„Elképesztő, mennyire különböző jelentést tulajdonítunk akár négy rövid sornak”

– Ha egyszerűsítve nézzük, az irodalom­oktatás két fő feladata közül az első az olvasóvá nevelés, ami pedig előfeltétele volna a má­sik fontos célnak, a kultúra és művészet átörökítésének. A tapasztalat sokszor az, hogy a fiatalok ódzkodnak a kötelező olvasmányoktól, keveset olvasnak és rosszul teljesítenek a kompetenciateszteken. Emiatt nagyon éles viták is születtek az irodalom­oktatásról. Mi lehet a megoldás?

– Változatlanul érvényesnek gondolom Babits Mihály gondolatát, aki szerint: „Egész iskolai irodalomtanításunk célja, hogy élni, gondolkodni és beszélni tanítsuk diákjainkat.” Úgy hiszem, ha mindannyian így tekintenénk az irodalomoktatás céljára, aligha váltana ki vitákat. Ha ez lenne a tantárgymódszertan alapköve, sokkal hamarabb egyetértésre jutnánk a részletek, többek között a kötelező olvasmányok kérdésében is. Jó szívvel, derűs nyugalommal várom, hogy mielőbb megteremtődjék ez a konszenzus, mégpedig nem csupán a „céhen” belül, hanem a legfelső irányítástól a szülői társadalom mértékadó többségéig.

– Nagyon sokan a hermeneutikai megközelítést javasolják, amely értelmében a klasszikus művek mellé beemelnének kortárs népszerű, de kevésbé értékesnek vélt irodalmi szövegeket is, amelyeket a tanár és diák közösen értelmezne, értékelne.

– A hosszan tartó elméleti viták és az egzakt kísérletek eredményei is arról szólnak, hogy a szépirodalmi művek befogadásakor hiába jelenik meg már a művek bemutatása előtt a kánon, a klasszikus minősítés, első renden az olvasó felkészültsége, várakozása, előélete, tudattalan projekciói és reflexiói döntik el, hogy milyen jelentést tulajdonít az éppen olvasott, hallott műveknek. Egyszerűbben szólva, az olvasó átalakítja, a maga világához igazítja az olvasmány üzenetét. A kortárs tudomány és nagyon sok pedagógus is pontosan emiatt javasolja a hermeneutikai megközelítést, az élményközpontú irodalomtanítást.

– Ezt hogyan kell elképzelni?

– A hosszabb elméleti fejtegetések helyett inkább a kutatási és pedagógiai tapasztalataim alapján, valamint a könyvtárosok és tanárok napi gyakorlati élményeit megismerve szeretnék erről beszélni. Elsőként Halász László, művészetlélektannal foglalkozó akadémikustól – egy hosszabb közös kutatás során – tanultam a legtöbbet, aki nem egész verseket, csupán egy-egy versszakot olvastatott a vizsgálati személyekkel, s nyomban minősítést, értékelést várt tőlük. Később Kamarás István, Kocsis István és mások által vezetett olvasótáborok (1975–95) jelentettek sokunk számára újabb kihívást, ösztönzést. A táborokba döntően hátrányos helyzetű szakmunkástanulókat hívtunk meg. Itt egy-egy novellát olvastunk fel, megszakításokkal. „Mit éreztél, a szöveg olvasása közben? Mi jutott eszedbe? Véleményed szerint hogyan folytatódik/végződik a történet?” – kérdeztük. Vagyis mindazt, amit az ember öntudatlanul egyébként is végez az olvasás közben, tudatossá kívántuk tenni. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a megszólalók sora mennyire más szemszögből beszél ugyanazokról a szavakról. Ez rendre katartikus hatást idézett elő. Elképesztő, hogy mennyire különböző hátteret vagyunk képesek kivetíteni akár egy vers négy sora mögé is saját tapasztalataink, várakozásaink, vágyaink vagy éppen félel­meink alapján. Egyik ilyen olvasótáborban, Bakony­oszlopon Örkény István Meddig él egy fa? című novelláját olvastuk. A szöveget akkor szakítottuk meg, amikor a facsemete-kertészetnél megjelenik a furcsán kifestett, idős asszony, és kinéz magának egy átültethetetlen hársfát, majd egy jelentős összeget letesz érte, és arra kéri a fiatal, állapotos árust, gondozza azt. Az egyik fiú, Ferkó, a novella ezen pontján a kérdésre azt mondta, a vevő látja, hogy szülés előtt áll az eladó, és tudja, hogy állami gondozásba fogják adni a gyermeket, ezért ad sok pénzt, hogy fel tudják nevelni. Négyen-öten voltunk ott felnőttek, de mindannyiunk torka elszorult. Mondanom sem kell, Ferkó állami gondozásban nőtt fel. Saját életének fájdalmát ráolvasta egy tökéletesen másról szóló történetre. Erre nem lehet legyinteni, hogy ülj le, fiam, butaságot beszélsz.

– Akik ezt a modellt képviselik, általában megengedőbbek a klasszikusok leváltása kérdésében is.

– Az én véleményem, hogy a két funkciót együtt kell csinálni a nagyon kis gyermekek­nél és az idősebb diákoknál is. Nem javaslom, hogy minden tanóra így teljen el, vagy azt, hogy a teljes iskolarendszerben töröljük el a szabályos irodalomórákat. Az első iskolai években azonban, sőt, ha lehet, már óvodás korban így érdemes megismertetni őket a népmesékkel, mesékkel, az irodalommal, mert felkelti a kíváncsiságukat. Az egész irodalomoktatást forradalmasítani lehetne, ha lehetővé tennénk, hogy a diákok találkozzanak a szöveggel, és rádöbbenjek annak többértelműségére. Majd ezek után az interakciós órák után kell elmesélni, hogy mit is lehet tudni a szerzőről és koráról, az irodalomtörténeti kontextusról. De amellett, hogy az olvasás varázsát rendszeresen éreztetjük velük, az érettségin irodalomtörténeti tényeket, valamint poétikai definíciókat is számon kell kérnünk. Arany Jánosról tudni kell, hogy mikor és hol született, mikor írta a Toldit. Vannak bizonyos gránittömbök, amiket nem lehet elmozdítani. Hogy ezt mennyivel érettségi előtt kell megtanítani, arról persze lehet és érdemes vitatkoznunk.

– Nyilvánvalóan fontos az élményszerűség az olvasás során, de vajon ettől olvasóvá lesznek-e a gyermekek? Elolvasnak-e mondjuk egy Dosztojevszkij-regényt, amiből nem lehet kiragadni részletet a komplexitása miatt?

– Mindenből lehet megfelelő epizódokat kiválasztani és hangosan felolvasni tanítványainknak. Hiszem, hogy ez a fajta irodalomoktatás kíváncsiságot ébreszt bennük a könyvek, a művek iránt. Ebben persze a tanár szerepe perdöntő. Csányi Vilmos mondja valahol: „a pedagógusnak kulturálisan domináns személyiséggé kell válnia”, és ez nem a fizetésen múlik. A pedagógusnak, azon kívül, hogy folyamatosan képeznie kell magát, szeretettel kell viszonyulnia mind az oktatott tárgyhoz, mind diákjaihoz. Ez elengedhetetlen.

– Mindez összességében azt sugallja, hogy lényegében a mű nem számít. Mindegy hogy lektűrt vagy klasszikus szépirodalmi írást olvasunk-e. Hol kell meghúzni a határt a kötelező olvasmányoknál?

– Egyáltalán nem mindegy, hogy mit olvasunk, mégpedig elvi megfontolásból. Minél inkább igazi, érett, minőségi a műalkotás kerül elénk, annál több esélyünk van arra, hogy saját életünk félelmei, problémái felmerüljenek benne. Fordítsuk meg: a gyenge irodalmi mű túlbeszélt. A szánkba rágja, mit is akar mondani. A jó irodalmi mű ezzel szemben kihagyásokkal dolgozik, eredeti stílusú és tömörített. S ebben a tömörítésben kódolva van
a többértelműség.

– A tapasztalat mégis az, hogy a fiatalok előbb olvasnak népszerű, kortárs, kevésbé értékesnek tartott regényeket. Mi van akkor, ha éppen ez a félreérthetetlen visszacsatolás az, ami megerősíti bennük mindazt, amit eleve a műre vetítettek, s ez jelenti az élményt számukra? Nem érvényes-e ebben az esetben is az Ön megközelítése?

– A kutatások azt mutatják, hogy a felnőtt társadalom körében is a könnyebb, kifejezetten a szórakoztató olvasmányok népszerűek, térhódításuk folyamatos. Ráadásul a könyvet olvasók aránya is csökken – igaz, a képernyőről ugyan sokat olvasunk információszerző jelleggel, de az más. Azon kell töprengenünk, mit tehetünk a tendenciák visszafordítása, vagy legalább lassítása érdekében. Többek között erre való az iskola, a tanterv, a továbbképzés átgondolt rendszere és mindenek előtt a tanár kíváncsisága: Mit is olvasnak tanítványai? Hogyan, milyen gyakorisággal adjunk teret a nyilvánvalóan gyengébb műveknek? Mi lenne a jelzett téma igényesebb riválisa?

– Milyen alapon próbáljuk megmondani valakinek, aki örömét leli az adott olvasmányban, hogy az nem megfelelő? Hogy lehet ezt elmagyarázni?

– Kimerítő választ nem tudok adni. Abban viszont bizonyos vagyok, hogy a tiltás a legjobb reklám, vagyis ennél rosszabbat nem tehetünk. A gyerek idővel érik, és majd más fogja érdekelni. Persze ahhoz, hogy a következő lépést megtegye, alapvető a pedagógusi példamutatás, illetve a családon belüli minta. Jó ha látja, a szülők mit olvasnak, hogyan beszélnek a családban saját olvasmányélményeikről.

– Hogyan lehetne azt elmagyarázni, hogy miért hasznos az olvasás egyáltalán, ha eltekintünk azoktól a berögződésektől, hogy növeli a szókincset. Szemmel láthatóan a digitalizált világban egyre kevésbé érték a nagy szókincs.

– Az igényes könyvolvasó ember hosszabb életű, nagyobb autonómiával rendelkezik, kreatív, toleráns személyiség, illetve stabilabb értékrendje van, ezért kevésbé manipulálható. A médiatudatosság szempontjából ez rendkívül fontos. A rendszeres olvasók között sokkal ritkább az állástalan, mivel az olvasottság és az iskolai végzettség összefügg. Márpedig
a magasabb iskolai végzettségűek előbb jutnak jól fizető állásokhoz. Itt érdemes megemlíteni, hogy a nők minden életkorban és minden iskolai végzettségű kategóriában többet és választékosabban olvasnak, mint a férfiak. Nem véletlen, hogy ma minden egyetemen többségben vannak a nők. Azt pedig közgazdászok mutatták ki, hogy a népességen belüli iskolázottsági és olvasási mutatók és a GDP között pozitív összefüggés van. Vagyis minden államnak elemi érdeke fejlesztenie ilyen értelemben is a polgárait.

– Az olvasásszociológia mindig erős összefüggést talál a szülő és a gyermek olvasottsága között. Ez a legerősebb tényező?

– Igen, de nem csupán az olvasottságról van szó. Fontos összefüggés még, hogy kinek mesélnek otthon gyermekkorában. A mondókák, a versek, a népmesék, a népdalok hallgatása, közös ismétlése rendkívüli jelentőségű. Erre szerettük volna felhívni a figyelmet is, ezért a Magyar Olvasástársaság kezdeményezésére 2005 óta – Benedek Elek születésnapjára emlékezve – szeptember 30. a népmese napja. Azok a gyerekek ugyanis, akiknek otthon rendszeresen mesét olvasnak esténként, az iskolába kerülve másfél-két évvel megelőzik a kortársaikat abban, hogy koncentráltabban tudnak figyelni, jobban megértik a szavakat, azok szinonimáit. Minden gyermek életében döntő jelentőségű az első három év. A szülők és nagyszülők szerepe mindennél fontosabb, a változás, a fejlődés legbiztosabb talaja a család. Mint ahogy Kodály is állította, a gyermek zenei nevelését kilenc hónappal a születése előtt kell elkezdeni, így van ez az olvasóvá neveléssel is. A családon belül lehet leginkább motiválni a gyermekeinket, unokáinkat.