Belföld

A birtoklás egyszerre archiválás, valamint a kultúra megőrzése

Tudatossá kell tennünk a médiahasználatot ahhoz, hogy azt a szintű olvasást képesek legyünk reprodukálni, amit a könyvek lehetővé tesznek – mondta Szűts Zoltán

Képtelenek vagyunk elmélyülten, elkalandozás nélkül olvasni szövegeket képernyőről, ez belénk kódolódott a digitális kultúra elterjedésével – mondta lapunknak Szűts Zoltán, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem docense, az MTA-BME Nyitott Tananyagfejlesztés Kutatócsoport tagja. A digitálismédia- és információs társadalomkutatóval arról beszélgettünk, miért olvasunk másként könyvből, mint a telefonkijelzőről, illetve kitért arra is, miért van szükség a digitális kompetenciák oktatására a pedagógusok körében is.

A birtoklás egyszerre archiválás, valamint a kultúra megőrzése
„Még mindig a folyamat kellős közepén vagyunk, és nem látjuk, mi lesz a vége”
Fotó: MH/Papajcsik Péter

– Az ember azáltal emelkedhetett fel, hogy képes az absztrakt gondolkodásra, aminek a leglátványosabb eredménye az írás és az olvasás. Gyakran hallani azonban, hogy a digitális világ terjedése és a képi világ felé fordulás miatt ezt a képességünket elveszíthetjük. Jogos félelem ez?

– Ennek van alapja, de még mindig egy folyamat kellős közepén vagyunk, és nem látjuk, mi lesz a vége. A 90-es évektől a számítógépes képernyők velünk élnek. Már az évtized végén kutatók rámutattak, hogy a képernyőről teljesen máshogy olvasunk, mint a papírról. Érdekes, hogy már annak idején azt mondták, az olvasás átalakul: szkennelünk a szemünkkel, folyamatosan csak a fontos információkat keressük. Az elmélyült olvasás háttérbe szorult. Több olvasáskutató felhívja a figyelmet, hogy még Arisztotelész is azt tartotta, a szemlélődés egy rendkívül érdekes emberi tulajdonság, ami csak ránk jellemző. Meg tudunk állni, körbenézni, érzékelni a környezetünket, beleképzelni történeteket. Ezt a képernyőről való olvasás nem igazán támogatja. Úgy tudom ezt magyarázni, mint aki a vatikáni múzeumokba indulva azt képzelte, hogy a nagy folyosókon majd megáll szemlélődni. Ezzel szemben azt tapasztalja, hogy özönlenek a turisták, az őrök reménytelenül kiabálnak, hogy „silencio-silencio”, és megpróbálják kicsavarni a telefont az emberek kezéből, hogy ne fényképezzenek, a tömeg pedig valósággal végig tolja a kiállításon. A digitális korszakban is így tolják az embert. A befogadás teljesen más, mint ha a saját tempónkban sétálnánk, elmélyedve. Ha képernyőről olvasunk, csak a leglényegesebb információkat fogjuk keresni, mert bele lett kódolva harminc év alatt az agyunkba, hogy valamiről lemaradunk. Nicholas Negroponte mondta, hogy neki nem száz, hanem egyetlen tévécsatorna kell, amit nézhet. A digitális korszakban viszont hagyományos csatornák már nincsenek is, hanem megszámlálhatatlan mennyiségű weblap és videó. Vagyis amíg egy könyv olvasásakor egyetlen megtervezett és keretezett üzenettel találkozunk, addig az online térben a hálózatokról egyszerre rengeteg, különböző információ érkezik hozzánk.

– Ez alapján nem a képernyő formaisága, hanem a tömegessége miatt olvasunk máshogy.

– Egyrészt a tömegesség miatt. A hálózatra való kötés azt jelentette, hogy hirtelen a befogadó képességünkhöz képest korlátlan mennyiségű információhoz férünk hozzá. Van azonban egy fontos kognitív különbség is. Egy könyvvel mindig laponként haladunk, és nincs értelme három-négy oldalanként olvasni, ezzel szemben, ha okostelefonon olvasunk, folyamatosan görgetünk, nem olvasunk el mindent, és ez a kijelzőn tökéletesen működik is. Közös tapasztalatunk lehet, hogy egy cikket nem tudunk úgy végigolvasni, hogy ne kalandoznánk el.

