodom és imádkozom. Tamási Áron gyönyörű sírversét minden alkalommal megrendülten olvassuk feleségemmel, amikor Székelyudvarhely felé autózva Farkaslakán megállunk: „HŰSÉGES SZOLGÁJA BOMLOTT SZÁZADÁNAK”.

– Szüleitől milyen útravalót kapott?

–­ Édesanyám nyelveket tanult, sokáig tolmácsként és fordítóként dolgozott. Nagy esemény volt az életében Babits Mihály özvegyével, Török Sophie költővel kötött barátsága, így kiteljesedhetett irodalmi érdeklődése, illetve munkássága. Tőle a betű, az írás, az irodalom szeretetét örököltem. Édesapám jogot végzett, de fiatal korától a tűzoltó tiszti hivatást választotta, az volt 1934-től egészen 1951-ig, amikor mint megbízhatatlan személyt, eltávolították a testülettől, ezután autóbuszsofőrként dolgozott. Mivel Sztálin halála alkalmából állítólag „tiszteletlenül nyilatkozott”, izgatás miatt börtönbe zárták mint a régi rend megátalkodott hívét, a szocialista rendszer esküdt ellenségét. Aztán 1956. október végén visszavették, és ő lett Budapest tűzoltó-főparancsnoka, ami egész pályájának csúcsa volt. Persze hamarosan ismét elbocsátották, és megfosztották tiszti rangjától. Élete utolsó munkahelyén, a BKV-nál fizikai állományú tűzrendész volt. Boross Péter belügyminiszter 1992-ben semmisnek minősítette apám 1957-es elbocsátásának indokát, és postumus tűzoltó ezredessé nevezte ki. Apai ágról tehát a köz ügyei,
a „res publica” iránti elkötelezettséget kaptam.

– Visszatérve az Antall-kormányhoz, mikor és hogyan lett a miniszterelnök kabinetfőnöke?

– Még 1990 karácsonyán, amikor hazajöttem szabadságra, jelentkeztem nála, de csak telefonon tudtunk beszélni. Azt mondtam neki, ha úgy érzi, hogy tud használni, szívesen állok a rendelkezésére. Azután egy-két levélváltás után az ortodox húsvétkor felhívott Antall, hogy keresnek egy embert a Kabinetiroda élére, és adott egy hét gondolkodási időt. Május elején hazajöttem, találkoztunk és megállapodtunk.

– Mi volt a feladata?

– Antall elmondta, hogy enyhén szólva nem működik megfelelően a munkáját segítő hivatali apparátus. Készült egy tanulmány a német kancellári „konyhakabinet” és az amerikai elnöki stáb munkájának tapasztalatai alapján, így született döntés arról, hogy a Miniszterelnöki Hivataltól elkülönül a Kabinetiroda, amely a miniszterelnök mint politikai személyiség feladatait koordinálja, szervezi, intézi. A szorosan értelmezett kormányzati munkát, a kormányülések előkészítését és megszervezését a Miniszterelnöki Hivatalt vezető Kajdi József államtitkár és apparátusa intézte, míg az általam vezetett Kabinetirodához tartozott a hazai és külföldi programok, a társadalom-, gazdaság- és pártpolitikai állásfoglalások előkészítése, ezen területek referensei, valamint a kormányszóvivő és a sajtóiroda.

– Ez valamiféle „szürke eminenciás” szerepkör volt?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy Antall József egyik legközvetlenebb munkatársa voltam. A helyemet úgy határoztam meg, hogy mindig kellő közelségben legyek a miniszterelnökhöz, hogy ha bármire szüksége van, azonnal a rendelkezésére álljak, ugyanakkor bizonyos távolságot is tartsak tőle, ha valakivel bizalmasan szeretne beszélgetni, tehát a bizalmi kapcsolat ne legyen bizalmaskodás. Egyébként a megbízásom előtt elmondta, azt szeretné, ha olyan kapcsolatot tudnánk kialakítani, hogy tudjak olvasni a gondolataiban, mert amikor nincs mód vagy idő arra, hogy beszéljünk egymással, akkor is tudnom kell, hogy ő hogyan gondolkodik, és az adott ügyben miként döntene. Erre példaként hozta édesapját, aki abszolút minta volt számára. Idősebb Antall József menekültügyi kormánybiztos volt a második világháború idején, s amikor az olasz kiugrás után katonatisztek menekültek a németek elől a Harmadik Birodalommal szövetséges Magyarországra, megkérdezte főnökétől, Kállay Miklós miniszterelnöktől, hogy mi legyen velük. Az olaszok nagyon kedves emberek, és ő nagyon szereti az olasz operákat, válaszolta virágnyelven Kállay, s ebből értette meg idősebb Antall, hogy gondoskodjon az olasz menekültekről. Ezzel érzékeltette Antall, hogy az apjának ki kellett találnia főnöke gondolatait, önállóan kellett cselekednie, és ő is ezt várja tőlem. Úgy érzem, ezt elég jól sikerült megvalósítani. Minden fontos döntés és esemény részese lehettem, egyebek mellett szemtanúja voltam a Varsói Szerződés és a KGST feloszlatási aktusának, s ott voltam Brüsszelben 1991 decemberében, amikor Magyarország társulási megállapodást között az Európai Közösséggel. Ezért egész életem legtartalmasabb része, hogy 1991 kora nyarától a halála napjáig Antall József – majd utána Boross Péter – miniszterelnök kabinetfőnöke lehettem.

– Az 1994-es választás után hogyan folytatódott köztisztviselői pályája?

– Még Antall határozott kívánságára megkaptam a rendkívüli és meghatalmazott nagyköveti címet, ami életem végéig jár. De mivel 1994 nyarán az MSZP és az SZDSZ alakított kormányt, természetesen távoztam a kormányzati apparátusból, és a közszolgálat egy másik területén, a felsőoktatásban vállaltam feladatokat, megpróbálva hallgatóimnak átadni azokat az ismereteket és tapasztalatokat, amelyeket a korábbi évtizedekben szereztem. A Külkereskedelmi Főiskolán – amely 2000-től a Budapesti Gazdasági Egyetem Külkereskedelmi Kara – megpályáztam és elnyertem egy tanári állást. Itt hetvenéves koromig főállásban, azóta pedig professor emeritusként tanítok, közben öt évig a kar főigazgatója voltam. Ebben az időszakban tollamat nem csak hivatalos és szakmai anyagok készítésére használtam. Írói munkásságom kapcsán három könyvet emelnék ki: az Antall József és Boross Péter miniszterelnökségéről szólókat, valamint a felmenőim három generációjáról szóló családtörténeti regényt.

– Hogyan lett a VERITAS főigazgató-helyettese?

– Még 2013 nyarán kaptam felkérést Boross Pétertől, hogy a történelem iránt is fogékony közgazdászként, gazdaságtörténészként dolgozzam ki egy olyan történetkutató intézet koncepcióját, amely a kiegyezéstől az Antall–Boross-kormány végéig terjedő, egy és negyed évszázad történelmét tárja fel és vizsgálja sokoldalúan, új megközelítéssel, harag és elfogultság nélkül. Miután 2014 elején Szakály Sándor történészprofesszor vezetésével megalakult az intézet, én lettem
a helyettese. Úgy érzem, az intézet az elmúlt hat és fél évben megtalálta a helyét a tudományos világban, rendezvényei és kiadványai rangosak, és feladatköre kibővült a Kárpótlási Hivatal levéltárával, egy éve pedig az 1956-os Intézet hozzánk csatolásával.

– Most, nyolcvanévesen milyen tervei vannak?

– Úgy gondolom, amíg a Teremtő engedélyt ad és egészségem lehetővé teszi, a hátralevő napjaimat is szeretném minél több hasznos cselekedettel eltölteni. A szűkebb és a tágabb közösség, a család és a haza szeretete és szolgálata határozta meg felmenőim egész életét, és a hagyományok engem, Magyarország közszolgáját is köteleznek, hogy amíg tudok, használjak, végezzem a kötelességemet.

Kapcsolódó írásaink

A történész visszatér

ĀSzakály Sándor: A fő baj az, ha valaki úgy alkot és formál véleményt történelmi kérdésekben, hogy alapvető tényekkel nincs tisztában, vagy ha igen, tudatosan elferdíti őket

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom