Belföld

A radikális baloldal működésének gyökerei

Manapság sokan csodálkoznak azon, hogy miként lehetséges magukat „radikális jobboldalinak„ nevező pártok és erők „baloldaliakkal” való együttműködése. Nyilvánvalóan úgy, hogy a látszat és a retorika ellenére nem egymással szembenálló erőkről van szó. Az ember gyanakszik arra a magyarázatra is, hogy „a különféle szélsőségek vonzzák egymást„, ugyanis a különféle szélsőségek sohasem, csak a hasonló vagy azonos szélsőségek vonzzák egymást. A Magyarországon is tapasztalható radikális politika forrásai ugyanott találhatók: a baloldali radikalizmusban - írta a Századvég legújabb elemzésében. 

A radikális baloldal működésének gyökerei
Megafonos fegyverzetben. Tordai Bence és Szél Bernadett
Fotó: MH/Hegedüs Róbert

A baloldaliság radikalizmusban fogant, ezért a radikális cselekvéshez való visszatérés mindig az „eredetihez" való visszatérést jelenti - míg a mérsékelt irányzatok a módosításokat képviselik. A baloldali radikalizmus legkézenfekvőbb történelmi példái az 1789-es francia, az 1917-es szocialista orosz és az 1933-as nemzetiszocialista német forradalom. A különféle radikális baloldali irányzatok küzdelme azt igazolja, hogy ezek nem ellenségek, vagy ellentétes irányzatok, hanem versenytársak - írta a Századvég.

A radikális baloldal mindig valamiféle „igazságosságra" hivatkozik és egy általa észrevett, elviselhetetlen „igazságtalanságot" akar felszámolni. A francia forradalom az „igazságtalanul" és hamis elvek alapján uralkodó „régi rend" megdöntésére irányult - emelik ki.

A szocialista forradalomban a munkát végző, ám kizsákmányolt és elnyomott réteget, a proletariátust kellett hatalomba segíteni, hogy megteremthető legyen az igazságosság. Németország pedig elszenvedett egy nagyon is közvetlen sérelmet, amit körbefontak egy általánosabb ideológiai igazolással: a „felsőbbrendű fajt" elnyomás alatt tartják az alsóbbrendű fajok. Mivel az „igazságtalanság" a fennálló rend lényege, ezért a fennálló renddel szembeni erőszak alkalmazása nemhogy nem erkölcstelen a radikális baloldal szemében, hanem erkölcsileg helyénvaló.

A Századvég kiemeli, hogy a radikális baloldal mindig más történelmi köntösben jelent meg, ám alapelveik nem változtak: 1) az „igazságosság" totális megteremtésének igénye, 2) az igazságtalanságot hordozó társadalmi csoport(ok) ellenségként való megnevezése és megsemmisítésre való kijelölése, 3) az erőszak és a normákon, törvényen kívüli eszközök legitimálása.

A radikális baloldal igazságosságért folytatott harca a végsőkig tart. Az új és régi rend képviselőinek a harca alakul osztályharccá a szocialista radikalizmusban, nemzetek és fajok harcává a nemzetiszocialista radikalizmusban. A jelenlegi, radikális baloldali identitáspolitikában a szexuális irányultság, a bőrszín, az etnikum válik választóvonallá, az igazságtalanság képviselői pedig a „heteronormatívak", a „keresztények", a „fehérek" és a „férfiak" lesznek - a mindent egyesítő, tökéletes ellenség a „heteroszexuális keresztény fehér férfi". (Az identitáspolitikai baloldali radikalizmus afféle „szintézisként" egyesíti a szocialista osztályharcot a nemzetiszocialista fajok közti háborúval.)

Jól látható, hogy az eredeti, felvilágosult szándék arra vonatkozóan, hogy létrehozzanak egy poszt-keresztény civilizációt, hogyan fog eredményében emlékeztetni arra, milyen lehetett a kereszténység előtti civilizáció. Az identitáspolitikai baloldali radikalizmus gyakorlatilag törzsi társadalom létrehozására törekszik a fenti ismérvek szerinti megosztás kísérletével. A multikulturalizmus híve szerint ugyanis nem az a fontos, ami összeköt minket - nemzet, közös kultúra és nyelv, hagyomány, hit, történelem, örökség stb. -, hanem az, ami elválaszt: osztály, gender, etnikum, faj.

A radikális baloldal nem kedveli a partikuláris viszonyokat, amelyek nyilvánvaló korlátokat jelentenek: így a radikális baloldal természetes ellensége lesz a keresztény kultúrának és a nemzetnek. A keresztény kultúra már csak azért is zavarja a radikális baloldalt, mert az elfogadja a világ tökéletlenségét, a nemzeti keretek pedig rendre túl szűknek bizonyulnak a radikális baloldali célok szempontjából. A kommunista kísérlet nyíltan vallotta, hogy nemzetköziségben gondolkodik, a nemzetiszocializmus pedig - félrevezető elnevezése ellenére - egy pángermán birodalom megvalósítását tűzte ki célul, amelyben még véletlenül sincs helye szuverén nemzeteknek.

A radikális baloldal mindig is értelmiségi projekt volt, és mindig a totalitárius logikánál köt ki, legyen szó a marxista, maoista értelmiségről, vagy a mai politikailag korrekt diktatúrát működtető akadémiai-értelmiségi elitről.

A radikális baloldal mindig is támogatja a „forradalmi", „felszabadító" erőszakot, ám ennek alkalmazásától eltekint, amennyiben azt a reális viszonyok indokolják - részben ez magyarázza a mérsékelt irányzatok létét, részben ezen irányzatok képviselőinek tragikus naivitása (ld. szociáldemokraták). Ahogy a radikális baloldal egyik pápája, Saul Alinsky írta Lenint idézve: amíg az „imperialista kormánynál" vannak a puskák, a bolsevikok nem használhatnak erőszakot; ha majd náluk lesznek, akkor a politikát majd a puskacsövek diktálják. Kizárólag taktikai-stratégiai megfontolások mentén döntenek arról, hogy revolutív vagy evolutív módszereket alkalmaznak-e. (Amennyiben sikerül hatalmi pozíciókat fogniuk – bíróságok, NGO-k, politikai intézmények stb. – akkor az evolutív mellett döntenek, illetve legális eszközökkel segítik a radikálisabb társaikat.)

Az Egyesült Államokban és Európa számos országában is vannak aktív radikális baloldali csoportok (Antifa, Black Lives Matter stb.). És ahogy a hajdani Demokrata Párt inkább hallgatott militáns támogatóiról (Ku Klux Klán), úgy ma szeret hallgatni mai radikális támogatóiról. Az Egyesült Államokban a radikális baloldal odáig jutott, hogy azon a helyen éri el gyújtogatással és rongálással, hogy érvényesüljön a cenzúra, ahol annak idején a baloldal indított mozgalmat a szólásszabadságért (Berkeley). Európa számos országában hasonló vagy azonos néven futó csoportok igyekeznek elhallgattatni jobboldali megszólalókat és alkalmazzák a politikai terrorizmus eszközeit az általuk kiválasztott „célszemélyekkel" szemben (főként Németországban).

Az Alinsky-iskola módszerei hazánkban is megjelentek már korábban is (Hallgatói Hálózat akciói, székház-ostrom stb.), az azonban egyedülálló, hogy Magyarországon parlamenti képviselők álltak a radikális akciók élére. Legélesebben a túlóratörvény elleni tiltakozásoknál, majd az MTVA székházába való beköltözésnél jelentek meg élcsapatként. Az ellenzék hangadói radikális baloldali politikusok lettek, a mérsékeltek gyakorlatilag biodíszletként funkcionálnak. Ők azért küzdenek, hogy a radikális baloldali politika dominánssá váljon, és ehhez rendre átlépik azokat a határokat, amiket parlamenti képviselőknek tiszteletben kéne tartaniuk - emelte ki a Századvég.

A teljes elemzés elérhető a Századvég weboldalán.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom