Belföld

Nekünk két Mohács kellett

A nagyharsányi győzelem következménye az, hogy az oszmánok végleg elveszítették a Dunántúlt és Szlavóniát, nem volt többé esélyük Budára visszatérni – ám sajnos ennek az eseménynek az emléke jóval halványabban él a magyar köztudatban

Jó lenne, ha a keresztény győzelemmel záruló „második mohácsi csatának” is lenne helye a magyar történelmi emlékezéskultúrában – mondta lapunknak Hóvári János történész, turkológus, a Károli Gáspár Református Egyetem docense a mohácsi csata évfordulója alkalmából.

Nekünk két Mohács kellett
Hóvári János: Az egykori Magyar Királyság hagyományosan civilizációs törésvonalak rendszerében élt
Fotó: MH

– Mi a jelentősége az 1526. augusztus 29-i dátumnak a magyar történelemben?

– Tragikus sorsforduló, egyben szimbóluma a „magára hagyott magyarság” idejének, amelynek szálai egyébként napjainkig nyúlnak. Csakhogy ezzel szembe állítható a magyarság ellenállási és túlélési képessége, amely sokkal jobb volt, mint ahogyan a mai közgondolkodás véli. A 16–17. század vérzivatarait kihevertük, s a 18. század fejlődésünknek igen fontos és eredményes időszaka volt, amely a „nemzetemelő” 19. századot megalapozta. Mohács emellett a magyar hősiességről is szól, sőt, nem csak a mi tragédiánk, hiszen legalább hatezer cseh-morva gyalogos esett el a csatatéren, akik eleinkkel harcoltak. A középhatalom Magyar Királyság egy világbirodalom haderejével került szembe, és a katonai, majd politikai vereség után kellett őseinknek a bajból kivezető reálpolitikai utat találnia.

– A napokban jelent meg a Magyar Naplóban egy esszéje, amely a második mohácsi csatát állítja szembe az 1526-os ütközettel. Mi volt a második mohácsi csata?

– A mohácsi ütközethez közel, a mai Nagyharsánynál, zajlott le 1687. augusztus 12-én a hazánk felszabadulásáért küzdő, Habsburg vezetésű nemzetközi haderő egyik legnagyobb összecsapása az oszmánokkal. Ezt már pár évvel az esemény után második mohácsi csatának nevezték. Sokkal nagyobb volt az elsőnél. Az itteni győzelem következménye pedig az, hogy az oszmánok végleg elveszítették a Dunántúlt és Szlavóniát, nem volt többé esélyük Budára visszatérni. Sajnos ennek az eseménynek az emléke jóval halványabban él a magyar köztudatban, holott a török utáni élet kezdetét jelentette. 1526 hősei előtt csak tisztelegni tudunk, 1687 hőseinek azonban örülni, sőt akár vigadni is. Jó lenne, ha a második mohácsi csatának is lenne helye a magyar történelmi emlékezéskultúrában.

– Mit gondol, föl tudta dolgozni a magyar nemzettudat a török hódoltságot?

– A magyar nemzettudat a török hódoltság korát illetően ellentmondásos. Miközben az oszmánok elleni „keresztény védőpajzs” mivoltunk evidencia, a korszaknak vannak hősei – Bocskai István, Bethlen Gábor –, akik épp az oszmánokkal működtek együtt Bécs ellenében. Még tovább bonyolítja a dolgot, hogy az ellenség-ellenfél oszmánokból idővel barátok és segítők lettek. A török alóli felszabadulás után pedig az oszmán emlékeket a nép nem döngölte agyagba, mint a Balkán sok részén tették, így napjainkban is részét képezik életünknek. Gondoljunk csak a pécsi főtérre, ahol az 1956-ban oda állított Hunyadi-szobor és a ma keresztény templomként működő Gázi Kászim pasa dzsámija jól megférnek egymással. A hódoltsági élet mindennapjairól a történészek és régészek egyre többet tudnak, jó lenne, ha ebből – az elég sematikus – iskolai történelemkönyvekbe is átkerülne valami.   

– Hogyan lehet méltón emlékezni a győztes és a vesztes magyar–török küzdelmek évfordulóján?

– Van egy alapszabály, amelyet hazánkban talán leghitelesebben Somogyi Győző grafikusművész és katonai hagyományőrző képvisel: a halott katona nem ellenség többé. Ez kell, hogy vonatkozzon a hazánkban elesett oszmán-török katonákra, anélkül, hogy a történelmi igazságot át kellene írni. Mindazonáltal azt sem kell elhinni, hogy az oszmán rendszer olyan megértő és jóságos volt, mint azt a „Szulejmán” című sorozat itthoni nézői esetleg gondolják. Fontos, hogy a magyar múlt történelmi évfordulóinak megfelelő emlékezéskultúrája legyen, szóljon az újraértelmezett tényekről alapos kutatások alapján. A Zrínyiek nem csupán Szigetváré, a Rákó­cziak nem csupán Borsié és Sárospataké, hanem az egész nemzeté. A 21. századi látvány önmagában nem elég, átgondolt tartalommal kell rendelkeznie, de bevonásra alkalmas élménnyel is. Ezt igyekeztünk 2016-ban Szigetvárott megvalósítani, amikor Zrínyi Miklós és katonatársai hősies küzdelmének négyszázötvenedik évfordulójára emlékeztünk.

– A korban, azaz 1526-ban és 1687-ben is egy civilizációs határ húzódott a Kárpát-medencében. Mi a jelentősége ennek ma, a multikulturálissá váló Európában és a migrációs válság idején?

– Az egykori Magyar Királyság hagyományosan civilizációs törésvonalak rendszeré­ben élt, hol békével, hol konfliktusokkal. Az a történészek által jól ismert egységesülés, amely középkori nekilendülések után a 16. század elején tetőpontját élte, megtorpant az oszmán hódítással, de még inkább a kereskedelmi utak átrendeződésével, amely a földrajzi felfedezések és a hajózási képességek erősödése nyomában járt. Ez nem csak bennünket, de egész Közép-Európát kedvezőtlenül érintette. S ami külön érdekes, hogy egyébként az oszmánokat még inkább sújtotta, mint minket. Óvnék attól, hogy a 19–20. századi nemzeti-nemzetiségi konfliktusokat visszavetítsük a korábbi századokba. A más nyelvet beszélők többnyire jól kijöttek egymással, gondoljunk a magyar-horvát együttélésre vagy a magyarországi német nyelvű városokra.

– Mi akkor az ismert töréspont előzménye?

– Én úgy látom, hogy a nagy választóvonal a nyugati, modernizálódóbb, és a keleti, hagyományőrzőbb világ között volt, és ez nem nagyon ismert nyelveket vagy vallásokat. Nem kérdés, hogy a török uralom után hazánkba érkező német-sváb vagy észak-itá­liai telepesek valami „vidéki Nyugatot” hoztak, azok pedig, akik a Dunától délről vagy a Kárpátok-hágóin át jöttek, inkább „balkáni Keletet”. Vérzivataros századokat átélt népünk, néhány belső perifériát leszámítva jól tudta, hogy a jövőt a nyugatosodás hozza. Ezt Kölcsey fogalmazta meg máig hatóan legjobban: „Jelszavaink valának: haza és haladás”. Trianonban a Magyar Királyság fele, nálánál fejletlenebb két országhoz, Romániához és Jugoszláviához került, ezzel a Kárpát-medence a közép-európaiság és balkániság küzdőterévé, az ottani magyarok pedig a helyzet áldozatává váltak. Örvendetes, hogy ez a törésvonal az elmúlt évtizedekben eltűnőben van, de nem kétséges, hogy még mindig létezik.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom