30 éve szabadon
Az első szabad március 15-e
Harminc éve szabadon 2.
Ez év elején a magyar kormány – az 1989–90-es rendszerváltoztatás 30. évfordulójáról történő méltó megemlékezés érdekében – a 2019. március 15. és a 2021. június 19. közötti időtartamot „30 éve szabadon” elnevezéssel emlékévvé nyilvánította, hogy a szabadság és függetlenség visszaszerzéséért hozott áldozatok a 21. században elfoglalhassák méltó helyüket a magyarság közösségi emlékezetében. Lapunk cikksorozatában ezúttal a „csodálatos év” szimbolikus nyitányának, 1989. március 15-ének előzményeit és történéseit idézzük fel.
Március 15-e százhetven éve a magyarság legnagyobb nemzeti ünnepe; Jókai Mór már 1848. március 19-én megjelent cikkében azt írta róla: „Tartsátok tiszteletben e napot, melyen a nép szava először megszólalt. A magyar nemzet szabadsága e naptól kezdődik.” Az 1848. márciusi „csillagórák” fénye máig sem halványult el a közös nemzeti emlékezetben, annak ellenére, hogy az elmúlt százhetven évben többnyire nem lehetett szabadon megünnepelni március 15-ét. Sem Ferenc József császár és király hosszú uralkodása alatt, sem Rákosi és Kádár szovjet helytartósága idején. Hivatalos nemzeti ünnep csak 1927 és 1948 között volt, aztán a kommunista diktatúra lefokozta szürke hétköznappá, munkanappá, majd besorozta az úgynevezett „forradalmi ifjúsági napok” közé (március 21-e és április 4-e elé). Ahogy az 1956-os forradalmárok tudatosan vállalták 1848–49 erkölcsi, szellemi, politikai örökségét, hőseit és szimbólumait, úgy harminc évvel ezelőtt a nemzeti demokratikus erők mindkét dicsőséges forradalmunk és szabadságharcunk örököseinek tartották magukat. Ezért logikus és szimbolikus lépés – egyben az első nagy erőpróba – volt a rendszerváltoztatás kezdeteként a március 15-ei nemzeti ünnep visszavétele.
Egészen 1989-ig a diktatúra nem engedélyezte március 15-e alternatív ünneplését, csupán iskolai szünnap volt, amikor a pesti Múzeumkertben „hivatalos” ifjúsági ünnepséget rendeztek. Az 1970-es évek elejétől kezdődtek az egyre népesebb spontán ifjúsági megemlékezések s velük szemben a brutális rendőri erőszak. Gumibot, börtön, kettétört pályák, megfélemlítés, tartós belügyi megfigyelés járt az ünnep nyomában. A retorziókkal dacolva kialakult a megemlékezés ellenzéki útvonala: Petőfi-szobor, Batthyány- örökmécses, Kossuth-szobor, Bem-szobor, Kölcsey-szobor, végül a Vár. Az 1980-as években már egyre szervezettebbek és elszántabbak voltak az ellenzéki megmozdulások, a legemlékezetesebb az 1986. március 15-ei „lánchídi csata” volt. Két évvel később már mintegy tízezren ünnepeltek a „másként gondolkodók”, amit a rendőrség már nem akart/tudott megakadályozni. Az 1988. március végén megalakult Fidesz első követelései közé tartozott (csakúgy, mint ’56-ban a MEFESZ-é) március 15-e nemzeti ünneppé, munkaszüneti nappá nyilvánítása. Ezen kívánságnak a szervezet október 6-án, az Országgyűléshez eljuttatott petícióban is hangot adott, és számtalan egyéni kezdeményezés követelte ugyanezt. A rohamosan gyengülő MSZMP végül maga nyújtott be javaslatot március 15-e nemzeti és állami ünneppé, egyben munkaszüneti nappá nyilvánítására.
„Ez csak dicsősége…”
Petőfi már végignézhette a fölszabadult sajtó néhány főtollnokának: a Honderű és a Budapesti Napló munkatársainak színpadra illő, viharos köpönyegcseréjét. Azokét, akik a forradalom előtt zavarodott fejű, kávéházi hősöknek kiáltották ki az ellenzéki ifjúságot, természetesen köztük őt is, de a kokárdás nap után, újhitű forradalmárként azt harsogták, amit nemrég nagy hangosan még elítéltek. Petőfi fönnakadhatna rajtuk, de épphogy csak megfricskázza őket a Konzervatívok című versében és tovább megy, mert neki a sajtószabadság ilyen áron is fontosabb mindennél. Ha már emlékezünk, ne felejtsük el ezeket a ritkábban emlegetett petőfis pillanatokat se. Különösen ma, amikor harminc éven át tartó lassított mozgással végre mi is csak azt tudtuk kivívni, amit ők: a sajtó szabadságát. Ha nem gyűlt volna föl bennem tonnás szomorúság az eltékozolt esztendők miatt, kihajtott ingnyakkal tüntetnék ott ma én is a márciusi tömegben. De így inkább csak befelé hallgatózva indulok el Március Tizenötödike megszentelt emlékhelyeit végigjárni. Mint aki megtanulta, hogy igaz ünnepet ünnepelni keserű szájízzel is lehet.
Részlet Csoóri Sándornak a Hitel 1989. március 15-én megjelent 6. száma vezércikkéből
Miután 1989 februárjában az MSZMP Központi Bizottsága elfogadta a többpártrendszerre történő fokozatos átmenetet és 1956 átértékelését a Pozsgay Imre deklarálta népfelkeléssé, az állampárt azzal próbálkozott, hogy ha már megakadályozni nem tudja, maga álljon a március 15-ei ünneplés élére. Közös megemlékezést javasolt az ellenzéki és alternatív szervezeteknek, de azok ezt – minden nyomásgyakorlás, sőt fenyegetőzés ellenére – elutasították. Először január 28-án ültek le öt független szervezet képviselői, hogy előkészítsék a március 15-ei felvonulást. A he- tenként összeülő bizottságban tárgyalással megbízottak voltak: Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság: Domonkos István és Gondos Béla, Fiatal Demokraták Szövetsége: Deutsch Tamás és Rockenbauer Zoltán, Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt: Jezsó István és Nagy László, Magyar Demokrata Fórum: Filó Katalin és Pálmány Béla, Szabad Demokraták Szövetsége: Szent-Iványi István és Szilágyi Sándor. Néhány hét alatt további huszonhat független szervezet képviselőivel bővült a bizottság. Az immár harmincegy szervezet kialakította a pontos útvonalat, menetrendet, és közös politikai platformként elfogadta a Rockenbauer, Deutsch és Szilágyi által megfogalmazott 1989-es 12 pontot, amelyből nyolc követelés, illetve téma hasonló volt az 1848-as pontokhoz. Rockenbauer visszaemlékezése szerint „a megbeszélések nem voltak híjával a vitáknak, de a kisebb zökkenők ellenére – s ezt talán a legnagyobb sikernek könyvelhetjük el – nagyszerű példája volt ez az együttműködésnek, az összefogásnak, ami nélkül nem vívhatjuk ki közös célunkat: a szabad, független, demokratikus Magyarországot”.
Az első piros betűs március 15-én végül is két ünneplés zajlott párhuzamosan a fővárosban és vidéken is. A budapesti múzeumkerti hivatalos ceremónián – ahol Nyers Rezső államminiszter volt a vezérszónok – mintegy húszezren vettek részt. Ugyanakkor a fél 12-re meghirdetett alternatív gyülekezés előtt fél órával már mozdulni is alig lehetett a belvárosi Március 15. téren és a környező utcákon, a Duna-korzón. Deutsch Tamás és Rockenbauer Zoltán köszöntötte a jelenlévőket, Röhrig Géza elszavalta Ady Endre A tűz Márciusa című versét. A déli harangszó után nyolcvan-százezer ember együtt énekelte a Himnuszt, majd Filó Sarolta, Vigh Károly és Mécs Imre mondott rövid beszédet, s Vitai Andrással együtt a tömeg elszavalta a Nemzeti dalt. Ezt követően a Petőfi-szobortól a Szabadság térre vonultak, ahol az MTV székházának főbejárata elé kifeszítették a SZABAD MAGYAR TELEVÍZIÓ transzparenst, és a Magyar Demokrata Fórum nevében megszólaló Csengey Dénes író jelképesen lefoglalta a tévét a nemzet számára. Cserhalmi György színész – a tömeg ovációjától kísérve – eldörögte az új 12 pontot, ezután a tömeg átvonult a Kossuth térre, ahol megemlékeztek az 1956. október 25-i kommunista vérengzés áldozatairól. Az SZDSZ nevében Kis János, a Fidesz képviseletében Orbán Viktor beszélt, aki hangsúlyozta: „Én abban hiszek, hogy közös akarattal képesek vagyunk békés úton visszavezetni Magyarországot 1848 eszményeihez. Én abban hiszek, hogy képesek vagyunk békés eszközökkel megfosztani a pártállamot a diktatúra visszavezetésének minden eszközétől. Éppen ezért nem követelhetünk kevesebbet, mint szabad választásokat, követelnünk kell egyenlő gazdasági és jogi feltételeket a politikai szervezetek működéséhez, ki kell zárnunk minden pártszervet a munkahelyekről, a hadseregből és a rendőrségből…”
A Kossuth térről a tömeg énekelve és jelszavakat skandálva a Margit hídon át (mint már évek óta) vonult Budára a Bem térre, ahol a hős lengyel tábornok szobránál kibontották a szabadságuktól megfosztott közép- és kelet-európai népek zászlait, és felolvasták a külföldi független szervezetek üdvözleteit, majd ’56-os forradalmárok beszéltek. A délutáni ünnepség a Batthyány téren, a Kölcsey-szobornál ért véget. Kora este a Roosevelt téren a Fidesz és az SZDSZ szónokai megemlékeztek az 1986-os „lánchídi csatáról”, majd a húszezres tömeg fáklyákkal, énekelve vonult fel a Várba az MDF ünnepi nagygyűlésére. A Dísz téren már harmincezer ember szavalta együtt Sinkovits Imrével Petőfi szállóigévé vált 1848. márciusi sorait: „Habár fölűl a gálya, / S alúl a víznek árja, / Azért a víz az úr!”
Harminc éve az ország szinte minden nagyobb városában rendeztek a hatalomtól független ünnepségeket, amelyek egy napra a szabadság tiszta levegőjét hozták, s a megroggyant hatalom (mint 1848-ban) „sápadt vala és reszketni méltóztatott”. A március 15-i budapesti nagy tüntetés nemcsak megmutatta az ellenzéket, hanem a részt vevő százezernyi emberből a hosszú menet során létre is hozta. Az ellenzéki összefogás és akcióegység lelkes, tömeges támogatása nyomán felgyorsultak a demokratikus rendszerváltoztatás eseményei; a következő lépésként, egy héttel az első szabad március 15-e után nyolc ellenzéki párt és független szervezet megalakította az Ellenzéki Kerekasztalt.
A kor hőse
Dippold Pál
Amikor Csengey Dénes lefoglalta a nemzet számára a Magyar Televíziót (Forrás: Fortepan)
A portrévázlat szándékosan nem kerüli a személyességet, hiszen éppen személyes kapcsolatunk adott lehetőséget arra, hogy Csengey Dénes életének, gondolatai mozgatórugóinak milyenségét lássam. A Hitel indulásakor, 1988-ban ismertem meg személyesen, bár mint fiatalnak mondott írók, többé-kevésbé ismertük egymás munkáit. A személyes, látszólag apró és mellékes ügyek, kapcsolódási pontok – természetesen nem csak az én esetemben – megteremtették azt a nagyon erős nemzedéki összetartást, amely igen gyorsan egy sokkal szélesebb körű akarattá formálódott: nem akarjuk azt, ami eddig volt.
Csengey Dénes nemzedékének egyik vezető alakjává vált. Kalandos élete – már ha a szocializmusban lehet kalandosságról beszélni – nagy emberismerettel, jó kapcsolatteremtő képességgel teljesítette ki, és mint majd később részletezzük, egészen különleges retorikai tehetséget alakított ki benne.
Csengey, a tévéfoglaló
Budapesten, 1989. március 15-én, a Szabadság téren szervezett ellenzéki megemlékezésen mintegy százezer ember előtt Cserhalmi György színművész olvasta föl a harmincegy ellenzéki csoportosulás, tömörülés által tizenkét pontba sűrített követelésünket. A követelések között szerepelt a többpártrendszer engedélyezése, a parlamentáris jogállam megalakítása, a szólás- és a sajtószabadság feltételeinek a biztosítása, a megszálló szovjet csapatok kivonása, október 23-a nemzeti ünneppé nyilvánítása és a történelmi hagyományainkhoz hű nemzeti címer bevezetése. Csengey Dénes ekkor mondta el emlékezetes beszédét a köztelevízió kívánatos működéséről, és „foglalta le” – jelképesen – a nemzet javára a Magyar Televízió Szabadság téren álló épületét.
Csengey Dénes abban bízott, hogy a szabad választásokat előkészítő tárgyalások folyamatában szabad sajtó és a kormánytól független, de társadalmi ellenőrzés alatt álló televízió jön létre, és a békés átmenetet fogja szolgálni. Nem láthatta előre, hogy a fejünk felett megkötött álságos paktum révén a televízió egy szűk politikai csoport kezébe kerül, olyan gyűlölködő csoport kezébe, amelyik még az első szabadon választott kormány eskütételét sem volt hajlandó közvetíteni. Csengey Dénes jól érzékelte, hogy Magyarország gazdasági és politikai lehetőségei egymagában szűkösek a válságba került szocialista rendszer romjaiból történő kiemelkedéshez. Közeledni kell a fejlett európai országokhoz, és nem csak nekünk, de a többi volt szocialista közép- és kelet-európai országnak is. Az akkori fejlett Európa, Konrad Adenauer és Robert Schuman keresztény Európája jóval népszerűbb volt hazánkban, mint a mai, a kereszténységet megtagadó, a brüsszeli bürokráciát dagasztó Európai Unió a mai lakosság szemében.
Lezsák Sándor napirend előtti felszólalása elhangzott 2016. április 4-én, az Országgyűlés plenáris ülésén
Jellemző tény, hogy Csengey első Hitelben megjelent szövege a Parlamentnél, a bős-nagymarosi vízlépcső elleni tüntetésen elmondott tiltakozó beszéde volt. Utólag érdekes tanulságokkal jár annak felfedezése, hogy milyen fegyelmezetten és írásban is hatásosan fogják meg az olvasó figyelmét, és vezetik el az okos, érvelő, a diktatúrával határozottan szembeforduló álláspontig. Csengey nyilván az összes többi nyilvános szerepléséhez hasonlóan nagyon készült erre a fellépésre. A természettudományos érveket a vízlépcső ellen éppen olyan közérthetővé tudta tenni, mint a társadalomtudományi, szociológiai, életföldrajzi és lélektani fogalmakat.
A szöveg lényege és ereje távlatosságában rejlik. Csengey nem pusztán tagad, nem fiatalabb kora búval bélelt lelkületével lép fel, hanem a nemzet jövőjét birtokba venni akaró magabiztos bátorsággal. Úgy is, mint a Magyar Demokrata Fórum egyik vezetője, úgy is, mint mesteri szónok, úgy is, mint távlatokban gondolkodó politikus és úgy is, mint népvezér.
Semmi mesterkéltség nem volt abban, ahogyan a kommunista nómenklatúra diktálta illemet, viselkedést és küllemet semmibe vette. Az öltönyös, nyakkendős apparátussal szemben ott állt egy égő szemű, szakállas, hosszú hajú ember, akinek egy kézmozdulatára ezrek és tízezrek ugrottak fel. Különös jelentősége volt Csengey Dénes öltözködésének is. Mindig farmer volt rajta, s különleges alkalmakkor, mint 1989. március 15-én a televízió jelképes birtokba vételekor, vállára vetett farmerdzsekiben állt a tömeg élén. Mondhatnánk úgy is, hogy a panyókára vetett mentét felváltotta a panyókára vetett farmerdzseki. A minden szavával és tettével a Vidék-Magyarországra építő, annak felvirágzását segítő, vidékről származó fiú magától értetődő természetességgel járkált az urbánus fiatalemberek, az underground, az avantgárdok egyenruhájában. Mégsem volt visszatetsző, hiszen hiteles, őszinte életet élt.
Csengey többször megállt nálunk, ült a konyhában, cigarettázott – rengeteget –, jobb kezének mutató és hosszú ujja köze mindig nikotinsárga volt. Ült az asztalnál, és beszélgettünk, mintha együtt nőttünk volna fel. Ezek a találkozások nem voltak mindig ilyen békések, meghittek, hamar híre ment a faluban annak, hogy itt van Csengey Dénes, és ettől aztán jöttek a helyi ellenállók. A református lelkész például mindenképpen politikai tárgyú beszélgetést akart kezdeményezni, amihez Csengeynek akkor nemigen volt kedve, így hát a szótlanság valami olyasféle jelenetté alakult, mint amikor ma megjelenik valahol egy-egy híresnek mondott ember. Néma áhítat a konyhában, a pap szótlanul bámulta a cigarettázó Csengeyt, aztán elment.
Talán ennyi is érzékelteti azt a hallatlan népszerűséget, amelyben része volt. A folyamatos rohanás, az egyszer itt, egyszer ott lét hullámzása azonban már közéleti pályafutása kezdetén magányossá tette. Ezt akkor nem lehetett kimondani, hiszen ismertsége, népszerűsége, az a túláradó szeretet, ami bárhol is jelenjen meg, azonnal körbefogta, ezt eltakarta. Sebezhető, szerethető–gyűlölhető – ma úgy mondanák: megosztó – személyiség volt Csengey Dénes.
Az én rendszerváltozásom
Pesty László
Sokan gondolják, hogy a magyar rendszerváltoztatás éve az 1989-es esztendő. Van ebben némi igazság, hiszen a változáshoz vezető folyamat valóban ebben az évben gyorsult fel. Sokakkal ellentétben én azt gondolom, hogy a rendszerváltozás igazi fordulópontja 1988. Ebben az évben alakultak meg – gyakran illegális körülmények között – azok a szervezetek, amelyek 1989-ben már legális keretek és körülmények között ünnepelhették például március 15-ét, június 16-át vagy épp október 23-át. Valóban felemelő érzés volt kamerámmal ott térdelni 1989. március 15-én, a Magyar Televízió székházának lépcsőjén, és hallgatni Csengey Dénes beszédét, amikor deklarálta, hogy a magyar nép ezennel, ha szimbolikusan is, de visszafoglalta az őt megillető közmédiát. És hasonló érzés töltötte el az embert, amikor Cserhalmi György elmondta a rendszerváltoztatás 12 pontját. És ugyanígy idézzük föl Orbán Viktor vagy Kis János beszédét is az első szabad március 15-én.
De sokan talán nem emlékeznek arra, hogy még egy évvel előtte is házkutatások és letartóztatások előzték meg ezt a megemlékezést. Sokan hajlamosak elfelejteni az 1988-as év nagy rendőrattakjait, június 16-át, október 23-át, november 15-ét. Alig telt el pár hónap, és a hatalom megjuhászodni látszott. Valóban szabadon lehetett már ünnepelni 1989. március 15-én, de emlékezzünk vissza ’88 utcai hőseire, akik még kemény gumibotozást kaptak a demonstráción való részvételükért.
Harminc éve ezen a napon tenyérnyi kokárda virított a most már megváltozott parancs okán azon a néhány rendőrön, akik tétován ácsorogtak a Belváros utcasarkain. Az MSZMP is ünnepelt, és rá tudta venni a szocdemek és a kisgazdák egyik-másik képviselőjét – Ruttner Györgyöt, Vörös Vincét – hogy velük, a gyűlölt állampárttal ünnepeljenek együtt. Tehát számomra is magasztos pillanat 1989. március 15-e, de az én rendszerváltozásom 1988-ban kezdődött.