Elhunyt Balassa Sándor zeneszerző

Balassa Sándor 1965-ben végzett a Zeneművészeti Főiskolán, ahol zeneszerzést tanult. A Magyar Rádió zenei rendezőjeként tevékenykedett 1980-ig, majd 1981-től a Zeneművészeti Főiskolán hangszerelést tanított.

Zeneszerzői pályaútja feltűnő sikerrel indult Rek­viem Kassák Lajosért című művének 1969-es bemutatójával. Elsőként írt művet az 1956-os forradalomról (301-es parcella, 1997; Október virágai, 2003) és Trianonról 2010-ben. A magyarság történelméhez kapcsolható több, ebben a korszakban született szimfonikus műve (Tündér Ilona, 1992; Csaba királyfi, 1993; A Nap fiai, 1995; Magyar koronázási zene, 1998; Hunok völgye, 1999). Csoóri Sándor felkérésére írta meg az 1989 – Gondolatok a nemzeti zenéről című esszéjét, amelyben leszögezte, a kultúra csak nemzeti lehet.

Makovecz Imrével, Somogyi Józseffel, Schrammel Imrével, Gyurkovics Tiborral és sok más művésszel együtt részt vett a Magyar Művészeti Akadémia társadalmi szervezetet megalakításában 1991–1992 fordulóján, majd többször betöltötte annak alelnöki tisztségét, 2011-ben rendes taggá választotta a köztestület.

Az MMA megemlékezése szerint az utolsó évtizedekben Balassa zeneszerzői szemlélete, stílusa fontos átalakuláson ment keresztül. A korábbi szabad dodekafon struktúrák alkalmazásával szakítva egy konzekvens diatonikus stílus iránti elkötelezettségéről tett tanúságot, amelynek legfőbb forrásaiként az európai zenetörténet bécsi klasszicista korszakát és a magyar népi tradíciókat tekintette.

Munkásságát számos alkalommal elismerték: kétszeres Bartók–Pásztory-díjas, 1972-ben Erkel-, 1983-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. A Nemzet Művésze címet 2014-ben kapta a magyar zenei hagyományokra épülő gazdag zeneszerzői munkásságáért, történelmünket megidéző és a nemzeti karaktert hitelesen megformáló művészetéért, oktatói tevékenységéért és példamutató életútja elismeréseként. A hosszú betegség után elhunyt Balassa Sándort az MMA saját halottjának tekinti.