A megkoronázott címer

Az 1990. évi XLIV. törvény így rendelkezett: „A Magyar Köztársaság címere hegyes talpú, hasított pajzs. Első mezeje vörössel és ezüsttel hétszer vágott. Második, vörös mezejében zöld hármas halomnak arany koronás kiemelkedő középső részén ezüst kettős kereszt. A pajzson a magyar­ Szent Korona nyugszik.” Ezt a rendelkezést szó szerint átvette Magyarország Alaptörvénye, amely 2012. január 1-jén lépett hatályba. A 2011 húsvétján elfogadott új alaptörvényünk külön is kiemeli a Szent Korona tiszteletét, amely „megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét”.

A rendszerváltoztatás idején eldöntendő kérdés volt, hogy a Szent Korona – állandó födélként – rákerüljön-e az állami címerre, vagy sem. Ez az Országgyűlés 1990. június 18-án kezdődő nyári rendkívüli ülésszakán (az Alkotmány módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitájában) került napirendre. A váratlanul hosszú és heves vitát Király Béla független képviselő – az 1956-os Nemzetőrség főparancsnoka, ny. tábornok – felszólalása váltotta ki. Ő a korona nélküli Kossuth-címer elfogadását javasolta belpolitikai és nemzetközi szempontból is. Úgy fogalmazott: „Adjuk meg a Szent Koronának a jussát, a tiszteletet iránta, neveljük az ifjúságot az iránta való tiszteletre, legyen a Szent Korona a nemzethez való hűségnek és a hazafiságnak a szimbóluma. Kapcsoljuk be az alkotmányos életünk bizonyos fokába, de a végleges köztársasági címer a Kossuth-címer legyen. (…) 1918, 1946, 1956 a Kossuth-címert tette a köztársaság emblémájává, ma is azt tegyük az ország, a Magyar Köztársaság címerévé.” Azzal érvelt, hogy egyfelől a Kossuth-címer korona nélkül is autentikusan képviseli ezeréves történelmünket, másfelől a királyi koronák monarchiát szimbolizálnak, mi pedig véglegesen köztársaság vagyunk.

A harminc évvel ezelőtti parlamenti címervita azért is volt érdekes, mert a koronás és a koronátlan történelmi címer közötti nézetkülönbség nem egyezett a pártok közötti határvonallal, s maga a kormánypárti előterjesztés és az illetékes parlamenti bizottság sem kívánt állást foglalni a két változat ügyé­ben, a választást a képviselők lelkiismeretére és meggyőződésére bízták.

Varga János MDF-es képviselő (hivatását tekintve történész, levéltáros) szintén a koronátlan Kossuth-címer mellett foglalt állást, mivel az „együttesen fejezi ki történeti és demokratikus hagyományainkat”. Úgy érvelt, őseink „valahányszor mód nyílott, vagy úgy látszott, hogy mód nyílik a népfelség elvének érvényesítésére – mindig a Kossuth-címer mellett foglaltak állást. Így történt ez 1918-ban, 1946-ban és 1956-ban”. Király Bélához hasonlóan ő is figyelmeztetett a nemzetközi közvéleményre, amely – ha a korona uralkodó helyzetbe kerül a címerben – „valami titkos, sanda szándékot is sejthet” e lépésünk mögött, mert más népek számára a magyar korona a magyar nagyhatalmiságot is jelképezi. Kettőjükkel szemben Kállay Kristóf független képviselő azt hangoztatta, hogy az elmúlt évtizedekben mindig Moszkvára tekintettünk, mielőtt döntést hoztunk volna, most azonban „ne Bukarestre vagy Prágára tekintsünk, hogy milyen címert kívánunk használni, hanem a saját lelkiismeretünket vegyük figyelembe”. Szerinte a koronás címer sokkal hívebben kifejezi ezeréves múltunkat, csak átmeneti időszakokban nem ezt használtuk. Kéri Kálmán MDF-es képviselő – az Országgyűlés korelnöke, s Király Bélához hasonlóan ny. tábornok – szenvedélyes felszólalásában szintén a koronás címer mellett tört lándzsát. A Szent Koronát olyan ezeréves nemzeti szimbólumnak nevezte, hogy „minden időkben minden államfőnek csak egy óhaja volt, hogy egyszer fejére tegyék ezt a koronát, mert ez jelezte azt, hogy a magyarság elfogadta”. A Fidesz-frakció felé fordulva ezt mondta: „meggyőződésem, hogy ti is helyt fogtok állni mindenkor, amikor a szent magyar ügyről van szó. Nem kívánhatom azt, hogy ti mindannyian a Magyar Szent Koronára szavazzatok mint címerre, de szeretném megélni legalább azt, hogy legyen köztetek néhány, aki úgy szavaz, ahogy én: koronás magyar címerre.”

A címervita egyik csúcspontja két kiváló történész MDF-képviselő, Katona Tamás és Szabad György felszólalása volt. Katona azzal kezdte, hogy mint ’48-as kutató nem a Kossuth-címer mellett foglal állást, többek között azért, mert 1848 tavaszán az ország­gyűlés úgy döntött, hogy az ország címere – a nemzeti színű lobogóval együtt – „ősi jogaiba visszaállíttatik”. Félreértésnek nevezte, hogy a koronás címer a magyar nagyhatalmi politika jelképe volna, s szerinte a hét vörös-ezüst sáv a hét honfoglaló törzset jelképezi. Abban egyetértett Király Bélával, hogy a magyar koronát vissza kell tenni a méltó helyére, de az a hely nem más, mint „a címer, aminek a tetejére való. Én ott szeretném látni.” Vele szemben Szabad György hatásos történelmi előadásában azt hangoztatta, hogy mind a Szent Korona, mind a történeti alapcímerünk külön-külön becses és tiszteletreméltó nemzeti jelképünk, de a heraldikusok szerint a címeren felül levő korona nem része a címernek, és bizonyítottan nem is fedte semmilyen korona az ősi magyar címert egészen a 14. századig. A 18. században Mária Terézia alatt jelent meg az első olyan ismert ábrázolás, amelyik a Szent Koronát és az állami címert már összekapcsolta. Csakhogy a magyar címer alárendelődött az osztrák császári koronának, a Habsburg-hatalom egészen 1867-ig ragaszkodott ehhez, csak a kiegyezés után került egymás mellé a két címer. Szabad szerint tehát „álom, hogy itt egy ezeréves összekapcsoltságról van szó”, és azt javasolta, hogy külön-külön „őrizzük a középkori eredetű címerünket és őrizzük a koronánkat, amelyhez hasonlóval, nemzeti függetlenségét védő ország, kevés rendelkezik!”. Bár ő a kettőt nem javasolta összekapcsolni, jelezte, hogy messzemenően aláveti magát a többségi határozatnak.

A szintén MDF-es Zétényi Zsolt jogász felszólalásában arra hívta fel a figyelmet, hogy nem két címer közül kell választania az Országgyűlésnek, mert egy magyar címer van és annak a csonka változata a korona nélküli. A magyar történelem egységes egész, ezt pedig a történelmi magyar címer fejezi ki. Szabad professzorral vitába szállva úgy érvelt, hogy „a Szent Korona levétele az ország címeréről mindig a magyar jogrend, a nemzeti alkotmány és a függetlenség felszámolását célzó politikai törekvések szimbolikus kifejezője volt”, – például 1849-ben nem Kossuth, hanem Ferenc József tüntette el a magyar koronát a címerről –, tehát tévedés, hogy a korona nélküli címer a magyar szabadság jelképe lett volna. Ő a Kossuth-címerben a szabadságharcaink jelképét tiszteli ugyan, de sokkal többen áldozták életüket a történelmi, koronás magyar címer alatt. A végső érve az volt, hogy a heraldikusok szerint „a címer akkor jó, ha régi, ha történetileg alakult ki és nem utólag tervezték, ha a nép magáénak vallja és érzi, nem tartalmaz idegen szimbólumokat (…) és állandó, tehát a folytonosságot jelképezi.”

A kisgazdapárti és a kereszténydemokrata képviselők kivétel nélkül a koronás címer mellett álltak ki, míg a vitában az SZDSZ-es képviselők közül elsőként megszólaló Szabó Miklós történész (éppúgy, mint frakciója többsége) a Kossuth-címert támogatta. A szabad demokraták egyik fő ideológusa azt állította, hogy voltaképpen a „Horthy-rendszer idejében született meg az a ma körünkben újra és újra feltűnő politikai gondolat, hogy a korona az ezeréves magyarság, az ezeréves magyar történelem szimbóluma”, s a „Horthy-királyság” azonosította magát az ezeréves Magyarországgal. „Nekünk, magyar demokratáknak ma erre kell nemet mondanunk”, folytatta furcsa okfejtését, mert ha koronás címerünk lesz, figyelmeztetett, ezt sokan úgy értelmezik majd itthon és külföldön is, mint „a ’45 előtti úri Magyarországhoz való visszavágyódást”…

Az Országgyűlés június 19-én szavazott az ország címeréről, de – bár a koronás kiscímer éppen kétszer annyi igen szavazatot kapott, mint a Kossuth-címer – mivel egyik változat sem kapta meg a szükséges kétharmados többséget, így a kérdést ismét napirendre kellett tűzni. A sokak által kritizált döntésképtelenséget követően július 3-án Balsai István igazságügyi miniszter már nem két változatot, hanem egyedül a koronás kiscímerre vonatkozó törvényjavaslatot terjesztette be az Országgyűlésnek. Az SZDSZ-es Kőszeg Ferenc alternatív javaslatot nyújtott be, aminek az volt a lényege, hogy különböztessük meg egymástól az állami címert és az „úgynevezett történelmi címert”, mind a kettőt övezze az állami jelképeknek kijáró tisztelet, és mind a korona nélküli (állami), mind a koronás (történelmi) változatot lehetne használni. Így szerinte a címerkérdés nem osztaná meg sem az Országgyűlést, sem a nemzetet.

Ezt követően megint nagy vita kerekedett, amelynek talán legfontosabb, egyben legmeggyőzőbb érvelését az SZDSZ-es Tellér Gyula felszólalása tartalmazta. Ő abból indult ki, hogy a korona olyan jel, amelynek a jelentése döntő mértékben attól függ, hogy „az a közösség, amelyik a jelet használja, milyen jelentést tulajdonít neki most”. (Nem korábban.) Szerinte főképpen három jelentést érdemes megkülönböztetni: a korona először is a magyar államiságot jelképezi, másodszor az államiság folytonosságát, harmadszor az európai közösségbe való tartozást. (Egyértelműen ellentmondott párttársa, Szabó Miklós fenti álláspontjának, mert szerinte a koronához nem kapcsolódik a nacionalizmus, az irredentizmus, még csak a két világháború közötti időszak keresztény kurzusának a jelentése sem.) A Kossuth-címerhez ez a három általános jelentés nem kapcsolódik, de a 19. és 20. század több forradalmának és demokratikus társadalmi mozgalmának a jelentésvilága igen. Úgy vélte, mivel mindkét jelentéskör elfogadható, ezért lehetséges a címervitában mindkét tábor álláspontja. Ő személy szerint azt a felfogást támogatja, hogy általánosabb jelentésű korona jelentésmozzanatai nem nélkülözhetők az állami címerből, ezért azt ajánlotta, hogy a koronás kiscímert fogadja el az Országgyűlés állami jelvénynek.

Tellér Gyula felszólalása a parlamenti patkó jobb oldalán és középen nagy, a bal oldalon szórványos tapsot kapott. Ezt követően Antall József miniszterelnök azt javasolta, hogy mivel már minden érv és indok elhangzott, további vita nélkül szavazzon a T. Ház a címer kérdésében, mert „az tart­hatatlan, hogy Magyarország megtartja régi kommunista címerét. Lehetetlen, hogy ezt tovább húzzuk.” A kormány úgy ítélte meg, hogy az ország közvéleménye a koronás címer mellett van, amely az előző parlamenti szavazásnál majdnem megkapta a szükséges minősített többséget, ezért terjesztette be ezt a javaslatot. Hozzátette, lehet a köztársaságnak koronás címere, ugyan­akkor a címerhasználatról szóló külön szabályozásban célszerű arról a kérdésről dönteni, hogy milyen esetben kell a teljes, koronás címert használni, és milyenben nem kötelező.

Még néhány felszólalást követően a vita hamarosan lezárult, és miután a többség nem támogatta Kőszeg Ferenc módosító javaslatát, az Országgyűlés 258 igen szavazattal, 28 ellenében, 35 tartózkodás mellett – a kormány előterjesztésének megfelelően – a koronás címert nyilvánította Magyarország állami címerévé. Így harminc éve jelképesen is helyreállt a történeti folytonosság a Szent István-i állammal. Egyúttal a keresztény Európával is, hiszen az első ezredfordulón az akkori Európa két legfontosabb, legbefolyásosabb személye, a német-római császár és a római pápa közösen döntött a koronaküldésről első, szent királyunknak, s ezzel Magyarország az európai népek közösségének teljes jogú tagja lett.