– Vagy csak nagy erőfeszítések árán.

– Így van, ezért válik fontossá a tudatosság. A médiahasználatot tudatossá kell tenni, hogy el tudjunk mélyülni, és azt a szintű olvasást, amit a könyvek lehetővé tesznek, képesek legyünk produkálni. Regényt például képernyőről nem tudunk olvasni, teljesen más a befogadási stratégiánk.

– Ez miért van így?

– Csináltunk egy felmérést, amelyben azt vizsgáltuk, vajon mennyire értik meg az alanyok egy szövegben a történetet, hogyha papírról olvassák, és mennyire, ha képernyőről, ahol csak a tovább gombra kell kattintani. A résztvevők papíron jellemzően megértették a sztorit, míg a kijelzőről olvasva viszont nem mindenki, holott ugyanazokon a fejezeteken haladtak, csak egy gombra kellett kattinta­niuk. Később csavartunk a kutatáson úgy, hogy hipertextet csináltunk a szövegből, linkekkel kellett fejezetet váltaniuk. Alá volt húzva három kifejezés a szövegben, amelyek mind ugyanarra a fejezetre vezettek, de az alanyok ezt nem tudták. Ugyanazt a szöveget olvasták, mégis a résztvevők fele azt mondta, követhetetlen volt, mert kimaradtak részek. Az erről szóló cikkünk a pozsonyi World Literature Studiesban olvasható.

– Olvastam olyan pszichológiai kutatásról, ahol egyetemistákkal olvastattak tudományos szövegeket, és azt kapták, hogy nincs különbség a képernyő és a papíralapú olvasás között.

– Ez nem mond ellent az előzőeknek. Szépirodalmi műnél az elmélyülés, tudományos szövegnél az információszerzés a hangsúlyos. A kijelző az információátadásra rendkívül alkalmas, nem beszélve arról, hogy a digitális keresés rendkívül megkönnyíti mindezt. Én épp a múlt héten dobtam ki körülbelül ötszáz oldalnyi nyomtatott tanulmányt, mert a könyvírás során teljesen átálltam a digitális olvasásra és jegyzetelésre. Be kellett látnom, hogy soha sem fogom már használni őket, mivel a nyomtatott papír nem kereshető. Hosszú távú munkánál képtelenség nem digitális keretek között dolgozni ma már.

– Világos, hogy vannak olvasási stratégiák, de miért van, hogy ha valaki mégis élménykereső stratégiával olvas pél­dául regényt digitálisan, akkor sem képes ugyanúgy befogadni a műveket? Sokat számít például a sorhosszúság?

– Nagyon sokat. Ha már absztrakciókról beszéltünk, az emlékezetünk is úgy működik, hogy megjegyezzük, egy oldalon hol helyezkedett el a szöveg. De ha képernyőn görgetünk, összefolyik az egész, nincs tagolás. Valóban az élmény papíron működik. A lapozás is élmény ilyen értelemben. A képernyő esetében minden vizuális élmény elveszik. Amikor megjelentek a digitális könyvolvasók, az volt a koncepció, hogy imitálják a papírt és a tintát, hogy ugyanazokkal a karakterisztikákkal rendelkezzenek. Hiába adták azonban relatíve olcsón a gépeket, és lehetett letölteni teljes könyveket, az Egyesült Államokban és Magyarországon is az e-könyvek ára még mindig nem elég alacsony a nyomtatott könyvhöz képest. Emellett a negyven évnél idősebb generáció még birtoklásra rendezkedett be. Úgy gondolom, ez a birtoklás egyszerre archiválás és a kultúra megőrzése is. A digitális kultúra e tekintetben komoly paradigmaváltás, amelyben félő, hogy el fog veszni rengeteg értékes anyag. Gyűjtögetők vagyunk ugyan, a könyveinket szeretjük a könyvespolcon látni, de a digitális tartalmat nem raktározzuk el, vagy formátum- és tárhelyváltás következtében az egyszerűen elveszik.

– A kutatások jelentős része és a tapasztalat is azt sugallja tehát, hogy képernyőről felszínesebben olvasunk. Nem lehet, hogy ez azért van, mert még a most egyetemre jelentkező generáció is papíralapon tanul olvasni, és az iskola keretei között csak könyvekkel van kapcsolata?

– Izgalmas kérdés, hiszen ma a fiatal generációk akár három-négy éves korukban kapnak egy digitális eszközt a kezükbe, használati utasítást azonban nem. Mivel az iskolában tanítják meg először őket, hogyan kell olvasni, írni, bennük is elkülönül ez a kettő. Később persze ötvöződik valamelyest, de számukra a tanulás a nyomtatott könyvvel függ össze, a kikapcsolódás, illetve információszerzés pedig a kijelzővel.

– Tegyük fel, hogy eljön egy időszak, amikor már elsősöket is gépeken tanítanak meg olvasni és könyveket nem is adnak a kezükbe. Lehetséges volna, hogy tudnának kijelzőről élményszerűen olvasni?

– Azt hiszem, hogy a közeljövőben nem. Dél-Korea jó példa erre, ahol általános iskolában is a tankönyvek már elektronikusok, tabletről tanulnak meg olvasni. Mégis megmaradtak párhuzamosan a nyomtatott szövegek, a gyermekmeséket könyvekből olvassák továbbra is. A nagy áruházakban kis székeken, a képregény- és könyvkölcsönzőknél pedig tömegesen ülnek az utcán a padkán, és olvasnak. Sok kutatás volt már arról – igaz, eddig kevés eredménnyel –, hogy kimutassák, miként hat az agyunkra a képernyő. Nyilván sok összetevő is van: mekkora frekvenciával rezeg, milyen a fényereje, mennyire fárasztja a szemünket és persze egyénfüggő is. Nem mondom, hogy nem lehet adaptálódni az új közeghez. Amikor első éves voltam a magyar szakon 1995-ben, az egyik tanárom betolt egy számítógépet az előadóterembe, és azt mondta, meg kell tanulnunk vakon gépelni és e-maileket küldeni. Mi akkor tiltakoztunk, mondván, nem titkárnak tanulunk, mi József Attilát akarunk olvasni. Most ennek az eredménye, hogy ma háromszoros sebességgel írok, mint általában mások. Persze van, aki ezt is máshogy gondolja: Martin Spitzer német pszi­chiáter azt mondja, ha kézzel írunk, azok a dolgok sokkal jobban bevésődnek, mintha gépelünk. A kézírásnál sajátos vizualizáció történik, illetve az alkotásban részt veszünk magunk is, ami szintén fontos. Egyre inkább teret hódítanak az egy gondolati egységből, kép és rövid szöveg kombinációjából álló mikrotartalmak. Ezt a témát az MTA-BME Nyitott Tananyagfejlesztés Kutatócsoport keretein belül kutatjuk.

– Ha már ennyi mindent tudunk a digitális világ hatásairól, mit lehet kezdeni ezzel a tudással, hogy hasznosítsuk is?

– Jelenleg dolgozzuk ki a digitális kompetencia keretrendszereket, igaz, ennek még nagyon az elején járunk. A pedagógustársadalmat fontos támogatni, hogy elsajátítsanak egy digitális gondolkodásmódot, és hogy ezeket az eszközöket tudatosan alkalmazzák. Mindezt úgy, hogy közben a fiatalok, akiket tanítanak, ma már ösztönösebben, gyakorlatiasabban használják a technológiát. A tanároknak a módszertani ismereteket kell átadniuk, de az hosszú folyamat, amíg ezeket az ismereteket elsajátítják. E tekintetben meglehetősen szétszakadt a pedagógustársadalom: van, aki már használja a digitális technológia adta lehetőségeket, míg mások tiltakoznak ellene. Hosszú távon elkerülhetetlen lesz, mindenkinek ismernie kell az előnyeit és hátrányait. Fontos tudni, hogy mikor, mely kommuniká­ciós formát kell alkalmazni. Mikor lehet pél­dául feladni egy szöveget, hogy olvassák papírról a diákok, és mikor lehet képernyőre kiadni olvasásra. Én elég nagy nyitottságot látok a tanárok részéről, de persze vannak még rossz beidegződések.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom