Belföld

A digitalizáció nem az ördög műve, de csak mértékkel szabad élni vele

Kocsis Fülöp, a Hajdúdorogi Főegyházmegye érsek-metropolitája szerint az embernek kényszerrel kell kiszakítania magát a rázúduló erőszakos hírfolyamból ahhoz, hogy újra felfedezze Isten szándékait, terveit,szépségét és szeretetét

Az ember önmagában nem romlott, ugyanakkor rendkívül fájdalmas látni, hogy a gyerekek élete egyre jobban kiüresedik – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Kocsis Fülöp, a Hajdúdorogi Főegyházmegye érsek-metropolitája. Beszélt arról is, valószínűleg mi voltunk az utolsó generáció, akik még engedelmeskedtünk a szüleinknek, és mi vagyunk az első, akik engedelmeskedünk a gyermekeinknek.

A digitalizáció nem az ördög műve, de csak mértékkel szabad élni vele
A fiatalok a digitalizáció által fergeteges lehetőséget kapnak a kezükbe, de ki tanítja meg őket arra, hogy ez mire való, és mi lehet belőle – vetette fel Kocsis Fülöp
Fotó: MH

– Felmérések tucatjaiból tudjuk, hogy a digitalizált világ egyre jobban elbizonytalanítja mind az egyéneket, mind a társadalmakat. A vallásos emberek életére mekkora elszívó erőt gyakorolhat a bennünket körbevevő, napról napra mesterségesebbé váló környezet?

– Ma már szemmel látható az általunk fölépített mesterséges világ romboló hatása. Ez alól rendkívül nehéz kivonni magunkat, de nem lehetetlen. A hívő embernek van egy behozhatatlan előnye az ateis­tával vagy a konzumkereszténnyel szemben: bármely pillanatban támaszkodhat az Úristen kegyelmére, segítségére, végtelen türelmére és szeretetére. A mesterséges intelligencia pedig, legyen bármilyen fejlett, sziporkázó és bravúros, legyen bármily csodálatos és hatékony, semmiképpen nem pótolhatja ezt a hitet, a személyes kapcsolatot a Mindenhatóval.

– Lehet szándékosság a ránk öntött mérhetetlen hírfolyam mögött, vagy a digitalizált világnak eleve ilyen, úgymond rossz a természete?

– A hitnek mindig megvolt az ellensége. Lehet, hogy ma több van, és ezek erőteljesebben hatnak. Ám ezzel nem azt állítom, hogy a digitalizáció eleve az ördög műve. Csupán az a klasszikus eset, amikor az ember vívmánya önmaga ellen fordul. Mégpedig azért, mert kihagyja belőle Istent. Ádám–Éva-effektus: majd én megcsinálom magam, nem kell hozzá az Isten, hiszen ő maga is azt akarta, hogy olyanok legyünk, mint ő, csak az ember ezt nélküle akarta megszerezni. Isten is gyönyörködik a mi sikereinkben, szerintem neki is tetszik a digitalizáció, csak akkor válik átokká, ha őt kihagyjuk belőle. Az egyénnek újra föl kell fedeznie Isten szándékát, ter­veit, akkor láthatja meg újra az ő szépségét és szeretetét.

– Az előbb említette a konzum-keresztényeket. Kiket ért alattuk?

– Akik nem veszi észre, hogy csapdába kerültek, és jónak tartják ezt az egészet. Belesimulnak, mert „ilyen a világ”. Nyilván­való, hogy most a világunk nagyon rossz irányba tart ezzel a habzsoló, fogyasztói szemlélettel, amelyet a „fenntartható fejlődés” jegyében még fokozni is szeretnénk. Súlyos hiba, ha ezt egy magát kereszténynek tartó ember nem veszi észre, ha nem küzd ellene.

– És ha az ember elbizonytala-nodik?

– Az már jó, ha elbizonytalanodik, ha megérzi, hogy valami zavar van, s jó esetben eltöpreng rajta, még jobb esetben pedig feltárja mindezt a lelki atyjának egy-egy szent gyónás keretében.

– Itt az egyén nem inkább a bűneit szokta letenni?

– Alapvetően igen. De a gyógyító fölismerés nem arra irányul, hogy mi a baj a világgal, hanem arra, hogy mi a baj énvelem. Hisz én is részese vagyok ennek az önpusztító folyamatnak. Ha változtatni akarok rajta, azt önmagammal kell kezdenem. Papjainknak arra kell töreked­niük – a papnevelésben is erre készítjük fel őket –, hogy a szent gyónás egyszersmind a mélységekbe nyúló alapos beszélgetés is legyen, ahol az érintett a bűnein túl a lelki gond­jait is kertelés nélkül képes kimondani. A feloldozáson túl akkor tudunk igazán segíteni, ha a tettek gyöke­réig hatolunk, azt megragadva s persze, Isten segítségét kérve találjuk meg közösen a feleletet.

– Manapság divat lett a fiatalok körében az idősebb generáció­kat lesajnálni, a tapasztalataikat egy legyintéssel elintézni. Sőt a politikai bal- és a liberális oldalról mintha erőszakkal mélyítenék a szülők és a gyerekek közötti ellentéteket.

– A közelmúltban egy konferencián járva hallottam: valószínűleg mi voltunk az utolsó generáció, akik még engedelmeskedtünk a szüleinknek, és mi vagyunk az első, akik engedelmeskedünk a gyermekeinknek. Valami furcsa fordulat történt, és ennek leginkább épp a fiatalok a kárvallottjai. S ennek a feje tetejére állított világnak mi, keresztények is részesei és okai vagyunk. Azáltal ugyanis, hogy gyermekeink nem az engedelmesség légkörében nőnek föl, hanem a látszólagos szabadság parttalanságában, teljesen eltorzul az értékrendjük. Ha elveszítik a tekintélyt, nincs, kire fölnézzenek, édesapjuk, édesanyjuk nem irányadó, következésképp teljesen eltévednek az értékek vagy inkább az értéktelenségek kavalkádjában. Holott a gyermeknek rendkívül nagy szüksége van az erkölcsi iránymutatásra, a példaadásra, s ebből természetszerűen megtanulná, hogy a dolgok okkal történnek, előbb-utóbb mindennek következménye lesz, s így vagy úgy, de mindenért meg kell fizetni.

– A modern kor eszközeinek túlzott használatát nem érzi károsnak?

– Nem kárhoztathatom, hisz én is használom, rendszeresen dolgozom ezeken a rendkívül okos masinákon. De mint mindennek, ennek is mértéket kell szabni. A túlzott kütyühasználat nyilván nem tesz jót, mégis azt mondom, a mai fiatalságnak nem annyira a villogó képernyők előtti bambulás a legfőbb baja.

– Hanem?

– Az említett alapok hiánya. Eszközt kapnak, fergeteges lehetőséget a kezükbe, de ki tanítja meg őket arra, hogy ez mi, hogy mire való, és mi lehet belőle? Az rendben van, hogy százszor ügyesebben babrálnak rajtuk, mint a szüleik és nagyszüleik, de hogy mindeközben zombikká válnak, ez a mi hibánk. Ez rólunk mond ítéletet. Ők csak átveszik tőlünk az értékeitől megfosztott világunkat, s zavartságuk csupán saját tévelygéseink tünete. Annyi biztos, hogy az életük sokkal szegényebb már most, mint a miénk volt, s még inkább az lesz, ahogy fokozatosan felnőnek. Dacára annak a káprázatos kínálatnak, amit világuk hamis színkavalkádjával eléjük tár. Elég csak a megerőszakolt szivárványszínre gondolni, amely mérhetetlenül gazdagabb volna, mint aminek ma zászlajaként lobogtatják.

– Hogy lehet segíteni nekik?

– Ha hiányoznak az alapok, szegények mire építsenek? Amikor a gyermeknek megadunk valamit, akkor az számára nem értékként, hanem az élet természetes velejárójaként jelenik meg. Nem hibáztatható, ha nem értékeli. Aki igazán szereti a gyermekét, az felkészíti arra, hogy az értékekért küzdeni kell, azokat nem tálcán kínálja neki, hanem megtanítja az azokhoz vezető útra.

– Miről szólt a karácsonyi szentbeszéde?

– Az odaadásról. Számomra tavaly az egész karácsonyi készület ennek a fogalomnak a jegyében telt el. Ez az egyetlen szó annyira mély értelmű és gazdag, hogy az ünnepnek is ez lett a kulcsszava. Mindig így vagyok vele, amikor megfog, megragad egy kifejezés, kép, fogalom, akkor mindenhonnan az köszön vissza. Ha mi odaadók vagyunk az előkészületben, akkor megtapasztalhatjuk Isten odaadását a gyermek Krisztus képében. Nagy kár, hogy bár az egyház folyamatosan hangsúlyozza az előkészület fontosságát, valahogy mindig erőtlennek bizonyul ez az üzenet.

– A világ is szokott készülni azért a karácsonyra…

– Biztosan, csak épp ellenkező módon, mint amit az egyház tanít. Ahogy korábban is fogalmaztam, nem lehet egyenlőség jelet tenni a vásárlásdömping és a lelki felkészülés közé, hisz azok épp ellenkező előjelűek. A vásárlás, annak lélektana szerint, akkor is a szerzésre épül, ha ajándékot veszünk, tehát látszólag másnak akarunk vele jót tenni. Mi azonban a kiüresedésre gyúrunk. A karácsonyi böjtben például arra törekszünk, hogy minél több dolgot el tudjunk engedni. Az önként vállalt lemondás során – akár étel, ital vagy kütyühasználat terén – befogadóbbá válunk a kapott értékek felé. Ezáltal fogjuk tudni értékelni majd karácsonykor az Isten ajándékát, amikor önmagát adja nekünk.

– Mit tart a legjobb ajándéknak?

– Nem csak a görögkatolikusoknak, hanem minden magyar testvéremnek szeretném ajándékozni azt a képességet, amellyel fölismerik Isten végtelen szeretetét. Akkor válhat boldoggá egy ünnep, így a karácsony is, ha képesek lesznek megfeledkezni önmagukról, és csak a másik javát, másik örömét szolgálják. Ez a visszájáról talpára állított világ igazsága: nem az önzés, hanem az önzetlenség tesz boldoggá. Karácsonykor ebből talán mindenki megsejt valamit, de az igazi ajándék az volna, ha egész életünket ehhez igazítanánk.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom