Elhunyt a kenukirály, Wichmann Tamás

A kajak-kenusok decemberi évzáróján találkoztunk utoljára, azt kérdeztem, Tamás hogy vagy? „Nézz rám… De nem adom fel” – válaszolta keserűen. Elhatároztam, szólok a fotós kollégámnak, örökítse meg a nagybeteg Wichmann Tamást. De aztán meggondoltam magam, maradjon meg emlékezetünkben a kilenc világbajnokságon legyőzhetetlen, széles hátú, remek izomzatú, mindig tréfálkozó, jókedvű, jó bort és szépasszonyt szerető kenus királynak.

A hosszú és sikeres pályafutása alatt nyert ugyan több mint száz bajnoki érmet, mégis legtöbbször arról faggatták, hogy nagy esélyesként miért adta fel az 1000 métert az 1980-as moszkvai olimpián. Kemény versenyző volt, azonban riválisait nem tekintette ellenségnek, legendás barátság kötötte a Jugoszlávia színeiben versenyző Matija Ljubekhez, akinek segítette a felkészülését, s aki aztán a belgrádi világbajnokságon legyőzte őt. Az önzetlen segítségért Wichmann Tamás 1978-ban UNESCO nemzetközi fair play-díjat kapott. De nem kitüntetéseire volt büszke, hanem hogy sok gyereknek tanította meg a helyes lapátfogást.

Egy hónapja a kórházból érkezett az Év sportolója gálára a Nemzeti Színházba, ahol átvette a Magyar Sportújságíró Szövetség és a Magyar Olimpiai Bizottság életműdíját. „Elszállt felettem az idő. Így hát megragadnám az alkalmat, hogy a tokiói olimpiára készülő összes sportolónak és edzőnek szerencsét és kitartást kívánjak, s olyan hazafiságot, amivel mindenkinek rendelkeznie kell, hiszen alig tizenvalahány-millióan vagyunk, akik ezt a csodálatos nyelvet beszélik és értik” –­ mondta a díj átvétele után. Kívánsága, hogy még láthassa a tokiói olimpiát, nem teljesült. Gyászolja Wichmann Tamást hat gyermeke, unokái és sok millió tisztelője.

Búcsúzunk a súlyos betegségéig életvidám királytól a Kenus sirató vers soraival: Hogyha egyszer meghalok, / Elvisznek az angyalok, / Fektessetek kenumba, / Bocsássatok a tóra… / Kenus élet, de szép volt! / Kár, hogy tovább nem tartott.