30 éve szabadon

Zöld jelzés a szabadság földjére

Harminc éve szabadon 16. A magyar kormány 1989. szeptember 11-én nyitotta meg a határt a keletnémet menekültek előtt

A német kancellárok közül elsőként csaknem harminc éve Helmut Kohl, legutóbb pedig augusztus 19-én, a soproni mplomban tartott ökumenikus istentiszteleten Angela Merkel mondott köszönetet a magyaroknak azért, hogy 1989. szeptember 11-én Magyarország véglegesen megnyitotta a határait Nyugat felé. Ennek következtében november 9-én leomlott a berlini fal, Európa megosztottsága pedig hamarosan véget ért.

Zöld jelzés a szabadság földjére
Az eufória percei. A legtöbben gyalog, de voltak, akik autóval mentek át Ausztriába
Fotó: MTI/E. Várkonyi Péter

Az 1989. augusztus 19-én megrendezett Páneurópai Piknik kedvező alkalmát kihasználva több száz keletnémet menekült Soprontól északra áttört a magyar–osztrák határon a szabad Európába. Harminc évvel később Sopronban Angela Merkel világraszóló eseménynek nevezte a Páneurópai Pikniket, és kiemelte: a magyar határőrök nem lőttek a keletnémet állampolgárokra, és ezzel olyan bátorságról tettek tanúbizonyságot, amely a szolgálati előírások fölé helyezte az embe­riességet. „Lebontottak egy darabot a vasfüggönyből, és felépítettek egy darabot Európa egységéből” – jelentette ki a kancellár asszony.

Mint előző cikkünkben (A vasfüggöny lebontása, Magyar Hírlap, 2019. augusztus 19.) megírtuk, a Pán­európai Piknik idején már nem állt a műszaki határzár, mivel a Németh-kormány döntése értelmében addigra elbontották az elektromos jelzőrendszert, de a magyar határőrség természetesen továbbra is csak a kijelölt határátkelőkön, érvényes útlevél (és vízum) birtokában engedte meg bárkinek a határátlépést. Mivel 1989 nyarának végén már több tízezer keletnémet állampolgár tartózkodott Magyarországon formálisan üdülési, vakációzási célból, de azzal a valódi szándékkal, hogy nem térnek haza, hanem (Nyugat-)Németországba távoznak, s egyre többen szöktek át a zöldhatáron Ausztriába, a magyar kormány kényelmetlen helyzetbe – tulajdonképpen két tűz közé – került a két német állam konfliktusában. A bonni kormányzat igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy bevonja a keletnémet állampolgárokat az Egyesült Nemzetek Szervezetének menekültügyi megállapodása által védett személyek körébe, de a pártállami magyar kormány (bár 1989 márciusában csatlakozott a genfi menekültügyi konvencióhoz) nem volt hajlandó politikai menekültként kezelni őket, mert azzal nehéz helyzetbe hozta volna magát a többi szocialista ország, elsősorban a Német Demokratikus Köztársaság vezetői előtt.

„A magyarok jó emberek”

Az augusztus 19-ei sopronpusztai határáttörés után tovább fokozódott a feszültség. A keletnémet állampolgárok ügyét egyre magasabb nemzetközi szinten tárgyalták, a három érintett ország külügyminiszterei és diplomatái – valamint a magyar és a keletnémet belügyi, állambiztonsági szervek képviselői – napi szinten tanácskoztak a válság lehetséges megoldásáról. A Németh-kormány megpróbálta minimalizálni a rá háruló felelősséget, és a kényes egyensúlyozás közepette mindent elkövetett, hogy – legalább látszólag – semleges álláspontot sikerüljön érvényre juttatnia, de egyre világosabbá vált, hogy az NSZK nézőpontjának megfelelő megoldásban érdekelt. Ezért úgy döntött, hogy nem küldi/toloncolja vissza, illetve nem adja át az NDK-hatóságoknak a Magyarországon tartózkodó és hazatérni nem akaró keletnémet állampolgárokat. Ugyanakkor mivel nem volt képes arra, hogy keletnémetek tízezreinek tartós gyülekezőhelyévé, menekülttáborává tegye az országot, az ősz közeledtével egyre inkább megérett a döntés a kiengedésükről, azaz a határnyitásról.

A magyar kormányzat legfelső szűk körének egyetértésével Németh Miklós miniszterelnök augusztus 22-én döntötte el, hogy a Nyugatra távozni kívánó keletnémeteknek mielőbb megnyitják a magyar–osztrák határt. Három nap múlva a Bonn melletti gymnichi kastélyban szigorúan titkos tárgyalást folytatott a magyar kormányfő és Horn Gyula külügyminiszter Kohl kancellárral és Genscher alkancellár-külügyminiszterrel. A menekültekről Németh elmondta Kohlnak, hogy „szóba sem jöhet a visszaküldésük az NDK-ba”, s megígérte, hogy legkésőbb szeptember közepéig lehetővé teszik nekik a kiutazást Ausztrián át. Cserébe Kohl és Genscher német és nyugati segítséget ígért Némethnek a mélyülő gazdasági-pénzügyi válság enyhítésére, továbbá a gazdasági és politikai átmenet támogatására. Az akkori labilis világpolitikai helyzetre jellemző, hogy Kohl háromszor is megkérdezte, mit szól majd a határnyitáshoz Gorbacsov, de nyilván nem hitt egészen Némethnek, mert a tárgyalásukat követően felhívta a szovjet pártfőtitkárt, s megkérdezte tőle, támogatja-e a magyar kormány döntését, amire Gorbacsov állítólag azt mondta neki: „A magyarok jó emberek.”

A magyar kormányfő már korábban ismerte Mihail Gorbacsov pozitív hozzáállását, mert 1989 márciusában Moszkvában tárgyalt vele, s a szovjet vezető állítólag hozzájárulását adta a magyar átalakuláshoz, egyúttal biztosította őt arról, hogy a „gyalázatos 1956-os események” semmiképpen nem fognak megismétlődni. „Ez a te felelősséged Miklós, nekem mindenhogyan megfelelő” – emlékezett vissza később Németh Gorbacsov szavaira, így a magyar határnyitás is lényegében a legfelső szovjet vezető(k) hallgatólagos jóváhagyásával történhetett. A magyar és a nyugatnémet vezetés akkori óvatossága egyébként teljesen érthető, mert egyfelől a Magyarországon évtizedek óta „ideig­lenesen állomásozó” szovjet csapatok teljes kivonásáról csak 1990 elején állapodott meg a magyar és a szovjet miniszterelnök, s 1989 nyarán–őszén nem lehetett kiszámítani a reagálásukat, másfelől akkor senki nem tudhatta, hogy nem történik-e a gorbacsovi reformpolitikával szemben keményvonalas fordulat a szovjet vezetésben. (Hogy ez reális veszély volt, azt az 1991. augusztusi reakciós puccskísérlet is megmutatta.)

Éjféli határnyitás

A gymnichi megállapodás után felgyorsult a határnyitás konkrét előkészítése. Ezen az sem változtatott, hogy augusztus 31-én Horn Gyula Kelet-Berlinben az NDK vezetőivel tárgyalt, s Oskar Fischer külügyminiszter kifogást emelt a tervezett magyar lépések ellen. A magyar külügy irányítója közölte, hogy mivel nem sikerült két-, illetve háromoldalú megállapodást kötni a Magyarországon tartózkodó keletnémetek ügyében, a magyar fél saját hatáskörében – de Ausztria egyetértésével – megnyitja az osztrák határt az NDK állampolgárai előtt. Ezzel egyidejűleg az NDK-val 1969-ben megkötött, a vízummentes utazásokról szóló megállapodás érvényét veszíti. Azt követően a keletnémet állampolgárok – személyi igazolványuk felmutatásával – harmadik országba távozhatnak, amennyiben ezen országtól kapott beutazási vízummal rendelkeznek. Ezt a szabályozást Horn szeptember 4-étől javasolta bevezetni, de keletnémet kollégája nem fogadta el az általa ultimátumnak nevezett megoldást, és kijelentette, hogy az NDK a meglévő szerződéses megállapodással szemben nem hajlandó az érdekeit sértő egyezménybe belemenni. Tehát a kibontakozás felé vezető utat a két – formálisan még – szövetséges kormánynak nem sikerült megtalálnia.

Ekkor azonban már a kocka el volt vetve. A külügyminiszter utasítására a bonni magyar nagykövet szep­tember 1-jén közölte a német kancellárral, hogy a magyar határnyitás tíz napon belül megtörténik. Aznap Németh Miklós tájékoztatta az MSZMP Politikai Bizottságát a kormány terveiről, majd a szeptember 7-ei kormányülésen formális (bár még nem nyilvános) döntés született a már augusztus 22-én elvileg eldöntött határnyitásról. Horn közölte az NSZK budapesti nagykövetével a határnyitás időpontját, Kovács László külügyi államtitkár pedig szeptember 8-án az NDK-nagykövetnek hivatalos jegyzéket adott át a magyar döntésről, és egyúttal tájékoztatta a budapesti szovjet ügyvivőt a várható fejleményekről. Erich Honecker pártfőtitkár, az NDK Államtanácsának elnöke aznap este levelet küldött Nyers Rezső MSZMP-elnöknek a határnyitás elhalasztását kérve, de erre másnap nemleges választ kapott.

Ezt követően szeptember 10-én, vasárnap este hét órakor Horn Gyula külügyminiszter a Magyar Televízió élő műsorában bejelentette a kormány döntését az aznap éjféli határnyitásról. Ennek értelmében szep­tember 11-én nulla órától a magyar kormány felfüggeszti az NDK-val 1969-ben a vízummentes utazásról kötött egyezmény vonatkozó pontjait, miszerint Magyarország nem enged keletnémet állampolgárokat harmadik országba távozni. A megnevezett dátumtól számítva a magyar állam a szerződés két pontjának felmondása értelmében engedélyezi a keletnémet úti okmányokkal rendelkező, hazatérni nem kívánó NDK-állampolgároknak minden olyan országba való kiutazását, amely befogadja őket, vagy engedélyezi számukra a területén való átutazást a célországba.

A nyugatnémet rádió- és tévécsatornák élőben közvetítették a határ éjféli megnyitását és a szabadság földjére lépő keletnémet menekültek – zömmel fiatalok és kisgyermekes családok – eufóriáját. Már a szeptember 11-ére virradó éjjel több ezren éltek a kiutazás lehetőségével, és egy hét alatt mintegy tizenötezren hagyták el Magyarországot. A határnyitásról az NDK-ban is elterjedt hírek következtében folyamatosan érkeztek a kivándorlók hazánkba, hogy innen jussanak el Nyugatra. Becslések szerint a berlini fal leomlásáig (tehát nem egészen két hónap alatt) több mint ötvenezer keletnémet állampolgár távozott Magyarországon keresztül az NSZK-ba. Október végén a Der Spiegel interjút készített Németh Miklóssal, amelyben utaltak rá, hogy a határnyitással Magyarország nemcsak saját magát reformálta meg, hanem az NDK-t is. A miniszterelnök azt mondta, hogy kormánya Moszkva jóváhagyása nélkül hozta meg döntést, ami azonban (a  fent írtak miatt) nem teljesen fedi a valóságot.

„Mi vagyunk a nép”

Az kétségtelen azonban, hogy a magyar határnyitás elindította a lavinát gyakorlatilag az egész térségben, így az NDK-ban is. Szep­tember végén Kelet-Berlin már hozzájárult, hogy az NSZK prágai és varsói követségén menedéket kereső több ezer NDK-állampolgár vasúton Nyugatra távozzon. Október 7-én az NDK párt- és állami vezetése még a régi módon ünnepelte meg a keletnémet állam megalakulásának negyvenedik évfordulóját, de a vendégként jelen levő, népi hősként ünnepelt Gorbacsov állítólag (Geraszimov szovjet külügyi szóvivő szerint) azt mondta Honeckernek: „Aki késlekedik, azt megbünteti az élet.” Két nappal később Lipcsében több mint százezren mentek ki az utcára. „Wir sind das Volk” („Mi vagyunk a nép”) – kiabálták. A rendőrök brutálisan léptek fel ellenük éppúgy, mint a demokráciát követelő berliniekkel szemben, de a forradalmi hullámot már nem tudták megállítani.

A megroggyant kommunista hatalom gyorsuló ütemben hátrált – október 18-án Erich Honecker pártfőtitkár-államelnök betegségére hivatkozva lemondott, majd november 9-én éjjel a keletnémet kormány váratlanul megnyitotta határait. Néhány óra alatt Berlin két része között tízezrek mentek át a határátkelőkön, és a derék berliniek mindkét oldalon szinte azonnal, spontán módon hozzáfogtak a fal lerombolásához.

Kapcsolódó írásaink

Rendszerváltoztatás a politika peremvidékén

ĀHarminc éve szabadon 15. A Somogy megyei tudathasadásos kommunisták nehezen tudtak kiszakadni Kádár János bűvköréből, ugyanakkor Nagy Imre politikai örökségét is ápolni kívánták

Délvidéki magyar rendszerváltozás 1.

ĀHarminc éve szabadon 13. A Vicei-ügy(ek) felmutatták a maradék Jugoszlávia-mítosz mögött a rezsim igazi arcát, hatalmasat lendítettek e sorsdöntő években a „jugónosztalgiák” szétoszlatásán

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom