„Fizessenek a szennyezők!”

– A magyar karakter egyik jellemzője, hogy kritikus az idegen eszmékkel szemben, mondta A magyar állam karaktere című kötet bemutatóján. Mit értett ez alatt?

– A több tucat szerző saját megközelítéseit bemutató könyv célja, hogy újrakezdjük a diskurzust arról, kik is vagyunk mi magyarok, honnan jöttünk, hová tartunk. Ezek a viták ugyanis érthető módon általában leegyszerűsödtek vagy elhalványultak történelmünk azon szakaszaiban, amikor korlátozott volt a nemzeti szuverenitásunk. Márpedig az elmúlt ötszáz évben sajnos inkább ez volt a jellemző. Ahhoz viszont, hogy stratégiát tudjunk alkotni, újra meg kell ismernünk önmagunkat. Az írásokat elolvasva jutottam néhány összefoglaló megállapításra, köztük az idézett mondatra, amely arra utal, hogy a világban folyamatosan újabb forradalmi eszmék, illetve trendek bukkannak fel, s ezek olykor futótűzként terjednek a civilizációnkon át. Mi, magyarok azonban az ilyen eszmékkel szemben hagyományosan távolságtartók vagyunk, ugyanis tudjuk, hogy az ország sínyli meg, ha balul sül el egy-egy társadalmi kísérlet. A nyugati civilizáció minden vívmánya könnyen megjelent nálunk is, de óvakodtunk a radikális eszmék zászlóra tűzésétől, az új paradigmákat pedig sajátos magyar megközelítéssel vettük át, mint például a reformációt vagy a liberalizmust. Ennek a tételnek a huszonegyedik században is fennmaradt igazságát mutatja, ahogy ma ellenállunk a multikulturalizmusnak, illetve a progresszió egyes extremitásainak.

– A kormányra vagy a magyar társadalomra vonatkozik inkább az ellenállási készség?

– A magyarok jelentős többségére igaz ez, s ők ezért választanak olyan kormányt, amelyik a magyar emberek érdekeit képviseli valamennyi fórumon. Történelmünk sajátossága azonban, hogy egy hangos kisebbség rendre a külföldről eltanult progresszív vívmányokat akarja ráerőszakolni a nemzetre. Az ilyenféle magyar jakobinusok szeretnek az első sorokban vonulni, a magyar azonban jellemzően sohasem progresszív ideológiákért küzd, hanem mindig a szabadságáért.

– Ez az, amit Brüsszelben nem értenek meg? Legutóbb Varga Judit igazságügyi miniszter volt kénytelen évek óta hangoztatott érveket és cáfolatokat ismételni a 7-es cikkely szerinti eljárásban. Mintha meg sem hallanák, amit mondunk.

– Komoly probléma ez, hiszen az EU egy különleges kísérlet, amelynek lényege, hogy Euró­pa népei képesek egymással békében élni, kereskedni, összefogni. Ilyen nagyszabású projekt pedig még nem volt ezen a kontinensen, ezért mindarra, amit elértünk a legnagyobb veszélyt az jelenti, ha csökken a tagállamok közötti bizalom, nyitottság és az együttműködési képesség szintje. Sajnos az európai bevándorláspárti elit a különböző progresszív ideológiák mentén olyan komoly feszültségeket táplált bele a rendszerbe, hogy az kikezdi az egységet, vagy már meglévő törésvonalakat hoz ismét felszínre. Mi másról szólna például a Brexit? A bevándorlás kapcsán látunk egy kelet-nyugati, korábban
a gazdasági világválság kezelése kapcsán pedig egy észak-déli szembenállást is. Ha ezt az ideologikus hozzáállást folytatják Brüsszelben, a reális opciók között kell számításba venni azt is, hogy nem fogjuk tudni fenntartani ezt az egyébként történelmi értelemben páratlanul sikeres konstrukciót. Ennél nagyobb tragédiát pedig nem is tudok elképzelni, így ez ellen érdemes küzdenünk. Igen, ma ilyen világot élünk: Brüsszel ellen az unióért!

– Klaus Iohannis román elnök ment neki nemrég Orbán Viktornak, amiért a régiós együttműködést méltatta, mondván: csak a teljes európai egység lehet a helyes opció. Ki a széthúzás valódi felelőse?

– Először is: nagyon keveset tudunk egymásról az unióban, miközben szuverenitásunk egy részét közösen gyakoroljuk – saját akaratunkból, teszem hozzá. Ez azonban nem könnyű mutatvány. A nyugatiaknak például alig van ismeretük az egykori vasfüggönytől keletre lévő országokról. Még a volt gyarmataikról érkezőkről is többet tudnak. Sokak szerint erre is – s nem csak az illegális és legális migráció közötti jogos különbségtételre – utalt legutóbb Emmanuel Macron, amikor kijelentette, szívesebben látja az Elefántcsontpartról vagy Guineából legálisan érkezőket, mint az illegális bolgár vagy ukrán bevándorlókat. Hiába esik rosszul, ezen Nyugat-Európában senki nem háborodik fel. Sőt! Ennek az „ismeretlen ismerősségnek” is tudható be az, hogy sokszor nem is értjük egymást. Éppen ezért kulcsfontosságú a párbeszéd fenntartása, amely az előző Európai Bizottság kudarcos öt éve alatt inkább visszaszorulóban volt. Ami pedig a konkrét kérdést illeti, a román elnök téved. Európa teljes egységéhez éppen az kell, hogy képesek legyünk a saját régiónk megszervezésére, az érdekeink artikulálására és képviseletére. Nyugaton ez evidens, nekünk viszont ezt a műfajt újra kell tanulnunk, és semmiképpen sem kell szégyenkezni miatta. A lokális szempontokat és az európaiságot nem szabad egymással szembeállítani.

– Az új Európai Bizottság eddigi ténykedése bizakodásra ad okot?

– Érdemes optimistának lenni. Bízunk benne, hogy a testület kiegyensúlyozottabb, józanabb uniós vezetést hoz, és új korszakot nyit az unió bevándorláspolitikájában is. A helyzet ugyanis súlyos, az illegális határátlépések száma Törökország irányából negyvenkét százalékkal emelkedett a tavalyi évhez képest. A magyar emberek az uniós választáson egyértelművé tették, azt várják az új brüsszeli vezetéstől, hogy állítsa meg bevándorlást, védje meg a nemzetek Európáját és a keresztény kultúrát. Persze a testület nem egységes, a bevándorláspárti erők is komoly pozíciókkal rendelkeznek. Egyelőre azonban úgy tűnik, Ursula von der Leyen elnök megértette, nem lehet egyes tagállamokat kipécézni és egymás ellen fordítani, továbbá azt is figyelembe vette, hogy ma Kelet-Közép-Európa nélkül nem lehet közös döntéseket hozni. Erről Frans Timmermans és Manfred Weber is tudna mesélni. Tizenöt évvel a csatlakozás után térségünk végre eljutott odáig, hogy képes az érdekeit képviselni. Az idén számos küzdelemből kerültünk ki győztesen, ennek a sorozatnak a folytatódásában bízom leginkább.

– Említette a Brexitet. Az alsóház már zöld utat adott a 2016-os brit népszavazás végrehajtásának. Jó ez nekünk?

– Ha brüsszeli vezetők nem úgy viselkedtek volna a szigetországgal, ahogyan, és nem rontották volna el a migráció- és a gazdaságpolitikát, nem döntöttek volna így a britek. Ezt pedig csak azért fontos rögzíteni, mert a magyar kormány álláspontja a kezdetek óta egyértelmű: jó lett volna, ha Nagy-Britannia benn marad az EU-ban, hiszen erős szövetségesünkről van szó. Ugyanakkor a brit nép akaratát nem lehet figyelmen kívül hagyni: ha már így döntöttek – immár többször is –, nem szabad akadályozni a kilépés végrehajtását. Éppen az a baj az európai elittel, hogy sok esetben az európai polgárok akaratával szemben tesz lépéseket.

– Milyen hatása lehet a brit kilépésnek az európai erőviszonyokra? Angela Merkel augusztusban méltatta gazdaságpolitikánkat, miközben Emmanuel Macron is keresi a közös hangot a visegrádiakkal. Véletlen?

– Korántsem! Fontos változás lehet a Brexitet követően, hogy a németek és franciák eddig általában összefogtak a britekkel szemben, az új felállásban azonban újraindulhat a két ország közötti vetélkedés. Ez pedig jó eséllyel még inkább felértékeli a régiónkat, mind a németek, mind a franciák szemében, amit érdemes kihasználni. Minél több olyan helyzet létrehozása az érdekünk, ahol a többséghez ránk is szükség van. Meglátjuk!

– Liberálisként is zöld kommunizmusnak nevezi a szélsőséges klímavédelmi aktivizmust egy minapi cikkében Fodor Gábor. Egyetért vele? Mit gondol erről a kérdésről?

– A klímaváltozás fontos probléma, mindannyian tiszta vizet, tisztább levegőt és elviselhetőbb klímát szeretnénk. Minden józan politika célja csakis a környezet, a teremtett világ védelme lehet. A rendszerváltoztatás óta eltelt időszak és főként az elmúlt évek azt mutatják, hogy a klíma iránti érzékenységet nem szabad a gazdaság ügyével szembeállítani, hiszen lehet egyszerre környezettudatosnak lenni, illetve az emberek anyagi érdekét figyelembe venni és gazdasági növekedést produkálni. A kormány kifejezetten elkötelezett ebben az irányban, amellett, hogy a nemzetközi vállalásainkat mindig teljesítjük. De csak azért, hogy a helyzetet is tisztán lássuk: Magyarország 2017-ben a világ üvegházhatású gázok kibocsátásának 0,13 százalékáért volt felelős, miközben az Egyesült Államok és Kína együtt több mint negyven százalékért. Ettől még készek vagyunk további lépéseket tenni, sőt, azt gondoljuk, hogy a növekedésünk motorja is lehet a zöld innováció. Ennek jegyében segíti például a kormányzat az elektromobilitás elterjedését vagy épül Paks 2. Azt azonban nem engedhetjük meg, hogy miközben a nagy országok és a multinacionális vállalatok a szennyezés legnagyobb felelősei és haszonélvezői, a kisemberekkel fizettessék meg a változások árát. Szolidáris teherviselést kérünk, egyszerűbben fogalmazva: fizessenek a szennyezők! A magyar ellenzékre persze ebben sem lehet számítani, még a tavaly decemberi parlamenti vitanapra sem jöttek el. Nekik a klímaváltozás csak a Facebook-posztok és a szlogenek szintjén fontos. A Greta Thunberg-jelenség is erről szól valójában: egy PR-tevékenység, újabb erőszakos balos társadalomátalakító lépések zöld ideológiába történő becsomagolása. Nevezhetjük akár zöld kommunizmusnak is. Ebből a józanul gondolkodó, a Földért felelősséget vállaló emberek döntő többsége nem kér.

– Ha már az ellenzéknél tartunk: mit gondol a brüsszeli ténykedésükről?

– Sajnálattal látjuk, hogy az ellenzéki pártok még most sem a magyar nemzeti érdekek képviseletével töltik idejüket. Összességében azonban nem eredményesek a magyar érdekérvényesítést akadályozó erőfeszítéseik,
a kormány 2019-ben minden gáncsoskodás ellenére teljesítette a külpolitikai és uniós célkitűzéseit. Egyébként történelmünk negatív értelemben vett kivételes korszaka ez, amikor olyan ellenzékünk van, amely házmestertempóban nyugatra szaladgál feljelentgetni a saját országát, s a szuverenitásunk további korlátozását támogatja. Pedig az önkormányzati választás éppen azt mutatja, az árulkodásra nincs szükség, nevetséges vád, hogy itt ne lenne demokrácia. Még az Osztrák–Magyar Monarchia egyébként prosperáló időszakában sem volt olyan ellenzéke az ország vezetésének, amely azt tűzte volna a zászlajára, hogy: „Több hatáskört Bécsnek!”. Most, ha történelmi párhuzamot húzunk, ilyen ellenzékünk van, ez egy új helyzet. Deszantosok, akiket ideológiai értelemben véve bárhová le lehetne dobni, Szváziföldre, Romániába vagy Kanadába, ugyanazt a globális narratívát el tudnák mondani bárhol, de semmi közük az adott földrajzi térséghez és az ott élők gondjai­hoz. Fiatal vagyok, sok tapasztalatot kell még gyűjtenem, de egy dologban biztos vagyok: ez az ország nem deszantosokat, hanem nemzeti kormányt és nemzeti ellenzéket érdemel.

– Megszólaltatta a vészcsengőt az október 13-i eredmény?

– Ha a szavazatok és az elnyert pozíciók számát nézzük, inkább megerősítés volt. Sajnos néhány fontos helyen, például Budapesten egyfajta visszarendeződés történt. A mostani eredmény nagyon hasonló a 2006-os önkormányzati választási eredményhez, amit akkor „földcsuszamlásszerű” jobboldali győzelemnek neveztek. Azt azonban meg kell érteni, hogy egyes helyeken miért nem sikerült bizalmat szerezni. Egy néppárti kormánynak ugyanis minden választásnak úgy kell nekimennie, hogy mindenhol győzni akar, és van is győzelmi esélye. A kormányzati munka nem változott, továbbra is együttműködésre törekszünk valamennyi településsel az ország fejlődése érdekében, s különösen igaz ez a fővárosra, ugyanis erős Magyarország nem épülhet erős Budapest nélkül. Ezért is vagyunk csalódottak, hiszen egyelőre úgy tűnik, húsz év Demszky- és kilenc év Tarlós-korszak után a Demszky-korszak huszonegyedik évébe léptünk Karácsony Gergely vezetésével. Visszatértek a régi figurák és eszközök, zűrös ügyeket, pozícióosztást, városüzemeltetési káoszt, adóemelési terveket, illetve elakadt fejlesztéseket látunk. Jó lenne, ha nemcsak kampányolni, hanem várost vezetni is tudna az ellenzék! Legyen ez a „karácsonyi” és újévi kívánságom.