A szakképzés út a jelenből a jövőbe

– Csurgó, Pécs, Budapest. Önnek mit jelent ez a három város?

– Röviden: az egész életemet. Csurgón születtem, otthon, bábánál, ami a szakmám szempontjából is fontos. Csurgón jártam óvodába, általános iskolába és gimnáziumba, mindegyik jó alapot, útravalót adott a felnőtt élethez. Az első írásos emlékek alapján idén ezeréves a szülővárosom, szeptember 14-én volt a millenniumi ünnepség. Ennek alkalmából egykori osztálytársaimmal kitaláltuk, hogy állítunk egy emlékművet emblematikus tanárunknak, Pókos Ferencnek, aki eredetileg református lelkésznek készült, latin–történelem szakos tanár volt, de mindent tanított, amit kellett. Feri bácsi minden gyerek életét meghatározta úgy, hogy bár szinte senki nem követte az ő pályáját, de a szellemiségével, emberségével a mai napig hat ránk, és úgy érezzük, nekünk tovább kell adnunk legalább egy részét annak, amit kaptunk tőle.

– Az ő hatására tanult tovább a Pécsi Orvostudományi Egyetemen?

– Nem, mert ő humán beállítottságú volt. Én gimnazistaként kutató fizikus szerettem volna lenni, és nagyon szerettem a kémiát is, de édesanyám azt mondta, hogy „élhetőbb” szakmát kéne választanom. Végül annak ellenére az orvosi egyetemet választottam, hogy ha vért láttam, rosszul lettem. De ezt is picit a fizikának meg annak a biológiai szakkörnek köszönhetem, amelyikben a rubin lézerről kellett kiselőadást tartani, annak az orvosi, biológiai használatáról. Akkortájt indult a Delta folyóirat és tévéműsor, amit nagyon szerettem, és részben annak hatására eldöntöttem, hogy kutatóorvos leszek. Így kerültem tizennyolc évesen életem második fontos helyszínére, Pécsre.

– Később szülész-nőgyógyász lett, ahol viszont elkerülhetetlen a vér látványa.

– Az egyetemen tudományos pályára készültem, harmadéves koromban bementem az Élettani Intézetbe, ahol többek között hormonokkal, a stressz mechanizmusával foglalkoztak, és abban a munkacsoportban dolgoztam. Telegdy Gyula, ma már nyugdíjas professzor vezette, aki aztán a csapatával elment Szegedre, s akkor kerestem egy klinikumot, amiben vannak hormonok, van műtét, és van sikerélmény. Így állt össze a szülészet. A vérrel pedig úgy vagyok, hogy amikor benn vagyok a műtőben, a szülőszobán, és ott észlelem, akkor csak az van a fejemben, hogy el kell állítani a vérzést, meg kell oldani a feladatot, a problémát. Az elmúlt több mint negyven év alatt sok ilyet oldottam meg, és sokat megtettem azért, hogy a vérzéses esetek kockázatai a minimálisra korlátozódjanak.

– A mai napig, államtitkárként is gyakorló orvos?

– Igen, ma is végzek műtéteket lényegesen kisebb számban és aktivitással, s természetesen a főnökeim tudtával.

– Mit tart a legnagyobb eredményének?

– Erre nehéz válaszolni, mert az összes gyógyult beteg nagy eredmény. Nincs kicsi meg nagy probléma, mindenkinek a magáé a legfontosabb, és nekünk az a kötelességünk, hogy a betegnek segítsünk, hogy teljes életet élhessen. Sokszor kellett életmentő műtétet végeznem, és nincs annál jobb érzés, ha sikerül megmenteni egy életet. Megtanultam, hogy a gyógyító hivatáshoz állandó készenlét és figyelem, folyamatos fejlődés, nagy alázat és néha bizony csoda is kell.

– A gyógyítás mellett mennyire volt fontos az oktatás?

– A kettő nálam kezdettől fogva együtt járt. Ez egyrészt a szakmánkban kötelező, másrészt már egyetemi hallgatóként is nagyon szerettem. A hatodik évben saját csoportom volt, oktattam élettant, aztán később szülészetet. Számomra az egyik legjobb dolog a hallgatókkal együtt dolgozni, az érdeklődésüket felkelteni, a tudásszomjukat kielégíteni. Amikor a pécsi egyetemen megindult az angol, majd a német nyelvű képzés, azokba is bekapcsolódtam, ami egészen más világot jelentett, nemcsak a nyelv, hanem a gondolkodásmód és a hallgatók elvárása miatt is.

– Hogyan lett a Pécsi Tudományegyetem rektora, és mit tart a legnagyobb eredményének?

– Életem egyik legnagyobb élménye, hogy 2010-ben a rektora lehettem annak az egyetemnek, amelynek fiatalon a hallgatója voltam, ráadásul a diákok biztattak, hogy vállaljam a jelöltséget. Különleges megtiszteltetés volt annak a városnak a felsőoktatási intézményét vezetni, ahol 1367-ben, először jött létre egyetem Magyarországon. Abban bízom, hogy nyolcévi rektorságom alatt jól hatottam az intézményre, egy válságos helyzetből kijőve tudtuk konszolidálni, világos jövőképet mutatni és fejlődési pályára állítani. A nemzetközi rangsorban markáns előrelépést jelentett, amikor megdupláztuk a külföldi hallgatóink létszámát. A következő feladat az, hogy a külföldi oktatóprofesszorok számát is jelentősen növeljük, ami az összes magyar egyetem számára nagy kihívás. Ennek részben anyagi–pénzügyi, részben szabályozási feltételeit a közeljövőben kívánjuk megteremteni.

– A rektori konferencia elnöke is volt 2018 nyaráig, erre hogyan emlékszik vissza?

– A magyar rektorok szószólója voltam éveken keresztül. Igyekeztem összegyűjteni a különböző véleményeket, és szakmailag megala­pozottan, hathatósan képviselni azokat a kormányzat felé is. Palkovics Lászlót a 2014-es választások után ismertem meg, amikor felhívott, hogy ő lesz a felsőoktatásért felelős államtitkár, és konstruktív együttműködést kért tőlem. Bár korábban már találkoztunk, csak azt tudtam, hogy akadémikus és komoly találmányai vannak. Az előző kormányzati ciklust végigküzdöttük egymással, sokat vitatkoztunk is, de mindig megtaláltuk a közös nevezőt. Kölcsönös bizalom alakult ki közöttünk.

– Hatvanöt éves volt másfél évvel ezelőtt, amikor több mint négy évtizedes orvosi és egyetemi pályafutás után nem nyugdíjba ment, hanem belépett az államigazgatásba. Csurgó és Pécs után Budapest lett élete harmadik fontos városa. Miért döntött így?

– Eleinte húzódoztam a feladattól, végül mégis elvállaltam az oktatási államtitkárság irányítását az Emberi Erőforrások Minisztériumában. Idén szeptember elsejétől a felsőoktatás irányítása átkerült az Innovációs és Technológiai Minisztériumba, így kerültem ott a felsőoktatásért, innovációért és szakképzésért felelős államtitkárság élére.

– Miért volt szükség az oktatási rendszer állami irányításának szétválasztására?

– A kormány kiemelt célja a gazdaság és a társadalom versenyképességének erősítése, ezért döntött a piacvezérelt innováció, a kutatás-fejlesztés, a felsőoktatás és a megújuló szakképzés egymáshoz szervesen kapcsolódó, komplex rendszerének a kialakításáról. Ennek fontos elemeként január elsejétől életbe lép a nemrég elfogadott szakképzési törvény, és a jövő év egyik fő feladata a megerősített szakképzési rendszer beindítása. Osztrák mintára jobb, rugalmasabb, gyakorlatiasabb lesz, emelkedik a szakképzésben oktatók bére, ösztöndíjakat kapnak a szakképzésben tanulók. A törvény célja, hogy a munkaerőpiacon értékes tudással bíró, egyre jobban képzett, felkészült fiatalok álljanak a hazai vállalkozások rendelkezésére. Olyan rendszert akarunk kialakítani és működtetni, amely rugalmas, több irányba átjárható, választási lehetőséget és vonzó jövőképet kínál a fiatal generációnak. A hosszú egyetemi pályám és az előző, oktatási államtitkárságom alatt megerősödött bennem az a meggyőződés, hogy mindenkinek van veleszületett adottsága, képessége, tehetsége, és ezt kell közösen felszínre hoznunk és fejlesztenünk. Az önálló életre, az állandóan változó kihívásokra az eddiginél jobban kell felkészíteni a fiatalokat azáltal, hogy nemcsak az ismereteiket, hanem a képességeiket és a szemléletüket is fejlesztjük, hogy tudjanak és akarjanak folyamatosan tanulni, megújulni és változtatni, ha kell, szakmát, foglalkozást váltani. Ennek nagyobb hangsúlyt kell adni az egész oktatási-nevelési rendszerünkben, különösen a szakképzésben, amelynek magasabb presztízst kívánunk adni.

– Milyen szerepe van, illetve lesz a szakképzési centrumoknak az új rendszer kialakításában és működtetésében?

– Röviden: kulcsszerepük. Az ország negyven centruma mutatja az utat a jelenből a jövőbe. Hogy csupán egy példát említsek: a Budapesti Műszaki Szakképzési Centrum a világ legfejlettebb technológiai cégeivel működik együtt a kreatív, innovatív oktatási módszerek és eszközök fejlesztésében és alkalmazásában. Nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő eredményeket értek el, amit az is mutat, hogy az idén ők nyerték el a Német–Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara Európában egyedülálló Szakképzési Díját innováció kategóriában. Nemrég egy brüsszeli delegáció érkezett hozzájuk, hogy megismerkedjen a BMSZC, mint európai szakképzési kiválósági központ új típusú, digitális tudásmegosztási, tanóraszervezési módszerével. Azt szeretnénk elérni, hogy minél több szakképzési centrumunk és iskolánk kövesse a jó példát és jusson el erre a magas szintre.

– Mit tart a jövő évben a legfontosabb feladatnak?

– Azt, hogy az új szakképzési modellt és struktúrát a lehető legjobban indítsuk be és működtessük. A felsőoktatásban, ahol már megkezdődött a középtávú stratégia megvalósítása, szintén szeretnénk továbblépni. Fontos a társadalmi szemléletformálás, ami talán a legnehezebb. Ezért minden szinten többet kell beszélni és beszélgetni az oktatásról, az innovációról, és széles körben, különösen a fiataloknak és szüleiknek meg kell mutatni a pozitív példákat, mert ezekből sokkal több van, mint ahányról a közvélemény tud. Remélem, egy év múlva ilyenkor már túl leszünk a fordulóponton, és a kormányzati ciklus végére elmondhatjuk, sikeresen működik az új, versenyképes magyar oktatási rendszer, amely egyben az innováció tudásbázisa.