Belföld

Migrációs krízis testközelből, Magyarkanizsán

A tehetetlenség és az állandó veszélyérzet alattomos módon teszi tönkre a magyarok, szerbek, horvátok, románok és bosnyákok életét a Vajdaságban

„Mostan mindenki rólam ír a túloldal’, hogy a Zotya a gumicsónakjait adja a migránsoknak, holott én harminc évnél többet vagyok itt, s pont azóta kínálom azt a cikket is” – háborog a vajdasági Magyarkanizsa központjában lévő pultja mögött Berity Zoranovity, azaz, ahogy helyben mindenki hívja, Zotya.

Migrációs krízis testközelből, Magyarkanizsán
Korábban semmire nem voltak tekintettel, de hála a közösségi fellépésnek, valamelyest normalizálódott a helyzet
Fotó: MH/Katona László

A szerb nemzetiségű – az újságírókkal amúgy kimondottan barátságos – férfi városszerte ismert, mert ha valakinek szüksége van valamire, akkor hodálynak is beillő bazárjában biztosan akad belőle egy-két darab. Kérdésünkre elmondja, sok gumicsónakot értékesített, de aztán pár hete jöttek a helyi rendőrök és rábeszélték, vegye le a palettáról a Tiszán való átjutást segítő „felfújható bárkákat”. Fotózni ugyan nem hagyja magát, mert „nem úgy vett”, de azért mindenkivel kedvesen kezet ráz. Távozáskor hozzáteszi, ő nem ördög, csak egy kereskedő.

A bolt előtt egy asszonytól megtudjuk, a gumicsónakok ára ötvennégy euró volt, és akár napi öt–hét is elkelt belőlük. Amúgy a szerb férfi üzletére könnyű rátalálni a helyismerettel nem rendelkező migránsoknak is, hiszen csaknem a bazárral szemben szállnak le tömegesen a buszokról. A pályaudvaron és annak szűkebb környékén ottjártunkkor is üldögélt húsz–huszonöt, a helyi biztonságiak által csak „polgárnak” nevezett életerős férfi. Az esőbeálló mellett és a hajdan szebb napokat látott parkban több ponton alkalmi tábortüzek nyoma látható, s bár a szemetet folyamatosan gyűjtik, nyilvánvaló, hogy a tisztaság és a rend nem különösebben fontos a továbbvándorlás reményével a városba érkező emberek számára.

A támadás hiánya csak egy dolog, a biztonságérzetet nem csak az határozza meg, hogy az embert éri-e fizikai inzultus vagy sem – vélekedik Szabó Aranka, a szintén a főtéren lévő háztartási bolt alkalmazottja. Egyáltalán nem megnyugtató este, sötétedés után hazatérnie a használaton kívüli vasútállomáson túl található otthonába. A migránsok csapatostul jönnek-mennek Magyarkanizsán, keresik az elhagyatott épületeket, ahová behúzódhatnak. Esetenként olyan helyekre is rendre beszemtelenkednek, ahol amúgy él valaki. A sínek mellett lakik egy idős házaspár, az ő fészerükbe például gyakran beköltöznek, s nem könnyű őket kitessékelni – meséli Aranka. Hozzáteszi, a boltba is be-betérnek szúró- és vágóeszközért, valamint bálamadzagért – de ilyesmiket már nem adnak el nekik, mert a rendőrök kimondottan ezt kérték a tulajdonostól. Faggatózásunkra elárulja, nála még nem volt gond a fizetéssel, de az utcai árut állandóan szemmel kell tartani, a kínai boltban vagy a zöldségesnél pedig rendre előfordul, hogy egyszerűen elveszik, ami nekik tetszik, majd szó nélkül kilépnek az ajtón. A távol-keleti eladó vékony, egyedül dolgozik, a zöldségboltban meg általában egy fiatal lány van, velük könnyű kibabrálni, a hatóság meg tehetetlen – jegyzi meg.

Magyarkanizsa község és a hozzá tartozó tizenhárom helység együttes területe valamivel több, mint négyszáz négyzetkilométer – ha jól tudom Budapest négyszázhetven körül van – ekkora tehát az a terület, ahol rendet kell-, kellene tartanunk – világítja meg a helyi viszonyokat Fejsztámer Róbert polgármester. Esténként csupán két–három rendőr jut erre a hatalmas területre. Az, hogy ennyire alacsony az egyenruhások száma, nem helyi, hanem általános jelenség, hiszen országszerte durván tízezer ember hiányzik a testületből – folytatja a polgármester. Nem kevés keserűséggel beszél arról is, őket a nemzetközi sajtóban kikiáltották rasszistának, miközben semmi nem múlik rajtuk. „Ez egy tőlünk irgalmatlanul messzi, szándékosan és cinikusan előidézett problémahalmaz, amihez az ég egy adta világon semmi közünk nem volt és nincs most sem. Viszont itt minden áldott nap azzal a tudattal kelünk ki az ágyból, hogy ma ismét kudarcot fogunk szenvedni, mert a valós és jó választ ugyan tudjuk, de azt sem elmondani, sem végrehajtani nem vagyunk képesek” – fogalmaz Fejsztámer Róbert. Szerinte az önmagában semmitmondó információ, hogy a migránsok eddig egyetlen polgárt sem támadtak meg. A ki nem fizetett bolti számlákat, az ellopott terményeket vagy a gyerekeiket kényszerűségből fuvarozó szülők többletköltségeit nem lehet összeadni, s ebben még nincsenek benne azok a plusz kiadások, amiket a százas nagyságrendben fellelhető elhagyatott ingatlanok fizikai lezárása jelent. A nagyságrend érzékeltetésére a polgármester elárulja, Magyarkanizsa éves költségvetése nyolcszázhúszmillió dinár körül jár, ebből 2015-ben hatvanmilliót költöttek ilyen célokra, de tavaly sem úszták meg néhány tucat millió alatt. „Ha én mennék külföldre és így viselkednék, ahogyan ezek itt, vajon mit szólnának a helyiek” – veti fel a polgármester. Megállapítja: a bevándorlók nemzetiségtől függetlenül mindenki életét megkeserítik.

A magyarkanizsai migránsüggyel megbízott koordinátor, a községi válságstáb vezetője Lackó Róbert tanácsnok, aki kérésünkre körbevisz a városban. Vezetés közben kifejti, a hivatalos adatok alapján ma Szerbiában negyvenezer migráns tartózkodik, de úgy véli, ez a szám legfeljebb a fele lehet a valósnak. Arról is beszél, a migránsok korábban semmire nem voltak tekintettel, még a közintézményeket is elárasztották, de hála a közösségi fellépésnek, valamennyire normalizálódott a helyzet. Az illegálisan érkezőknek bőven van pénze, s az is nyilvánvaló, hogy távolról, tudatosan irányítják a mozgásukat. S ha például nem engedik be őket egy szállodába, azonnal megjelennek a „jogvédők” és botrányt csinálnak. „Az iskolák, óvodák környékét természetesen igyekszünk a nap döntő részében szemmel tartani, de nekünk sem futja mindenre az erőnkből” – panaszolja Lackó Róbert. Hozzáfűzi, a szép, új buszpályaudvart azért nem akarják megnyitni, mert nem lennének képesek felügyelni az ott naponta megforduló sok száz fiatal biztonságát.

Az embercsempészek is „megérik a pénzüket”, de azért a nagy ragadozóhalak mellett helyben is akadnak bőviben apróbb cápácskák – állapítja meg Horváth Tamás, a válságstábot segítő, a város és környékének biztonságára ügyelő önkéntesek egyike. Elmondja, sokan úgy szereznek a migránsoktól nem kevés pénzt – állítólag fejenként húsz eurót –, hogy éjjel kigyalogoltatják őket a határba, majd Szabadkára mutatva közlik, „azok ottan a távolban Szeged fényei, arra kell menni és hamarosan Magyarországon lesztek”. Belgrádban állítólag a „civilek” azzal hitegetik őket, hogy a Tisza csak egy méter mély, azon akár lábbal is átmehetnek. Aztán persze ezek a hamis kalauzok előbb-utóbb lebuknak, de akkor a vitát elintézik egymás közt és a maguk „eszközeivel”, így hozzánk ezek az ügyek alig érnek el – jegyzi meg. Azt azért jól tudják, mely „civil szervezetek” tagjai űzik iparszerűen a félrevezetést...

Magyarkanizsa szép fürdőváros, de mára olyan vad hírét keltették a nemzetközi sajtó­ban, hogy a különböző szervezetek sorra mondják vissza a konferenciákat, a magánemberek pedig a szobafoglalást, bár szállodái vendégcsalogatók, a Tisza-part gyönyörű,  a Békavár étterem pedig akár Michelin-csillagot is kaphatna.

Amint az egyik helyi megfogalmazta: félő, hogy a tehetetlenség érzése lesz az, ami egyszer elszabadítja a poklot. Esélyes, hogy valahol pont erre játszanak.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom