Belföld

Mindenki rosszul járt Trianonnal

Remélhetőleg a harminc körüli vagy még fiatalabb román történésznemzedékek a jövőben sokkal nagyobb empátiával kezelik és értelmezik majd a magyar nemzeti törekvések historikumát

A magyarországi futballreneszánszhoz szükség van a magyar társadalomban zajló folyamatok jobbra fordulására is – mondta lapunknak Borsi-Kálmán Béla történész, diplomata, az Aranycsapat monográfusa. A szerzőt többek között a román nemzetépítésről is kérdeztünk.

Mindenki  rosszul járt  Trianonnal
Borsi-Kálmán Béla szerint van visszaút az Aranycsapat hagyományához
Fotó: Fotó: Ficsor Márton

– Néhány nappal vagyunk túl a vb-ezüstérmes horvát válogatott legyőzésén, nem is lehetne aktuálisabb a kérdés: történészszemmel és történeti távlatból nézve van-e visszaút az Aranycsapat hagyományához?

– Visszaút olyannyira van, hogy elképzelni se lehet másképp a magyar labdarúgás feltámadását. Ehhez azonban a tágabb környezetet, a magyar társadalomban zajló folyamatokat is vissza kellene valamiképpen téríteni az Aranycsapat előzményeihez, az 1910-es évekhez, amikor kényszerből megrekedt a nemesi jellegű társadalomfejlődés, a nemesi és polgári értékek ígéretes összeszerveződése, amely kedvezőbb körülmények között egy „európaibb” magyar polgárságot eredményezhetett volna. Ez nyilván nagyon bonyolult és hosszú időt igénybe vevő „össznépi” feladat, de utána jöhet a futballreneszánsz is.

– Éppen az Aranycsapatról szóló munka 2020-as kiadására kapott nem régen kormánytámogatást. Mik az ezzel kapcsolatos tervek?

– Itt egy pontosítást kell tennem: a  Magyar Közlöny 2019. március 21-i számában megjelent erre vonatkozó közlemény távolról sem precíz: én ugyanis három vállalkozásra kértem és kaptam azt az összeget, amit az ellenzéki sajtó azóta előszeretettel idéz is. Elsőként tényleg Az Aranycsapat és ami utána következik kötetre – amely a 2008-as, Az Aranycsapat és a kapitánya című munkám átdolgozott, bővített és két terjedelmes új fejezettel kiegészített változata –, ez gyakorlatilag nyomdakész állapotban van. Másodikként azonban ugyanezen kézirat angol nyelvű, egy brit kiadó általi színvonalas megjelentetésére. A fordítási munkálatok itt még hátravannak, és a megszerzett támogatás nagy része a hatszáz oldalas szakszöveg profi, anyanyelvi fordítását fedezi majd, nem beszélve arról, hogy a nyugati kiadók sem olcsók. És van ezen kívül egy harmadik könyvtervem, a temesvári levente-perről készült 2006-os és 2010-es két, szintén vaskos monográfiám összeillesztésére, amelyet a bánsági diákösszeesküvés centenáriumára jelentetek meg, beleépítve az újabb kutatási eredményeimet is.

– Sok munka van velük?

– A temesvári kötettel igen. Az előbb említett két változat összedolgozása szakmailag szintén embert próbáló feladat, és az új kötet várható terjedelme sem lesz kicsi. Vagyis kiadási szempontból ez ugyancsak költséges vállalkozás.

– A temesvári leventéket azért ítélték el, mert ellenállást szerveztek, nem nyugodtak bele előbb a szerb, majd a román megszállásba. Mi lehet a jelentősége ma, száz év múltán a temesvári levente-per emlékezetének magyar és román viszonylatban?

– Ezt az epizódot a román és magyar történetírás is igen mostohán kezeli, mondhatnám, jórészt szándékosan el akarja felejteni. Holott a diákösszeesküvésnek szimbolikus jelentősége lehet a következő száz év elkerülhetetlen magyar–román közeledése és a két nép – egyre kívánatosabb – történelmi megbékélésének szemszögéből. Olyan lehet, akár cseppben a tenger.

– Mitől szimbolikus?

– Ellentmondás feszül a diákösszeesküvés résztvevőinek kevert etnikai eredete és szilárd magyar nemzeti tudata között: a mozgolódásnak a többségben lévő sváb eredetű, de magukat magyarnak érző gimnazisták és tanoncok mellett volt egy Leposa Árpád nevezetű román egyetemista résztvevője is! Mindez finom társadalomtörténeti és társadalomlélektani elemzésekre és következtetésekre teremt alkalmat napjaink egyik legfogósabb témájában: az identitáskutatásban.

– Túlvagyunk Nagy-Románia „születésnapján”, és Trianon centenáriumához közeledünk. Hogyan látja a román nemzetépítés stációit az 1918-as és 1920-as évekre vonatkozó román emlékezet tükrében?

– A tavalyi centenáriumi év során közzé tett számtalan román kiadványt sem beszerezni, még kevésbé tüzetesen átnézni nem volt idáig érkezésem. Felületes benyomásom az, hogy a mainstream, azaz a Román Tudományos Akadémia köré csoportosuló középkorú vagy idősebb történészgárda „nem enged a ’18-ból”, egyszerűen leragadt a korábbi értelmezési kereteknél. Vannak azért biztató jelek is: a harminc körüli vagy még fiatalabb román történésznemzedékek kétségtelenül új utakat keresnek, ebbe jó esetben a magyar álláspont alaposabb ismerete és az is beletartozhat, hogy a jövőben sokkal nagyobb empátiával kezelik és értelmezik majd a magyar nemzeti törekvések historikumát.

– Milyen munkái jelentek meg legutóbb?

– Épp a centenárium apropóján publikáltam francia nyelven, párizsi megjelenéssel A modern román nemzet bölcsőjénél – magyar tükörben című, a 19–20. századi magyar–román történelem tárgyköréből származó esszékötetemet. Nem régen jelent meg az Elvetélt bizánci reneszánszból Nagy–Románia, egy állameszme etnogenezise című munkám is. Kíváncsian várom milyen lesz a hazai és a romániai visszhangjuk.

– A magyar–román viszony kérdése száz évnél is régebb óta kényes. Diplomata tapasztalataira építve, mit gondol, mi lehet ma a helyes hozzáállás ehhez a törékeny örökséghez a nemzetért felelősen gondolkodó magyar értelmiség részéről?

– Nekünk is új utakon kell elindulni. Több figyelmet kell például szentelni az 1914 körül megszakadt ígéretes, nemesi típusú magyar polgárosodás erdélyi, partiumi és bánsági román (!) vetületének, különös tekintettel ennek nyomokban még mindig létező szociológiai és mentális maradványaira. Nem mellesleg ez kedvező körülmények között akár az újraéledésükre is lehetőséget teremthetne. Emellett továbbra is mély beleérzéssel kell kezelni egy – százéves fáziskéséssel – szintén komoly identitásválság felé sodródó szomszéd nemzet törekvéseit önmaga és valós lehetőségei megtalálására. Nekik is fel kellene tudni végre dolgozni, hogy Trianon nem csupán magyar tragédia volt, hanem mindenki rosszul járt vele és általa a térségünkben, bármit gondoltak és írtak is róla letűnt korok magyar, román és „semleges” történésznemzedékei.