Belföld

Leopárdok Magyarország védelme szolgálatában

A rendszerváltozást követően az Antall-, majd a Horn-kormány sem tartott igényt az akciós áron kínált harcjárművekre

Hosszú út vitt az ötvenes évek német tankjától a legkorszerűbb harckocsi megjelenéséig, amelyből a Magyar Honvédség tavaly decemberben rendelt negyvennégy darabot

Leopárdok Magyarország védelme szolgálatában
A budaörsi reptéren, idén májusban a nagyközönség is megcsodálhatta az új harckocsikat
Fotó: MH/Papajcsik Péter

Tekintélyes múltja van a Leopard harckocsinak. A folyamatosan modernizált lánctalpasokból a Magyar Honvédség a közelmúltban vásárolt negyvennégy, újonnan gyártott darabot, melyek a legkorszerűbb 2A7+ kivitelt jelentik. Az alapnak tekinthető tankot 1970-ben kezdték fejleszteni, miután az akkori Nyugat-Németország a költségek elszaladása okán kiszállt az amerikaiakkal közösen gründolt MBT–70-es lánctalpas fejlesztéséből.

A német harckocsigyártó ipar már a háború előtt és alatt is letette a névjegyét, s egy rövid pihenőidőszakot leszámítva az 1950-es években nekiállt az újabb típusok fejlesztésének. A Német Szövetségi Köztársaság honvédelmi minisztériuma 1956 novemberében jelentette be, hogy saját fejlesztésbe fog az addig rendszerben tartott amerikai M–47 és M–48 Patton harckocsik lecserélése érdekében. A Leopardnak elnevezett program keretében a Bundeswehr 1957-ben tette közzé az új tankkal szemben megfogalmazott elvárásait. A tervek iránt érdeklődést tanúsítottak a franciák, majd idővel az olaszok is – bár utóbbiak aztán mégis kihátráltak, és az önálló fejlesztésük zsákutcába jutása után inkább egy bevált amerikai modellt szereztek be –, ugyanakkor látva a Laopard–1 sikerét, megvették annak licencét is. Az első Leopard–1-nek nevezett modellt a Porsche mutatta be 1963-ban, de ezen még számos változtatást hajtottak végre. A bonni kormány végül 1964 elején kötött szerződést a müncheni Kraus-Maffei Művekkel és a kieli Krupp-Mak cégekkel. Míg előbbi a harckocsit gyártotta, addig utóbbi a tank bázisára épülő páncélozott műszaki és mentőjárműveket készítette. Az első sorozat példányai 1965-ben gördültek ki az üzemek kapuin. Az 1-es jelű tankból több ezer darab hatféle verzió­ban készült, s tizenhárom ország rendszeresítette.

Fontos megjegyezni, hogy a Leo­pard-2 fejlesztése szinte már akkor elkezdődött, amikor az első 1-es verziójú tankok megjelentek a német csapatoknál. A munkát részben a kényszer szülte, hiszen valamiképpen választ kellett adni az akkoriban megjelent szovjet eszközök jelentette technikai kihívásra. Ezt, azaz a feleletet kezdetben egy, az Amerikai Egyesült Államokkal közösen fejlesztett, MBT–70-es névre hallgató lánctalpasban vélték meglelni, de végül már a tervezés során kiderült, hogy a végtermék olyan sokba fog kerülni, amit a praktikus gondolkodásukról és spórolásukról híres németek egyszerűen semmiképpen nem tartottak elfogadhatónak. A bonni kormány ezért 1969/70 fordulóján kiszállt a munkából, s úgymond országon belül keresett megoldást. A következő esztendőben úgy határoztak, hogy az 1960-as évek végén futtatott Keiler projektet melegítik föl, s néhány fontos szerkezeti elemet is átvesznek az MBT–70-től is. Az akkor még csak elméletileg létező jármű tömegének ötventonnás felső határt szabtak. Az új típus 1971-ben nyerte el a Leopard–2 nevet, s rögvest tizenhat prototípust gyártottak belőle.

Egy korai példányt az Egyesült Államok hadereje 1973-ban megvásárolt, s azt tesztelve úgy tapasztalták, hogy bizonyos paramétereiben jobb, mint a saját maguk fejlesztette lánctalpas. A sikeres próbák nyomán együttműködési megállapodást írtak alá a közös munkáról, melynek eredményeként egy újabb kísérletsorozat indult. Ebben sok más mellett bebizonyosodott, hogy a Laopard–2-es – bár ugyanannyit fogyasztott, mint az M1 Abrams prototípusa, az XM1 – , de mégis jóval megbízhatóbban működött, és olcsóbb volt az üzemeltetése is.

A német hadügyminisztérium a csapatpróbák nyomán számos módosítást kért az üzemtől, így a tankra az első, ezernyolcszáz darabos megrendelést 1977 őszén tették meg. Közben Hollandia is felfigyelt az erőfeszítésekre, s bár ők eredetileg az amerikai termék iránt mutattak érdeklődést, végül a gyártó elképesztő rugalmatlansága miatt a németeket választották. Azt, hogy a 2-es változat mára a világ egyik leg­elterjedtebb, tizenhét ország által alkalmazott tankja lett, annak is köszönhető, hogy a két német állam egyesülése után a Bundeswehr rengeteget adott el belőle csökkentett áron. A kilencvenes évek elején nekünk is felkínáltak egy csomagot, de az akkor rendkívül kritikus gazdasági helyzet okán mind az Antall József, mind a Horn Gyula vezette kormányok lemondtak a lehetőségről. A szomszédos Ausztria ugyanakkor például csaknem százat, Svédország és Lengyelország százhúszat, Svájc és Törökország pedig durván háromszázötven-háromszázötven darabot tart belőle rendszerben. Persze, ezek a rendelés idejét tekintetbe véve nem mindig a legmodernebb változatokat takarják, de ezek is szép számmal fordulnak elő a készletekben. A Magyar Honvédség tavaly decemberben rendelt negyvennégy darabot a legmodernebbnek számító új gyártású Leopard–2-ből 2A7+kivitelben a német Krauss-Maffei üzemtől. Ezen túl gyakorlásra egy tucat Leopard 2A4-et is vásároltunk.

Mint korábban megírtuk, a Leopard–2 gyakorlatilag szinte ugyanabban az évben került a gyártósorra, mint a korszak szocialista nagyágyúja, a szovjet T–72A. Mivel az akkor rendkívül modernnek számító T–72 és Leopard–2 soha nem került szembe egymással éles harci körülmények között, csak hipotetikus elképzeléseink lehetnek arról, hogy melyik került volna ki győztesen egy „találkozóból”. Manapság egyfajta rossz szokás lenézni a szovjet haditechnikát, ám kár lenne feledni, a páncélvédettség és a tűzerő pusztán csak egy-egy önfényező tényező a reklámfüzetek sorában. A számok nem helyettesíthetik az emberi tényezőt, azaz a kezelőszemélyzet gyakorlottságát. Például olyan „apróságokat”, hogy ki veszi észre előbb a másikat, ki lő előbb, és hol találja el a páncélt – s így tovább a legapróbb, a prospektusokban nem részletezhető tényekig.

Annyi azonban leszögezhető, hogy a két lánctalpast jelentősen eltérő megközelítéssel tervezték. A német harckocsi alkotói a karbantarthatóságot igencsak kiemelt szempontként kezelték, így a teljes hajtáslánc, azaz a motortól a váltón át egészen a hűtésig egy darabban kiemelhető. A T–72 brutális tűzerővel bír, motorja is megbízható, de annak javítása, esetleges cseréje mégis több időt igényel „ellenfelénél”. A neten elérhető a lengyel haderő számítása: e szerint egy a Leopard–2-t ötödannyival olcsóbb üzemeltetni, mint a T–72M-et.

A harci tapasztalatok jó képet mutatnak a Leopard–2-es harckocsiról. A Balkánon lőttek rá, de mind a személyzet, mind a harckocsi komolyabb sérülés nélkül megúszta az esetet. Afganisztánban többször futott alkalmilag elhelyezett aknára, s ugyancsak számos alkalommal keményen megsorozták, ám egy kivételtől eltekintve mindig lábon hagyta el a helyszínt.
Az általunk beszerzett 2A7+ alváltozatot 2010 nyarán mutatták be a szakmai közönségnek. Kifejlesztése során a Krauss-Maffei mérnökei figyelembe vették a 2000-es évek első felének háborús tapasztala­tait és a szóba jöhető ismert ellenséges lánctalpasok képességeit. Korunk konfliktushelyzetei azt jelzik, a tankok immár nem ellenséges lánctalpasokkal, hanem terrorista szervezetek csoportos harcosaival vagy magányos személyekkel küzdenek – számos esetben nem a nyílt mezőn, hanem zsúfolt települések utcán, terein. Az ellenség által alkalmazott eszközök, azaz a könnyen elérhető anyagokból – például műtrágya – improvizált robbanó eszközök, rakétahajtású páncéltörő gránátok (RPG) és a hetvenes–nyolcvanas évek készleteiből megőrződött hagyományos aknák teljesen más jellegű kihívást takarnak, mint azok a szovjet–orosz, esetleg kínai harckocsik, amelyek ellen a korábbi változatok páncélzata és felderítő rendszere készült.

A részletekben elmerülve a 2A7+  fejlesztései közé sorolhatók a körkörösen megerősített páncélzat, a torony tetejére szerelt, gyalogság elleni új másodlagos fegyver, az új lőszertípusok az ágyúhoz, a körkörös kilátás éjjel-nappal, a gyalogsági telefoncsatlakozás és a csendes üzemmód. De ezen túl még légkondit is kapott a tank. A „+” változat tömege egyébként meghaladja a hatvanhét tonnát, s az erőátviteli rendszerét és a futóművét is újratervezték.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom