Belföld

„A tanárt nem lehet kivenni a digitális pedagógiából”

Az esélyegyenlőséget is elősegíti, ha minden iskolát egységes technológiával szerelnek fel, ugyanakkor nem szabad eszközcentrikusnak lenni, szemléletmódot kell tanítani

A technológia használata az oktatás közben nem feltétlenül hatékony önmagában. Meg kell vizsgálni, mikor célszerű alkalmazni egy digitális eszközt, és mikor nem az, ehhez pedig figyelembe kell venni, hogy a célcsoport, vagyis a diákok számára mára természetes környezetté vált az online tér – mondta a Magyar Hírlapnak Szűts Zoltán, az egri Eszterházy Károly Egyetem docense. A digitálismédia-kutató beszélt arról is, elkerülhetetlen, hogy felkészüljünk a digitális állampolgári létre, ám ehhez a pedagógustársadalomnak el kell sajátítania egy szten­derd kompetenciaszintet.
Jó hír, a fejlődés már elkezdődött.

„A tanárt nem lehet kivenni a digitális  pedagógiából”
Szűts Zoltán: Paradigmaváltás előtt állunk, ezért fel kell készítenünk az embereket a digitális állampolgári létre. Ez elkerülhetetlen
Fotó: MH/Papajcsik Péter

– A digitális pedagógia kifejezés hallatán könnyű arra asszo­ciálnunk, hogy az oktatásba minél több technikai eszközt próbálnak bevonni. De, ha jól tudom, ennél többről van szó.

– Sokan hiszik azt, hogy a digitális pedagógia azt jelenti, hogy az okostelefon vagy a számítógép miként alkalmazható az oktatásban. Azonban ez sokkal inkább egy átfogó szemlélet, egy módszertan, amelynek figyelembe kell vennie, hogy mikor használjuk a technológiát, és mikor ne. Különböző kognitív tényezőket is szem előtt kell tartanunk: például hogyan hat a hosszú távú memóriánkra és a figyel­münkre az úgynevezett multitaszkingolás, vagy milyen változásokat hoz a képernyő az olvasásban és a megértésben. Szintén elengedhetetlen fontosságú a kommunikáció, illetve a média folyamatrendszere, ami az online térben zajlik. Más szóval, figyelembe kell venni azt a környezetet, amelyben a célcsoport – vagyis akiknek tanítunk – létezik. Ha megnézzük az adatokat, 2008 és 2018 között lezajlott egy folyamat. Az emberek mára kétszer annyi időt, lassan hat órát töltenek digitális tartalmakat fogyasztva a képernyő előtt, legyen az számítógép, okostelefon vagy okostelevízió. A lényeg, hogy önmagában egy jó applikáció nem elég. Be kell illeszteni egy módszertanba.

– Ha jól értem, a digitális eszköz önmagában nem hatékonyabb a hagyományos oktatási formáknál, de a tudatos használat képes a tanulási folyamatot eredményesebbé tenni?

– Pontosan, illetve a szemléltetési vagy együttműködési poten­ciált is képes megszorozni. Épp ezért fontos, hogy a tanárt nem lehet kivenni a digitális pedagógiából. Átalakul a szerepe, de nélküle nem működik a történet. Vegyük például az
úgynevezett SAMR-modellt, vagyis a helyettesítés-kiterjesztés-modifikáció-újraalkotás modelljét. A Himnusz oktatását a következőképpen képzelném el ebben a formában. Első lépésként, azaz helyettesítésként azt javasolnám, hogy a diákok digitális eszközről kezdjék el olvasni a Himnuszt. A kiterjesztés során már jobban használják a technológiát, ezért meghallgattatnám velük a YouTube-on, hogy különböző ismert színészek miként szavalják a verset. Ezután összegyűjtenék linkeket egy Google dokumentumban, amelyek a Himnusz különböző értelmezési lehetőségeire mutatnak rá. Mi történik? A gyermekek online környezetben maradnak és tanulnak, de irányítottan. A modifikációnál a technológia már elkezdi átalakítani az oktatás menetét. A következő feladat lehetne az, hogy a szövegben előforduló történelmi utalásokat vagy földrajzi helyszíneket egy idővonalra vagy térképre közösen, kis csoportokban elhelyezik egy applikáció vagy platform segítségével. A kreatív feladatmegoldás során tehát többször elolvassák a szöveget, ekként egyszerre tanulják meg a szöveget, szereznek ismereteket a magyar történelemről vagy épp Kölcsey himnuszszemléletéről. A végén, az újraalkotás címén – amely az átalakítást elhozza, s olyasmit teremt, amit korábban nem lehetett volna – azon településeken, amelyeket a vers megemlít, megkeresnének helyi tanárokat, hogy videókonferencia során osszák meg az osztállyal, számukra mit jelent a Himnusz, mit jelent a magyarságuk, és ehhez hogyan kapcsolódik be a regionalitás. Elhiszem, hogy elsőre nem tűnik túlzottan kivitelezhetőnek, és komoly szervezést, munkát igényel, de a szöveg egy életre bevésődne, és más lenne a tanulók viszonya a Himnuszhoz.

– Az oktatás kapcsán a közbeszédben rendszerint egymásnak feszül a ténytanító és a pragmatikus oktatási modell. Amiről ön beszél, az úgy tűnik, összhangba hozza a két szemléletet.

– Azt vallom, hogy az egyensúlyra kell törekedni. S ha már ellentéteket említett, létezik még egy fontos szembenállás: a technofil és a technopesszimista szemlélet. Az előbbi úgy gondolja, digitális eszközöket mindenképpen kell használnunk, hiszen a fiatalok órákat töltenek a képernyő előtt, következésképpen, ha ebben a környezetben találkoznak egy tananyaggal, biztos, hogy magukba szívják. A másik pedig kitiltatná a technológiát, mondván, megöli a kreativitást, eltereli a figyelmet. Úgy hiszem, ez esetben is a kettő között kell működni. Meg kell nézni, mikor hatékony egy eszköz használata,
és mikor nem az.

– Hogyan lehet ezt eldönteni?

– Itt jönnek be a kutatások, Magyarországon ebben élen jár az Eszterházy Károly Egyetem. Egy most induló kutatásomban az ottani neveléstudományi doktori iskolában azt nézzük majd meg, hogy egy adott tananyag elsajátítása mennyire hatékony, ha hagyományos módon történik, és mennyire, ha digitális módszerekkel. Például működőképes-e az úgynevezett digital story­telling, vagyis amikor az anyagot digitális környezetben kell feldolgozniuk a diákoknak, majd egy saját történetet kell társítaniuk hozzá. A Himnusz példájánál maradva elmondhatják, mit mond számukra a mű. A végén jól lemérhető az eredetileg meghatározott eredmény, azaz mennyire tanulják meg a szöveget. A Google új, bárki számára elérhető szolgáltatásán például a térképre helyezhetik a történelmi helyszínen készített saját képeiket, és egyéni utakat jelölhetnek meg. De számtalan innovatív módszer ismert. A fordított osztályterem módszerben a tananyagot maguk sajátítják el online módon, az órán pedig csak konzultálnak a tanárral. Illetve említhetjük a gamifikációt is, vagyis hogy játékosítva tanuljanak, például nyelveket egy applikáción keresztül. Végül egy skálán megnézzük, hogy a különböző módszerek mennyire voltak hatékonyak. Hiszen mit sem ér, hogy a játék közben jól érezték magukat, ha közben nem sajátították el a tanagyagot.

– Ez azért felvet aggályokat is. Egyrészről minden osztály és benne minden diák különböző, így az, hogy mennyire hasznos egy módszer, számtalan, főképp szociális tényezőtől is függ. Másrészről pedig képtelenség tesztelni minden egyes tananyagot.

– A pedagógiai kutatás épp ezért borzasztó nehéz. Függ a diákoktól, a pillanatnyi hangulatuktól, környezetüktől, az előismereteiktől, ezeket a tényezőket pedig nem tudjuk kizárni. Azt sem tudjuk vizsgálni egyenként, hogy kinek milyen bemeneti digitális kompetenciái voltak. Ennek ellenére úgy gondolom, hogyha nagyon nagy mintával dolgozunk, akkor ott tudunk eredményekre jutni. Akkor hatékony, ha országos felmérést végzünk.

– Milyen tudományos vizsgálatok zajlanak még?

– Rengeteg különböző kutatást végeznek világszerte, egy amerikai kísérletben megvizsgálták pél­dául, hogy mennyire hatékony az információfeldolgozásunk, ha azt papírról vagy esetleg a Facebook hírfolyamából kell kinyerni. Az alanyoknak különböző kérdésekre kellett ezután válaszolniuk, s azt mérték, hogy miközben a Facebook felületén görgettek lefelé, azaz folyamatos behatások érték őket, például üzenetet kaptak, felment a résztvevők pulzusa, és többet is hibáztak a kísérletet követő teszten. De figyelni kell az agy működését is. Vagyis itt már megjelennek neu­rológiai szempontok. De lehet ezt egyszerű problémamegoldással is vizsgálni, akár egy matematikai példán keresztül. Mekkora mértékben helyesek a válaszok, ha kijelzőn keresztül kell megfejteni a feladatot. Nyilvánvalóan nem könnyen mérhető dolgok ezek, de lehet valamelyest sztenderdizálni.

– Az eddigiek alapján úgy fest, a digitális pedagógia teljesen átalakítja az iskolák és a tanárok szerepét. Az ember talán kellően rugalmas, hogy képes legyen erre a változásra, de képes lehet-e erre egy intézmény?

– Magyarországon van egy Digitális Oktatási Stratégia, ami arról szól, hogy minden iskolát egységesen szereljenek fel technológiával. Ez a kiindulópont. Az esélyegyenlőséget is elősegíti, hiszen nem lehet elvárni a tanulóktól, hogy saját eszközöket használjanak. A tanárok digitális kompetenciáját is arra a szintre kell fejleszteni – támogató, nem pedig számonkérő módszerrel –, hogy képesek legyenek hatékonyan alkalmazni a digitális pedagógia módszertanát.

– A cél tehát az, hogy a tanártársadalom egésze elsajátítsa a digitális pedagógiai szemléletet. Lehetséges ez?

– Az biztos, hogy ez egy hosszú folyamat lesz. A pedagógustársadalom egyrészről nagyon nyitott, másrészről érzékenyek is a tanárok. Ha azt látják, hogy van egy egységes és működőképes módszertan, ami nem csupán kísérlet, akkor alkalmazni fogják. De hol kell elkezdeni a szemléletmód átadását? Úgy hiszem, már a doktori iskolákban, illetve a tanárképzőkön kell. Itt érdemes leszögezni, hogy nem a reformpedagógiáról beszélünk, hanem a hagyományos oktatás átalakításáról. Mindenhol ugyanúgy kell hogy működjön. Ez nem opció. A tanárok kompeten­ciáit pedig egységes továbbképzéssel is lehet fejleszteni. Fel kell mérni a szintjüket – ami gyakran generációs kérdés, de nem feltétlenül. Legalább tíz-tizenöt év, amíg sztenderd digitális kompetencia kialakulhat.

– Említette, a kiindulópont az, hogy abban a környezetben oktassuk a fiatalokat, amelyben javarészt jelen vannak. De szegényebb falvak, városok gyermekeinek talán mégsem az online kontextus a természetes. Nem növelné mindez az egyébként is létező szakadékokat?

– Jogos az aggodalom, többek között emiatt sem várható el, hogy saját eszközökön tanuljanak a diákok. De én úgy gondolom, a technológia digitális esélyegyenlőséget is biztosíthat. Hiszen ha minden iskolában ugyanolyan kompetenciákat kapnak meg a tanulók, akár egy szegényebb régióban is, akkor a digitális munka világában, online környezetben hatékonyabban tudnak dolgozni. Merthogy e felé tartunk, a digitális állampolgári létre készítjük fel az embereket. Nem biztos persze, hogy ugyanolyan versenyképes lesz, mint egy tehetősebb család gyermeke, de egy bizonyos szintre felzárkózik, amivel már képes lehet boldogulni. A lényeg, hogy nem szabad eszközcentrikusnak lenni, hiszen a gépek nagyon hamar elavulnak, szemléletmódot kell tanítani.

– Arról beszél, hogy a digitális állampolgári létre kell felkészülnünk. Ez már elkerülhetetlen?

– Teljes mértékben elkerülhetetlen. Ez nem technofília, ez puszta pragmatizmus. Mondok néhány példát. Ha ma valaki elmegy egy állásinterjúra, azt kérik tőle, küldjön önéletrajzot Europass-formátumban. A mezőgazdaságban is használjuk már a digitális technológiát. Ma már egyre több készpénzmentes bankfiók van, mindenkinek azt ajánlják, hogy digitális környezetben intézze a pénzügyeit. Egy idős embernek is, akinek nincs tapasztalata, azt javasolják, menjen ki, és az ajtónál lévő automatánál meg tudja csinálni. Ha valaki hűtőgépet szeretne igényelni állami támogatással, azt is elektronikus formában teheti meg. Bizonyára ijesztően hangzik sokak számára, de ez a jövő útja. Paradigmaváltás előtt állunk, előre látni azonban nem tudunk, olyan gyorsan változnak a dolgok. Csak azt tudjuk biztosan, hogy a jövő digitális lesz.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom