A térképmániákus

–  Itt van egy nyilatkozat. Olyan valakitől, akit régebben nagyon tiszteltem. De ezt a nyilatkozatát nem tudom hova tenni. Kíváncsi lennék a véleményedre.

A nyilatkozat:
„Ahhoz, hogy a nemzetiségi kérdéshez egyáltalán hozzányúljunk, tudnunk kellene a történelmet nekünk is. Amikor Nagy-Magyarország-matricát látok egy autón, kedvem lenne a tulajdonosától megkérdezni, tudja-e, milyenek voltak az etnikai viszonyok 1918 előtt. Inkább a Teleki-féle nemzetiségi térképet tenné ki, vagy akármelyik osztrák vagy Prágában kiadott korabeli térképet. Akkor tudná, hogy például már 1848 előtt román többség volt Erdélyben.”

–  Találkoztál már esetleg te is ezzel az újságnyilatkozattal?

–  Nem. Kitől származik?

–  Éppen ez az, amit nem szeretnék felfedni. Arra kérlek, hogy magáról a nyilatkozatról – mindegy, ki tette – mondd el a véleményedet.

–  Jó, akkor még egyszer figyelmesen elolvasom.

–  Látom az arcodon, hogy nem lelkesedsz érte.

–  Ez enyhe kifejezés. De mivel él(t) benned tisztelet a nyilatkozó iránt, igyekszem a véleményemet – nem a megszokott szókimondó módon – letompított formában elmondani. Például az esetleges „bődületes marhaság” helyett inkább azt mondom, hogy „nincs kellőképpen átgondolva”. Jó?

–  Ahogy akarod.

–  Először nézzük, amit a történelemről mondott. Az, hogy a történelmet tudni kell, igen helyénvaló mondat lehet egy történelemtanár szájából, aki diákjait kívánja több tudásra serkenteni. Általában a történelemről beszélve azonban nem mond semmit, igen nagy falat az, és nincs olyan ember, aki tudná.

–  Feltehetően bizonyos konkrét történelmi ismeretekre gondolt csupán, csak túl tömören fogalmazott.

–  Lehet. De honnan veszi, hogy ha valaki kiragaszt egy Nagy-Magyarország-matricát, az a „nemzetiségi kérdéshez” kíván hozzászólni?

–  Ez tényleg nem derül ki. De vajon egyáltalán miért ragaszt ki valaki egy ilyen matricát?

–  Sok-sok oka lehet. Vezethetik érzelmi motívumok, rokonai lakhatnak a maradék Magyarország határain kívül, ősei nyugosznak ott stb. De gondolhat nagy történelmi eseményekre, vagy tisztelegni kíván a magyar kultúrának ezeken a területeken született óriásai előtt: Arany, Ady, Bartók, Bolyai, Zrínyi…

–  Azt hiszed, hogy a matricaragasztók többségének ilyen gondolatok forognak a fejében?

–  Nem hiszem. Van, aki nem magyarázkodik, egyszerűen tetszik neki, és kirakja. De kiteheti dacból is, hogy így tiltakozzék a magyarság elleni folyamatos gyalázkodás miatt.

–  Azt én sem értem, hogy miért ne lehetne e térség képét birtokolni és szem előtt tartani. Talán azért, hogy ne fogalmazódjék meg a revizionizmus vádja.

–  Csinálhatsz bármit, az úgyis megfogalmazódik. Ugyanis gyártják őket szívósan, futószalagon.

–  Már ismerlek annyira, tudom, hogyan folytatnád. Belső bitangok, összeölelkezve az elrabolt nemzetrészek bizonyos köreivel.

–  Igen. Az utóbbiakat – bár elítélendően cselekszenek – talán még meg tudom érteni. Hazai csatlósaikat soha.

–  Nem tudom, érdemes-e tovább boncolgatni ezt a nyilatkozatot. Azért, hogy újabb sületlenségeken – pardon: tévedéseken – sopánkodjunk?

–  Tanulságul azok is szolgálhatnak. Nem hiszem azonban, hogy a nyilatkozónak – ha már belement a matricaválasztás lehetőségeibe – nincs igaza abban, amikor a Teleki-féle nemzetiségi térkép mellett tör lándzsát.

–  Nem csak amellett. A Teleki-féle javaslattal a baj az, hogy tudomásom szerint ilyen, azaz egy kimondottan Teleki-féle nemzetiségi térkép nincs. Van viszont az általa vezetett Teleki Pál Tudományos Intézetnek egy monumentális Közép-európai Atlasza (szerk.: Rónai András, Államtudományi Intézet, Budapest–Balatonfüred 1945).

–  Ezt mintha láttam volna valahol. Alighanem itt, nálad.

–  Lehet, megjelent hasonmás kiadásban is (Szent István Társulat, Püski Kiadó, Budapest 1993), nekem megvan. Több tucat, Magyarországra vonatkozó nemzetiségi térkép található benne az említett korokból. Vegyünk ki egyet közülük, legyen ez a „Teleki-féle nemzetiségi térkép”. Csodálnám, ha ennek a nézése nem lohasztaná le a nyilatkozó urat vagy hölgyet, hiszen ezen – és mindegyiken – szükségszerűen fel van tüntetve Nagy-Magyarország kontúrja. Persze a határt le is lehet festeni, de akkor még feltűnőbb lesz. Különben nincs az a vak dekoratőr, aki egy átláthatatlanul tarka és önmagában kibogozhatatlan nemzetiségi térképet javasolna matricaként egy autóra.

–  És mit szólsz a többi térképjavaslathoz?

–  Dicsérettel kezdem: nem javasolja, hogy forduljunk Bukarestben készült térképekhez. Pedig ott könnyen hozzá lehet jutni olyanhoz, amely Románia nyugati hátárát (nemzetiségi szempontból is) a Tiszáig terjeszti ki.

–  És a bécsi térképek?

–  Nem mondja meg, mikori és ki(k) által készített térképet viseli a szívén, de megemlíti 1848-at, sőt az azelőtti időket. Amikor Bécs számtalan esetben fellázította az oláhokat a székelyek ellen. Térképeik azonban felettébb tárgyilagosak lehettek… Hasonló mondható a prágai térképekről. A nemzetiségi probléma az általa citált 1918 körül csúcsosodott ki, amikor Prágában Ausztria–Magyarország „szétzúzása” volt a hivatalos jelszavak egyike...

–  ...és fékevesztett indulatok feszültek Magyarország minél nagyobb területének elrablására.

–  Teljesen igazad van, a felszínes térképmánia legfeljebb reménytelen zsákutcába vezethet. Maga a nyilatkozó is szívesen menekülne onnan, ha tudatára ébredne, hova okoskodta be magát.

–  Légy szíves, részletesebben!

–  Gondoljunk például Erdélyre, hozzávéve – ahogy újabban szokás – a Partiumot és a Bánságot is. A lakosság többsége ezen a területen román: a zsákutcai okoskodás természetesnek tartja, hogy Romániához tartozik. Tegyük fel, hogy képzeletben (adja Isten, hogy csak képzeletben!) valaki lekanyarít a maradék Magyarország keleti részéből egy jó nagy karéjt, mondjuk essék bele Debrecen is. Ezt egyesítve Erdéllyel egy olyan területhez jutunk, amely semmiképpen sem földrajzi vagy gazdasági egység, és soha nem képezett önálló közigazgatási rendszert, és soha nem volt román állam része. (Különben mindez igaz a „kibővített” Erdélyre is.) A lakosság vegyes összetételű, de még itt is a románság létszáma a legnagyobb. És képzeljük el (ezzel még kevésbé sújtson Isten!), hogy bizonyos nagyhatalmak urai (hasonlóan dicstelen elődeikhez, akik közép-európai diktátumaikkal az emberiség elleni bűnök egyik legocsmányabbját követték el; pardon, nagyon meggondolatlanul cselekedtek) hozzácsapják ezt a részt is Romániához. És néhány évtized múlva a történelmet tudó akkori térképmániás nézi ezt az új térképet, pláne ha az prágai, és nyugodtan tudomásul veszi, hogy ez a terület „régebbi” térképek alapján is bizony joggal a románoké.

–  Remélem, hogy utolsó mondataidat csak víziónak szántad, hogy a térképmániás gondolkozását más körülmények között is érzékeltesd.

 – Én is remélem. De még hátravan a nyilatkozat bődületes …, jobban mondva nem eléggé átgondolt része.

–  Mi lenne az?

–  Egy javaslat a nyilatkozó számára. Egy nyugodt pillanatában vásároljon egy Nagy-Magyarország-térképet, mondjuk 1914–est. És nézze ennek a csodálatos földrajzi, természeti egységnek a képét, gondoljon ezeréves múltjára, emlékezzék az azóta is legendának számító közigazgatására, valamint kultúrájára stb. És ne mulassza el megállapítani, hogy ezen a területen a magyarság létszáma a legnagyobb. Közzétett felfogása szerint ez a terület tehát a magyaroké; ez itt Nagy-Magyarország. Vagy módosítja ezek után a … véleményét, vagy vesz egy matricát. Nagy-Magyarországról.

–  Én is – a tartalmát tekintve – hasonlóan értékeltem a nyilatkozatát.

–  Az is titok, hogy mikori ez a nyilatkozat, hol látott napvilágot, férfi vagy nő mondta-e?

–  2008 őszén, egy napilapban, férfi.

–  Több jelből az a benyomásom, hogy az illető vagy tanár vagy jogász.

–  Nagyot nem tévedtél. De hidd el, igen rosszulesik, hogy nő a sor: újra csalódnom kellett valakiben.

–  Ne vedd a szívedre! Lehet, hogy csak együtt kívánt úszni valakikkel, és zavaros, hínáros vízbe került. Még kikászálódhat belőle.

A szerző matematikus, professor emeritus