Hogyan kezdődött a rendszerváltoztatás?

Az elmúlt három és fél évszázad alatt számos évet minősítettek így, legutóbb 1989-et, a közép-európai demokratikus átalakulás kezdetének és a berlini fal leomlásának évét. Ez év elején a kormány – az 1989–90-es rendszerváltoztatás 30. évfordulójáról történő méltó megemlékezés érdekében – a 2019. március 15. és a 2021. június 19. közötti időtartamot a „30 éve szabadon” emlékévvé nyilvánította. Lapunk most induló cikksorozatában a következő két és negyed évben, szakértők és egykori szereplők közreműködésével rendszeresen felidézzük és megvilágítjuk a harminc évvel ezelőtti történéseket.
Ők egy irányba húztak. Németh Miklós, Nyers Rezső és Pozsgay Imre az MSZMP KB ülésén (Fotó: MTI/E. Várkonyi Péter)
Orbán Viktor miniszterelnök évindító nemzetközi sajtótájékoztatóján jelentette be, hogy „30 éve szabadon” elnevezéssel – a rendszerváltoztatás emlékére – emlékévet szerveznek, s létrehoztak egy emlékbizottságot, amelynek elnöklésére Kövér László házelnököt kérték fel, Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető minisztert pedig megbízták, hogy társelnökként képviselje a kormányt a testületben. A január 9-én megjelent kormányhatározat szerint az emlékév célja, hogy ráirányítsa a magyar emberek és a közép-európai nemzetek figyelmét az akkori események világpolitikai súlyára; nyilvánvalóvá tegye, hogy Nyugat-Európa a második világháborút követően magára hagyta Közép-Európát, ennek ellenére a közép-európai nemzeti közösségek – élve a történelmi lehetőséggel – maguk vívták ki szabadságukat és függetlenségüket; a szabadság és függetlenség visszaszerzéséért hozott áldozatok a 21. században elfoglalhassák méltó helyüket a magyarság és Közép-Európa közösségi emlékezetében.

Harminc év nagy idő, egy egész emberöltő; hazánk népességének több mint egyharmada 1989–90 óta született, és mintegy fele nőtt fel már a rendszerváltoztatást követően. Az emlékév programterve ezért is külön figyelmet fordít azokra a fiatalabb korosztályokra, amelyek nem tapasztalhatták meg Magyarország szabaddá válásának időszakát. De a rendszerváltoztatás idején már felnőtt, aktív honfitársainkat sem fölösleges emlékeztetni az 1989–90-es évek eseményeire, fordulópontjaira, fontos szereplőire, az akkori folyamatokra és összefüggésekre. Legelőször azt foglaljuk össze, hogy egyáltalán mikor és hogyan kezdődött a rendszerváltoztatás – más néven az átmenet a diktatúrából a demokráciába, a szocialista pártállamból az alkotmányos többpártrendszerbe.

Kádár bukása, '56 átértékelése

Az emlékév hivatalosan az első szabad március 15-e harmincadik évfordulóján kezdődik, mivel 1989-ben a hagyományos fővárosi ellenzéki helyszíneken mintegy százezren tettek hitet a szabad, független, demokratikus Magyarország, a valódi népképviselet és többpártrendszer, s 1956 igazsága mellett. Ez az ünnepi megmozdulás tekinthető a demokratikus rendszerváltoztatás szimbolikus nyitányának, 1989. március 15-ének azonban több fontos hazai és nemzetközi előzménye is volt. Az 1980-as évek elejétől kibontakozó és egyre mélyülő gazdasági válság, az életszínvonal növekedésének megállása, majd csökkenése, a Szovjetunióban Mihail Gorbacsov 1985. márciusi hatalomra jutása után megkezdődő „glasznoszty” és „peresztrojka”, a fegyverkezési verseny elveszítése és a Közép-Európát rabságban tartó Brezsnyev-doktrína feladása együttesen vezetett a hazai állampárt fokozatos meggyengüléséhez, a párton belüli és kívüli ellenzéki csoportok megerősödéséhez.

A politikai változás előszele már az 1985. júniusi – utolsó egypárti – országgyűlési választásokon érzékelhető volt, amikor 1947 óta először kerülhettek be a parlamentbe nem kommunista és kommunistákkal kollaboráló, hanem valóban független, demokratikus ellenzéki képviselők. Az MSZMP és egyben a pártállam mélyülő válságát jelezte, hogy 1988 májusában a reformkommunisták leváltották pártfőtitkári tisztségéből a rezsim 1956 novembere óta első számú vezetőjét, a 76 éves Kádár Jánost, majd fél évvel később a reformer, alig 40 éves Németh Miklós vette át a kormány vezetését a kádárista Grósz Károlytól.

A rendszer gyors társadalmi eróziójának számos jele közül meg kell említeni a korábban passzív lakosság növekvő ellenállását és aktivitását bizonyos közügyekben. Ezek közé tartozott a romániai, főként az erdélyi magyarokat sújtó falurombolás elleni 1988. június 17-i budapesti tüntetés, amely 1956 óta a legnagyobb spontán szerveződött tömegmegmozdulás volt Magyarországon; majd 1988 őszén több nagy tüntetés is zajlott a tervezett bős-nagymarosi vízlépcső megépítése ellen. Sajátos rendszerellenes megmozdulás történt 1988. november 7-én, amikor a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” utolsó hazai ünnepén, munkaszüneti napon friss világútlevéllel a zsebükben százezrek keltek át a magyar–osztrák határon az autóikat dugig megtöltő családtagokkal, nagyszülőkkel – az egyéni kis valutakereteket összeadva –, hogy megrohamozzák az osztrák üzleteket hűtőládáért, videómagnóért és más nyugati fogyasztási cikkért. Az akkori uralkodó és ellenzéki erők is meglepődtek az ország legnagyobb tömegmozgalmán, amely azt mutatta, hogy a társadalom nagy része szabadságon mindenekelőtt a vásárlás, a fogyasztás szabadságát, a nyugati jólétet érti.

A többpártrendszer felé vezető úton 1989 elejétől gyorsultak fel az események. Az ellenzéki csoportok pártosodási törekvései azonban már korábban megkezdődtek. Ezek közül kiemelkedik az 1987. szeptemberi első lakiteleki találkozó, ahol – egyelőre szellemi, társadalmi mozgalomként – létrehozták a Magyar Demokrata Fórumot, amely egy év múlva vált országos szervezetté, majd 1989 szeptemberében párttá. Még 1988 márciusában megalakították a Szabad Kezdeményezések Hálózatát – amely novemberben adta át helyét a Szabad Demokraták Szövetségének –, továbbá a Fiatal Demokraták Szövetségét, majd az év végén újjáalakult a nagy múltú Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt.

Az egypártrendszer feladása

Az 1989-es „csodák éve” nyitánya Pozsgay Imre államminiszter, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, január 28-i rádiónyilatkozata volt, amelyben kijelentette, hogy 1956-ban nem ellenforradalom történt, hanem népfelkelés. Ezt február 4-én a párton belüli heves bírálatok ellenére egy tanácskozáson megerősítette, ami egy csapásra új helyzetet hozott a belpolitikában. A Magyarország Politikai Évkönyve 1990 című kötetben megjelent cikkében Pozsgay így írt 1989. januári bejelentéséről: „’56 hivatalos újraértékelése alapjaiban rendítette meg az állampártot (…) a történelmi igazság kimondása katartikus volt (…) innen egyenes út vezetett a többpártrendszer elfogadásához és a politikai egyeztető tárgyalásokhoz”, amelyeken a részt vevő pártok és szervezetek „a békés átmenet közjogi kereteinek politikai megalapozását végezték el”.

A Pozsgay-nyilatkozat közvetlen következményeként az MSZMP Központi Bizottsága harminc évvel ezelőtt, 1989. február 10–11-i ülésén történelmi jelentőségű döntésre jutott. A tanácskozásnak sajátos, nyomatékos hátteret adott egyfelől az, hogy „az ideiglenesen hazánkban állomásozó” szovjet déli hadseregcsoport főparancsnoka január 31-én bejelentette, kivonnak Magyarország területéről huszonkét katonai egységet, köztük egy teljes létszámú páncélos hadosztályt, egy deszant-rohamzászlóaljat és egy vadászrepülő-ezredet. Február 5-én pedig az afganisztáni csapatkivonás keretében az utolsó szovjet katona is elhagyta az afgán fővárost, Kabult, ahová a szovjet hadsereg – a Brezsnyev-doktrína jegyében – 1979 végén vonult be. Február 6-án Varsóban megkezdődött a nemzeti kerekasztal-tanácskozás, ahol a hatalmon levő állampárt, az ellenzéki Szolidaritás és a lengyel katolikus egyház képviselői a békés átmenetről tárgyaltak. Február 10-én Oleg Bogomolov befolyásos szovjet akadémikus kijelentette: nem tartaná a Szovjetunióra nézve fenyegetőnek egy semleges Magyarország létrejöttét.

A magyar állampárt vezető testülete harminc éve – nagy vita után – feladta az egypártrendszer keretei közötti „szocialista pluralizmus” elvét, elfogadta „a hatalomgyakorlás fokozatos, kiszámítható keretek között történő megosztását” és a többpártrendszerre történő fokozatos átmenetet, ami 1956 novembere óta a tabutémák közé tartozott. A KB elfogadta 1956 Pozsgay deklarálta átértékelését is, azzal a megszorítással, hogy bár október 23-án népfelkelés tört ki, de október végétől felerősödtek az „ellenforradalmi tendenciák”.

Szabad az ünneplés

A KB ülésén Horváth István belügyminiszter bejelentette, hogy a rendőrség a nemzet rendőrsége, nem lehet egyetlen pártnak sem alárendelni. Világossá vált, hogy a belügy nem lesz hajlandó az MSZMP utasítására erőszakosan fellépni az ellenzékiekkel szemben március 15-én, szakítva a korábbi évek gyakorlatával. Ennek azért volt különös jelentősége, mert a Hazafias Népfront és az MSZMP hiába hívott fel március 15. közös megünneplésére, a független szervezetek és ellenzéki pártok ezt elutasították, és a nemzeti ünnepre – amely 1989-ben először volt munkaszüneti nap – külön megemlékezést, illetve tüntetést szerveztek.

A harminc évvel ezelőtti március 15-én 1848 és 1956 szellemében együtt léptek fel az ellenzéki pártok és alternatív szervezetek, így ez a széles társadalmi támogatást élvező összefogás vált a demokratikus rendszerváltoztatás kiindulópontjává.