„Mielőbb ki kell találni, értékeinket hogyan tudjuk vonzóvá tenni”

– Hol tart az üldözött keresztények megsegítésének ügye?

– Az egyház életében mindig fontos volt a karitatív tevékenység. Az üldözött keresztények megsegítésére irányuló újszövetségi parancs – „tegyetek jót mindenképpen, legfőképpen hittestvéreitekkel” – motiválja a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia gyűjtési akcióit is, különösen most, amikor a Közel-Keleten nagyon nehéz a keresztények sorsa. Nem feledhetjük, hogy a világon legrégebb óta, az evangéliumok keletkezési idejétől fogva élnek itt keresztény közösségek. A 2018. szeptemberi gyűjtés eredménye hatvannégymillió forint volt, ezt egyrészt a helyi kórházak, másrészt a szíriai karitász támogatására fordítottuk.

– Hányan adakoztak?

– Sokan, de ez az összeg különböző nagyságú adományokból áll: többsége pár tízezer forintos, ám volt milliós nagyságrendű is. Az ügy fontosságát bizonyítja, hogy még most, a kampány hivatalos lezárulta után is érkezett pénz, amit természetesen ugyanerre a célra fordítunk.

– Milyen tapasztalatai vannak a Katolikus Egyháznak az adó felajánlható egy százalékáról? Mi a trend?

– Kevesebb a felajánlás idén, tapasztaljuk a demográfiai krízist. Tavaly 526 ezer ember ajánlott föl egy százalékot, legtöbben a Katolikus Egyházat jelölték meg kedvezményezettként. Mindez természetesen nem a hívek számát tükrözi, egy fontos dologra viszont itt kitérnék: az állam számon tartja a „nullás” adóbevallások egy százalékait, tehát a szándékot is, ezért mindenkit arra biztatunk, hogy jelölje meg a Katolikus Egyházat akkor is, ha nem adózik. Emellett a másik egy százalékkal lehet támogatni az egyház szociális, oktatási vagy egészségügyi intézményeit, mindazokat, amelyekkel bekapcsolódik a közfeladatok ellátásába.

– Vagy például a Karitászt.

– Igen, Écsy Gábor atya, a Katolikus Karitász vezetőjének megbízatását nemrég hosszabbították meg. Sikeres tíz év áll már mögötte, a magyarországi Karitász nemcsak a Kárpát-medencébe jutott el, hanem az előbb említett Közel-Keletre is. Szeretnénk, ha ez az intézmény világossá tenné: a keresztény ember ott áll mindazok mellett, akiknek segítségre van szükségük.

– Keletről sokat beszéltünk, de a magyar világ szeme most Rómán van Mindszenty bíboros boldoggá avatása miatt. Hol tart az ügy?

– Mindszenty József a 20. századi magyar történelem emblematikus figurája: hazája, hívei és az egyház védelmében vállalt helytállása mindannyiunk számára példaértékű. Hősiessége mellett életszentsége is bizonyított, hiszen február 13-án az illetékes vatikáni hivatal kiadta az erények hősies gyakorlásáról szóló dekrétumot.

– A közelmúltban jelentették be, hogy kutathatóvá válik XII. Piusz pápa archívuma, és ez pont az az időszak, amikorra Mindszenty bíboros aktív működése és pere esik. Módosíthatják a fenti képet az újonnan kutatható iratok?

– Kétlem. Csak a kutatók számára nyílik most meg a Vatikáni Titkos Levéltár említett részlege, a Vatikán természetesen korábban is hozzáfért a saját archívumához. Olyan ügyekben, mint a boldoggá avatási eljárások, nagyon körültekintően járnak el, a zárolt levéltári anyagokat is átnézik. Sőt, ha már itt tartunk: az Amerikai Egyesült Államok elnöki levéltárában is végeztek kutatásokat, hiszen Mindszenty bíboros az 1956 és 1971 közötti éveket a budapesti amerikai nagykövetségen töltötte, így aztán számos releváns iratot őriznek a tengerentúlon. Történészként is úgy látom, sikerült egy olyan átfogó, mindenre kiterjedő kutatást elvégezni, amelynek a konklúziója az a meggyőződés, hogy Mindszenty József bíborost életszentsége és tevékenysége is alkalmassá teszi arra, hogy a szentek és boldogok között tiszteljük.

– A közelmúltig Rómában szolgált, ahol a Pápai Magyar Intézet rektori feladatai mellett egyháztörténészként is tevékenykedett, nemrég költözött haza. Itthon van-e otthon ennyi idő után?

– A római Santo Stefano Rotondóban, Mindszenty József címtemplomában olvasható a 15. századi gyulafehérvári kanonok, Lászai János sírján: „Róma mindannyiunk közös hazája”. Ez jól kifejezi azt, hogy Róma nekünk, katolikusoknak minden kulturális és történelmi kötődésünkön túl is fontos, hiszen itt van az egyház központja, Péter és Pál apostol sírja: minden adott, hogy otthon érezze magát az ember. Másrészről viszont az is igaz, hogy az ember ott van otthon, ahol felnő. Örömmel jöttem haza, hogy azt a tudást, amit Rómában megszereztem, most a Magyar Katolikus Egyház javára fordíthassam.

– Az egyháztörténeti kutatásait le tudta zárni?

– Igen, szinte percre pontosan addigra, amikor letelt a megbízatásom. A Rómában töltött hét év során 18. századi püspökkinevezési jegyzőkönyveket tanulmányoztam a Magyar Királyságra vonatkozóan. Mint ismert, az első világháború végéig érvényben volt hazánkban a főkegyúri jog, vagyis az uralkodó a királyság területén szabadon nevezhetett ki püspököket. Amikor pedig a kinevezettek nevét fölterjesztette Rómába, az illetékes nunciusok kivizsgálási jegyzőkönyveket készítettek egy egységes szempontrendszer szerint. A tanúknak a jelöltre és az egyházmegyére vonatkozó kérdéseket tettek föl.

– Miért fontos ez?

– Rengeteg adat kiderülhet belőlük! Csak egy példa: Patachich Ádám kalocsai érsek, a váradi püspöki és kalocsai érseki palota építtetője egy ismert személyiség, életrajzát kanonokja, a neves Katona István történetíró írta meg. A helyes születési éve ennek ellenére ismeretlen volt, és csak nemrégen, a kivizsgálási jegyzőkönyvekből derült ki. Emellett számos újdonságot megtudhatunk többek között egyházmegyéink török hódoltság utáni újjáéledéséről is. Egy példát említenék. A mohácsi csatában életét vesztette a kalocsai érsek, Tomori Pál, akinek egyházmegyéje 1526 előtt háromszáz plébániát számlált. A visszafoglaló háborúk nyomában járó pusztulás miatt utóda, a már említett Patachich Ádám nagybátyja, Gábor csak 1733-ban tudott visszaköltözni Kalocsára. Ebben az évben az egyházmegyéjében tizenhét plébánia működött összesen, 1784-re viszont ez a szám hetvenötre nőtt.

– Mi volt a dinamikus újjáépítés motorja?

– Biztos, hogy elsősorban az emberek hite: mert az újonnan betelepülő családok egy teljesen elpusztult, minden egyházi és világi infrastruktúrát nélkülöző vidékre költöztek a helyi birtokosok és az érsek hívására. Évtizedekig sokkal rosszabb körülmények között éltek, mint korábbi lakhelyükön, mégis vállalták ezt, és példaértékű gazdasági és kulturális fejlődés vette kezdetét. Ennek hátterében az az elköteleződés állt, hogy az emberek hajlandóak voltak az életükön túlnyúló távlatban gondolkodni és nemzedékeken átívelő döntéseket hozni. Számomra ennek a lelki oldala is nagyon tanulságos volt.

– Milyen társadalmi szerepvállalást igényelt mindez a főpásztorok részéről?

– Óriási szerepük volt azoknak a püspököknek és érsekeknek, akik nemesi származásúak voltak, mert így saját kapcsolatrendszerük lehetőségeivel is élni tudtak. A nemesi származás olyan neveltetést biztosított, amely képessé tette őket a felelősségteljes vezetői szerepre. A kommunista diktatúra egyik nagy bűne, hogy ellehetetlenítette azokat a vezető nemesi családokat is, amelyek a társadalom és a gazdaság motorjai voltak évszázadokon át, mert ezzel gyökerestül kitépett olyan tradíciókat, amelyek komoly megtartó erők voltak a társadalomban. Ráadásul 1989-ben újabb változás következett be. Történészként úgy gondolom, a rendszerváltásra a társadalom inkább csak vágyak szintjén volt fölkészülve, mint a konkrét teendők terén. Ez részben természetes is, hiszen teljesen más struktúrába kellett beilleszkedniük, mint amiben felnőttek.

– Milyen feladata – vagy inkább felelőssége – van az egyháztörténésznek a kultúrmisszió és a hitbéli misszió összhangba hozásával?

– Azzal, hogy a Teremtés Könyvé­ben szerepel, hogy Isten az első emberpárra és rajta keresztül az emberiségre bízta a világot, felelőssé váltunk a teremtett világért. Az egyházat csak úgy lehet elképzelni, mint a teremtett világért felelős érték- és társadalomformáló erőt. Ennek pedig elválaszthatatlan része a kultúra. Meggyőződésem, hogy csak azok a társadalmi közösségek, nemzetek és kultúrák tudnak fennmaradni, amelyek erős, jövőképpel is rendelkező identitással bírnak. Az egyháztörténészek fontos szolgálatot tehetnek azzal, ha a társadalom szövetében – és erre ma hazánknak és Európának is szüksége van – a keresztény kulturális identitást erősítik.

– Miben más egy egyháztörténész munkája, mint egy történészé?

– A módszerek, amelyekkel egy egyháztörténész dolgozik, megegyeznek a nem egyháztörténész módszerekkel. A specifikum abban áll, hogy az egyházban élő történészek plusztudással rendelkeznek az egyház működéséről, ami segíti őket a történeti folyamatok jobb megértésében.

– Hogyan lehet a kutatási eredményeket azok felé közvetíteni, akik nem rendelkeznek ezzel a háttérrel, viszont a közösség részeként – épp az előbb említett felelősségvállalás okán – megilleti őket a kutatás eredménye?

– Pont azért, mert mindenkit megillet a tudományos kutatás eredménye, szükséges, hogy a tudományos eredményeket „lefordítsuk”, aprópénzre váltsuk és azok számára is elérhetővé tegyük, akik mondjuk egy ötszáz oldalas, szaknyelven írt monográfiát nem fognak elolvasni. Ehhez számtalan eszköz bevethető az ismeretterjesztő előadásokon át a közérthető nyelvezetű publikációig, és a modern technika kihasználásával a sor folytatható. A tudományos világ ma egyébként is szenved attól, hogy kevésbé gondolja eladhatónak azt a tudást, amit közvetít.

– Mi keltheti föl a tudomány iránti közérdeklődést?

– Lehetne például hiteles egy történelmi játékfilm is, csakhogy az élményalapú fogyasztás felértékelődése nem kedvez a tudományos igényességnek. Sokan úgy gondolják, mintha szétesőben lenne a társadalom szövete, így két lehetőség áll előttünk: vagy fölvesszük ezt a tempót, vagy megpróbálunk értéket közvetíteni akkor is, ha ez most épp nem olyan népszerű. Minél előbb ki kell találnunk, hogyan tesszük vonzóvá az értékeket. Patachich Gábor kalocsai érsek 1738-ban állami támogatást kért, de sokadszorra sem kapta meg, egyik levelében azt írta az uralkodónak: „ha senki sem kezdi el, senki sem fogja befejezni”. Az újrakezdés bátorságát, és az értékközvetítés leghatékonyabb útjának megtalálását mi is megtanulhatnánk a 18. századiaktól.