Belföld

A történész visszatér

Szakály Sándor: A fő baj az, ha valaki úgy alkot és formál véleményt történelmi kérdésekben, hogy alapvető tényekkel nincs tisztában, vagy ha igen, tudatosan elferdíti őket

Szakály Sándor az egyik legismertebb, legsokoldalúbb és legaktívabb magyar történész, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója, a Károli Gáspár Református Egyetem egyetemi tanára, a tudományos ismeretterjesztés misszionáriusa. Tavaly tavasszal hirtelen eltűnt a nyilvánosságból, ahogy mondani szokták: se kép, se hang. A Magyar Hírlapnak adott interjúval és Horthy Miklósról szóló cikkével ma ismét jelentkezik, és azt is megtudhatjuk tőle, milyen tervei vannak.

A történész visszatér
„Szeretném elérni, hogy a VERITAS még stabilabb lábakon álljon”
Fotó: MH/Bodnár Patrícia

– Mi történt önnel, miért „tűnt el” csaknem egy éve?

– Az élet úgy hozta, hogy 2019. április 1-jén kora este rosszul lettem. Mentőt hívtam, amely a Szent Margit Kórházba vitt, és tizenkét nappal később tértem magamhoz. Nagyon súlyos hasnyálmirigygyulladásom volt, egy százalék esélyt adtak a túlélésre. Négyszer hoztak vissza az életbe a Margit, majd a Honvédkórházban. Az orvosok és ápolók mindent megtettek értem, nekik köszönhetem, hogy mégis életben maradtam. Azt lehet mondani, újjászülettem, és kétszázhuszonhat nap után, november 12-én hazatérhettem. Jólesett, hogy sokan kívánták a gyógyulásomat, még olyanok is korrekten viszonyultak hozzám, akikkel szakmai kérdésekben általában nem értünk egyet. Nagyon sok üzenet jutott el hozzám, hogy hányan imádkoztak értem a saját hitük szerint. A kisebbik fiam, akinek kiterjedt zsidó baráti köre van, elmondta, hogy apa, ezek a fiúk érted imádkoztak vagy harmincan. Szülőfalumban, Törökkoppányban, ahol katolikusnak kereszteltek, s ahonnan már sok évtized óta elkerültem, a templomban a plébános vezetésével imádkoztak értem. De mondták, hogy szorítottak értem ateisták is.

– Ma már kimondható, hogy meggyógyult?

– Talán kevéssé látszik rajtam, de harmincöt kilóval kevesebb lettem, ami bizonyára rám fért, ha nem is ezen a módon. Az elmúlt tizenegy hónap alatt talán a koromhoz öregedtem, vagy a koromnál kicsit öregebbé váltam. Korábban nem voltam beteg, de most egészen más életet kell élnem, szigorú ét- és napirend szerint, és állandóan injekciózni kell magamat. Ha szerencsém van, talán másfél év múlva már néha azt is ehetek, amit szeretnék, nem csak azt, amit szabad. Az orvosaim egyébként tavaly tavasszal azt jósolták, hogy nagyjából egy év múlva újra munkába állhatok, ha nagyon odafigyelek.

– Itt ülünk a VERITAS Intézet főigazgatói szobájában. Ez azt jelenti, hogy ismét dolgozik?

– Az orvosaimmal konzultálva abban maradtunk, és arra készülök, hogy március közepétől munkába tudok állni, de az utóbbi hetekben már be-bejártam. Azt a korábbi életmódot, hogy többnyire én nyitottam reggel az intézetet, és este én zártam, nyilván nem lehet már folytatni. Hozzá kell tennem, hogy csaknem egyéves távollétem alatt a főigazgató-helyettes Marinovich Endre tanár úr, az intézetvezető Ujváry Gábor, a levéltárvezető Kissné Bognár Krisztina és valamennyi tudományos és adminisztratív munkatársam maximálisan helytállt. Nagyon nehéz időszakot éltek át, és nemcsak a betegségem miatt, hiszen a VERITAS ezen időszak alatt vette át az 1956-os Intézet iratanyagát, valamint Oral History-gyűjteményét, az ottani könyvtárat. Már hat éve működik az intézetünk, és időközben hozzánk került a Kárpótlási és Kárrendezési Hivatal teljes iratanyaga, ezért levéltárat kellett kialakítani, amely hamarosan a kutatók rendelkezésére áll.

– Néhány nappal a hatvannegyedik születésnapja előtt engedték haza a kórházból. Megfordult a fejében, hogy visszakapva az életét nyugdíjba megy?

– Igen, megfordult. A helyzet az, hogy 2019. január elsejétől kaptam meg az újabb, ötéves főigazgatói megbízást. Amikor az ősszel már lábadoztam, konzultáltam Kásler Miklós miniszter úrral és Latorcai Csaba államtitkár úrral, akik elmondták, szívesen fogadnák, hogy ha tudom, vigyem végig ezt az ötéves ciklust. Ezt természetesen megpróbálom, de ha netán úgy alakul az egészségi állapotom fél, egy vagy másfél év múlva, hogy nem tudom ellátni a feladataimat, akkor meg fogom kérni a miniszter urat, hogy mentsen föl a beosztásomból.

– Akkor végleg „letészi a lantot”? Vagy visszatér eredeti hivatásához, a kutatáshoz?

– Az utóbbi időben szerteágazó vezetői és közéleti feladataim miatt nem volt sok időm saját kutatási területemmel komolyan foglalkozni. Van egy nagy álmom, a két világháború közti Magyarország katonai felsővezetésének teljes bemutatása egy átfogó életrajzi munkában. Mintegy ezernégyszáz személyről van szó, és ehhez az alapkutatáshoz, a hiányzó adatok gyűjtéséhez ismét könyvtárakba és levéltárakba kell majd járnom. Azt mondtam az orvosaimnak és ápolóimnak, akik velem foglalkoztak, hogy ennek a nagy összefoglaló műnek lesz egy ajánlása, és ők is szerepelnek majd benne, ezzel szeretném kifejezni nekik a köszönetemet.

– Emellett még mit szeretne feltétlenül elkészíteni?

– Van néhány kisebb, de fontos tervem. Sok évvel ezelőtt megkaptam másolatban egy 1946–1947-ben készült börtönnaplót. Egy fogoly a Gyűjtőfogházban emlékfüzetet vezetett, amelybe az ott őrzött rabok írtak feljegyzéseket, többek között a kivégzett Donáth György, Veress Lajos vezérezredes, András Sándor vezérőrnagy vagy a szintén kivégzett Bilkey-Pap Zoltán. Ezt szeretném kiadni, bevezetőt írni hozzá és a bejegyzést készítők rövid életrajzát megírni. Továbbra is szeretnék tanulmányokat, recenziókat írni. És miután Tőkéczki László barátom halálát követően, az „utódául” a TIT-ben megválasztottak alelnöknek, szeretném folytatni azt a tudományos népszerűsítő munkát, amit hosszú éveken keresztül csináltam Magyarországon és az elcsatolt magyarlakta területeken egyaránt. Nyilván úgy kell majd összehangolni ezeket az utakat, illetve előadásokat, ahogy az egészségi állapotom engedi.

– A VERITAS élére visszatérve milyen tervei vannak?

– Szeretném elérni, hogy a VERITAS még stabilabb lábakon álljon. Jelenleg van egy kutatóintézetünk, van egy levéltárunk, és lesz egy Gulag–GUPVI-emlékhely, a tervek szerint Cegléden, egy egykori laktanyában, ahol gyűjtőtábor működött 1945 után. Ez utóbbi lenne a harmadik láb, és mivel susztercsaládból származom, tudom, hogy a háromlábú kisszék a legstabilabb. Nagyon jó lenne, ha az emlékhely révén pontos és hiteles képet kaphatna a magyar társadalom, főleg a fiatalok, hogy mi történt ebben az országban a második világháború után a málenkij robotra, a hadifogságba elhurcoltakkal, a Gulagra küldött elítéltekkel. Ehhez ki kell alakítanunk egy olyan kutatócsoportot és az emlékhelyet működtető személyzetet, amelyik ezzel a témával foglalkozik. Ezenkívül az intézetben jelenleg nagyon intenzív munka folyik például Trianon és a magyar felsőoktatás címmel, a rendszerváltoztatás harmincadik évfordulója, az Antall–Boross-kormány tevékenysége témában. Nem feledkezünk meg a dualizmus koráról, a Horthy-korszakról és az 1956-os forradalomtól sem, hiszen intézetünk kutatómunkájának időbeli síkja 1867-től 1994-ig terjed. Folytatjuk a VERITAS-könyvek, VERITAS-füzetek sorozatot is, és minden évben megjelentetjük az évkönyvünket. Igyekszünk minél több helyen megjelenni, szerepelni szóban és írásban is.

– Hogyan érzi, mára elhalkultak az önt és a VERITAS munkatársait a balliberális oldalról korábban indulatosan bíráló, nemegyszer támadó hangok?

– Úgy tapasztalom, rájöttek a velünk nem kimondottan szimpatizálók is arra, hogy itt komoly szakmai munka folyik. Engem soha nem érdekelt, hogy a munkatársaim milyen világnézet hívei, melyik politikai irányzathoz állnak közel. Engem az érdekel, hogy az a szakmai teljesítmény, amit letesz valaki az asztalra, hiteles-e az objektív szakmai kritériumok szerint, és megállja-e a helyét a korrekt szakmai viták során, vagy nem.

– Úgy tűnik, vannak a huszadik századi magyar történelemnek olyan időszakai, eseményei és szereplői, amelyek, akik megítélésében soha nem lesz a hazai történettudományban konszenzus, sőt időről időre fellángolnak a gyakran nem éppen korrekt és ízléses viták. A múltunk közös, de a rá való emlékezésünk nem. Ebbe bele kell törődni?

– Azt szoktam mondani, kezdjük el tisztelni a tényeket. A történelmi eseményeket és személyeket lehet többféleképpen megközelíteni, értelmezni, értékelni, de a tényeket nem szabad átírni, sem elhallgatni. Amikor a Duna Televíziónál dolgoztam, néhai Erdőss Pali filmrendező barátommal számos történelmi témájú filmet készítettünk. Az egyik ilyen sorozat címe az volt: Vitatott személyek. Azokat a személyeket néztük meg a huszadik századból, akiknek a megítélése nagyon eltérő. Földolgoztuk Tisza István, Károlyi Mihály, Horthy Miklós, Gömbös Gyula, Bárdossy László, Kádár János, Nagy Imre életútját is, különböző nézőpontokat és véleményeket bemutatva. Jó volna tudatosítani a széles közvéleményben, hogy nincsenek olyan történelmi személyiségek – de egyszerű hétköznapi emberek sem –, akiknek az életében ne lennének egyenes és görbe utak, jó és rossz döntések, dicséretes és szégyenletes tettek egyaránt. Másrészt mindig meg kell nézni, hogy egy-egy politikus az adott helyzetben milyen információk, szempontok és érvek alapján hozta meg a döntését, és a többségnek az kedvező volt-e vagy sem. Mert olyan döntés nincs, ami mindenkinek kedvezne. Még olyan, a nemzeti köztudatban közmegbecsülésnek örvendő személyiségek esetében sem, mint Hunyadi Mátyás vagy Szent István.

– A nagy időbeli távolság miatt gondoljuk ma azt, hogy őket – ellentétben például Horthyval és Kádárral – szinte mindenki tisztelte és szerette?

– A „megszépítő messzeség” valóban torzít. De a fő baj az, ha valaki úgy alkot és formál véleményt történelmi kérdésekben, hogy alapvető tényekkel nincs tisztában, vagy ha igen, tudatosan elferdíti őket. Manapság gyakran tények és észérvek helyett jelzők jelennek meg a vitákban a két világháború közötti korszakról és annak névadójáról is. Tények sora bizonyítja, hogy Horthy Miklós kormányzósága alatt a kivérzett, kifosztott, egyharmadára csonkított Magyarország túlélte a halálos ítéletet, talpra állt, és az 1930-as évek végére felzárkózott Európa középmezőnyéhez gazdasági, társadalmi, kulturális értelemben is. Ha Horthynak „csak” annyi szerepe volt ebben, hogy rábízta az ország vezetését azokra, akik értettek hozzá, már az is óriási tett volt.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom