Kurucok és labancok

A császárpártiak voltak a labancok. Thököly Imre (1657–1705) 1677-ben állt a felkelés élére, de Bécs ostromában is részt vett a török hadsereg szövetségeseként, majd a zentai csatában is, végül Törökországba élt száműzetésben feleségével, Zrínyi Ilonával. Onnan hozták őket haza 1906-ban. Zrínyi Ilona sírja fia mellett, a kassai dómban, Thököly Imre sírja szülővárosában, Késmárkon, az evangélikus templomban van. A kuruc szabadságharcban született a Felvidéken ez a híres nóta, amely az akkori magyar sorsot kitűnően bemutatja: „Két pogány közt egy hazáért omlik ki vére!”

A kuruc felkelés 1703-ban lobbant újra lángra, amikor II. Rákóczi Ferenc Lengyelországból visszatért. Ez a küzdelem 1711-ig tartott, és a nagymajtényi síkon fegyverletétellel, de nem katasztrófával, hanem kompromisszummal végződött. A további harcnak nem volt értelme, mert XIV. Lajos francia király nem tudta jelentősen segíteni Rákóczit. A sok biztatás és reménykedés végül semmivé vált. A magyar nemzet újabb felkelése 1848-ban, a békés polgári forradalom után indult meg, mert az átalakulást a Habsburgok ellenezték, a Zágrábból ideirányított Jellasics osztrák–horvát hadserege megtámadta a törvényes magyar kormányt, és ezzel ellentámadásra kényszerítette a nemzetet. Az osztrák császári csapatok budai és pesti bevonulásával az új Lánchídon át a törvényes magyar kormányt elseperték, és Kossuth Lajos Debrecenből irányította a szabadságharcot. Az akkor még tótnak nevezett nép mindhárom szabadságharcunkban (Thököly, Rákóczi, Kossuth) teljes odaadással vett részt, tehát akkor még nem voltak ellenségeink!
Nagy Szulejmán szultán vette észre, hogy a török és a magyar testvérnép, de nem tudott minket rávenni, hogy csatlakozzunk hozzá. Mi Európához tartozónak éreztük magunkat.

Hábel György nyugalmazott főmérnök