30 éve szabadon

Visszaszereztük I.

Harminc éve szabadon 10. Csoóri Sándor: Mi egy lap segítségével nemcsak a politikai és hatalmi rendszert akartuk megváltoztatni, hanem a magyarság megrontott életösztönét, stílusát, lelkületét

Parádés névsor élén áll Csoóri Sándor a Hitel 1988. november 2-án megjelent első számában. A magyar irodalom értő nagyközönsége várta az új lapot. Nyilván nem véletlen, hogy a Hitel megjelenése kapcsán bátran használhatjuk a közhelyet: üstökösként repült a magyar szellemi élet egén, vagy másoknak üstökösként robbant bele a szocializmus mocsarába. A Hitel meteorit. Első számában Csoóri Sándor írása már címében mestermű, ám ez csak utólag derül ki. A visszaszerzés reménye – szól a cím, s ennél pontosabban és rövidebben, érdekesebben és figyelemfelkeltőbben szinte nem is lehet összefogni azt az esszét, ami utána következik.

Visszaszereztük I.
Csoóri Sándor, Csengey Dénes és Lezsák Sándor, az MDF alapító tagjai a párt első, 1989. március 11-i országos gyűlésén
Fotó: MTI/Pintér Márta

Valahogy csak el kell magyarázni az olvasók akkor még csak remélt tízezreinek – később, alig néhány hét múlva százezrek lettek belőlük –, hogy milyen történelmi előzményei és okai vannak egy efféle újságüstökös megjelenésének. Csoóri Sándor a címben egyszerre jelöli meg az okot és a célt, ami nem más, mint a visszaszerzés reménye. Aztán következik a képek hosszú sora, hogy mi mindent veszítettünk el, amit kötelességünk visszavenni. Nem megy vissza túl messzire Csoóri, a ’70-es évek közepén kezdi a történetet. Kemény, 1988-ban igazán bátornak számító mondattal indít: „Látszott, hogy a látszatsikerekre és a szálkás féligazságokra támaszkodó, Kádár irányítású rendszer előbb-utóbb csődbe kerül, s az ország nemcsak anyagilag, de erkölcsileg is eladósodik.”

Illyés Gyula nyomdokain

Csoóri tehát nem kertel, ám azt is közli, hogy miként próbáltak meg kikeveredni a bajból. A magyar szellemi élet legjava állt össze azért, hogy az erkölcsi, anyagi romlást megállítandó lapot alapítson. Erre kértek engedélyt. Ez a társaság ugyanis a már akkor az ormótlan botrányokat kavaró, izgága látványforradalmárokkal ellentétben illedelmesen lázadt. A liberális hangoskodók, ma már megöregedve, egykori álellenségeikkel szoros szövetségben ugyanúgy nevezik magukat, mint a Hitel indulásának korában: ők a demokratikus ellenzék. Gyurcsány Ferenc, Lendvai Ildikó, aki amúgy az MSZMP hivatásos cenzoraként működött, Kovács László, Demszky Gábor, az autógumi-kiszúrás világbajnoka, Konrád György, a mélabús és rendkívül unalmas álíró egyfolytában azt zúgja és zizegi bele a mindenkori őszbe, hogy ők a demokratikus ellenzék.

Nem mások azonban ők, mint az 1988-ban Csoóri Sándor diagnosztizálta erkölcsi romlás termékei. Csoóri, mint tudjuk, tisztességesen, szinte udvariasan lázad, tényeket sorol. Egyetlen ember nevét emeli a magasba, Illyés Gyuláét, a magyar történelem vitathatatlan tekintélyéét. Akinek írói rangja, a Hitel terveit támogató jóindulata és páratlan szerkesztői munkássága három, szintén kikezdhetetlen minőségű folyóiratot jellemez: a Nyugatot, a Választ és a Magyar Csillagot.

Csoóri sallangmentesen sorolja el, hogy miért kellett tíz évig várni arra, hogy elérjünk a Hitel megjelenésének napjához. Ez nem a belvárosi kultúrjampik parasztokra ragasztott birkatürelme, nem a bamba butaságé, nem a félelemé, hanem az a biztos tudás, miszerint a népi-nemzeti kultúrában hatalmas erők rejteznek, és ezek az erők, ha kell, türelmesek. Úgy tűnt, hintába tették a népi irodalom lapalapító szándékú képviselőit, a hatalom ígérgetett, taktikázott, várakoztatott, de leginkább hallgatott. Szégyen, hogy Illyés Gyula úgy halt meg, hogy nem kapott sem igent, sem nemet a lap elindítására. Az a szocialista kultúrpolitika, mondhatnánk kultúr-hintapolitika, régi módszerekkel dolgozott. Az oszd meg és uralkodj elvét használta, igyekezett megosztani Illyés Gyula táborát. Az idős írófejedelmet a fiatalok ellen uszította, a fiatalokat pedig Illyéssel szembe.

Csoóri Sándor korábban sem kertelt, most is leírja: „A gondos körültekintők nem megmentették, hanem megalázták. S vele együtt azt a magyar progressziót is, amely túlemelkedve népiségen és urbanitáson, az ő tágasságeszményéhez igazodva, a negyven éve vergődő magyarság belső megújulását akarta elkezdeni, bukott forradalom és bukdácsoló reformok után.”

Az író idézett mondatai nagy hullámokat vetettek. Abban az időben, amikor 800 ezer tagja volt a Magyar Szocialista Munkáspártnak, kalasnyikovos munkásőrök tízezrei masíroztak szürke pufajkájukban és fekete bakancsaikban a kommunista ünnepeken, igen kevesen merték leírni ezt a szóösszetételt: „bukott forradalom”. Ezért vagy ennél sokkal kevesebbért, például kokárdaviselésért százakat vertek meg és zártak börtönbe, mert a Kádár-rendszer egész hamis biztonsága arra a hazugságra épült, hogy Magyarországon 1956-ban a „csőcselék” ellenforradalommal zilálta szét a rendet, és hallgattak a Kádár-bosszú több száz kivégzettjéről, a törvényes magyar miniszterelnök, Nagy Imre mártírhaláláról, az országból kizavart, kimenekült fiatalság színejaváról, a Nyugat-Európában menedéket lelt magyar tehetségekről, amit az sem ment, hogy megszállt ország voltunk. Bukott forradalom, írja Csoóri, „a gyilkosokat néven kell nevezNI” – írta Nagy Gáspár néhány évvel korábban. Nagy Gáspár versét betiltották, ám 1988 novemberében csoda történik, sem Csoórit, sem szabad szavait nem bántják. Nagy Gáspár neve pedig ott világít a Hitel szerkesztői között.

Bátor őszinteség

A szerkesztőség elnökeként megjelölt Csoóri Sándor beköszöntő írásának következő szakasza a lapindítást megelőző évtizedet mutatja be. Mint minden valódi író által írt szöveg, ez is több rétegű. Nem kizárólag az információk közlése a cél és a feladat, ha az lenne, újságírásról beszélnénk, itt azonban íróról és az általa alkotott rövid remekműről van szó. Ebben egyébként kitűnően tanulmányozhatók a szocializmus éveiben az írói és emberi túléléshez használt stíluseszközök. A sorok közé írás módszerei. A le nem írt szavak, kihagyott mondatok. A beszélő csönd. Csoóri személyes bátorságán túl beköszöntő írása azért is hallatlanul izgalmas, mert ezeket a túlélő szakmai fogásokat ütközteti a korábban felsorolt bátor szókimondással. A Hitelben szereplő többi íráshoz hasonlóan a már és a még közötti állapotot érzékelteti ez az alkotás. Ez a hatalmas feszültség robbantotta bele a magyar közéletbe és újságírásba a Hitelt. Ez a magabiztos, a szakma minden fogását ismerő értelmiségi csoport nem jól megérdemelt jutalomként kezelte ezt a tízévnyi várakozás után kezébe került eszközt. Szó sem lehetett ekkor már óvatoskodásról. Csoóri mégis érzékletes képekkel mondja el azt a történetet, ami a Hitel világra jöttéhez vezetett. Mint írja: „Tíz esztendőnkben továbbra is csak várakoztunk, tengődtünk, kilincseltünk.” A bátorsághoz őszinteség kell, az iménti szavak erről tanúskodnak. A céltudatossághoz is őszinteség kell, nem pedig látványos handabandázás, mint ami például a kortárs liberális mozgalmárokat jellemezte. Nekik volt ugyebár lapjuk, a Beszélő, amit aztán az úgynevezett demokratikus ellenzék nyilván nem szándékosan, de tökéletesen súlytalanná tett, visszamenőleges érvénnyel is, a rendszerváltozás utáni dicstelen tetteivel. Érdekes adalék, hogy a Magyar Demokrata Fórum alapítói közül az akkor már gazdag fröccsöntő kisiparosként dolgozó Olajos Csaba pénzén és segítségével hoztak be a beszélősök Magyarországra sokszorosító masinákat.

Csoóri Sándor társasága másféle volt. A nagyrészt vidékről származó emberek neveltetése, elődeiktől eltanult viselkedésmintái, erkölcsei tiszták voltak. Még a lázadásuk is kiszámítható, tartózkodó, ha úgy tetszik, bizonyos értelemben az ellenséget is tisztelő lázadás volt. Körültekintő, már-már udvarias. Aminek lényege a távlatosság volt, mert nem elég szétverni egy rosszul felépített házat, ha élni akarunk, tudnunk kell azt is, mikor és milyen építményt húzunk fel a helyén.

A Hitel előtti tíz év ennek a távlatteremtő munkának a története. Megtehettük volna, írja a szerkesztőség elnöke, hogy akár a Beszélő, a Hitel is földalatti lapként jelenik meg, de ez nem így történt. Nagyon pontos mondatok okolják meg ezt: „hogy a Hitel nem így jelent meg, nem a gyávaságunkon bukott el, s nem is a mindenáron való alkudozás ügyetlenségén, hanem egy hosszú távra tervezett megfontoláson…” Mi azonban, akik egy lap segítségével nemcsak a politikai s hatalmi rendszert akartuk megváltoztatni, hanem a magyarság megrontott életösztönét, stílusát, lelkületét, sehogy se kezdhettük volna riadalmat keltő radikális eszmékkel és radikális módszerekkel… Radikalizmus helyett itt csak a mindenre kiterjedő gyógyítás segíthet, a lélek és a tudat fokozatos erősítése – követhető és vállalható célokkal. Lehet-e ennél udvariasabban helyére tenni a liberális izgágák lélekrombolását? Lehet-e az ő megalázásuk nélkül ilyen pontosan kimondani, hogy nem az az erős, aki üt, hanem aki állja az ütést. Csoóri nem dicsekszik, amikor az előkészület évtizedéről szóló gondolatmenetét a következőképp zárja: „A tíz évre elhúzódó szörnyeteg türelmünk épp a csöndes eszelőssége miatt sokaknak erőt is adott: a megtörhetetlenség titkos érzetét.”

Kíméletlen pontossággal fogalmazza meg a következőkben Csoóri Sándor a Hitelre váró munka lényegét. Ironikus büszkeséggel a lap szerkesztőit a hivatalos szellemi élet büntetett előéletű alakjainak titulálja, ám ebből, éppen a fentebb részletezett erkölcsi tartás miatt nem következik az, hogy közülük bárki is bosszút akarna állni. „Egyébként sem elégtételszerzésre verődtünk össze, hanem munkára.” És szépen rendben következik az a témasor, aminek bármelyik tétele egészen eddig tabunak számított: Trianon, a II. világháborús szerep, „1956 megtisztulást kereső ösztöne: a nemzet másoknak is példát mutató kiállása” – a beköszöntőben már másodszorra bukkan fel a szocialista államhatalmat a legjobban zavaró és bűntudatra leginkább okot adó tette. A történelem viharaiban végletesen megosztott magyarságban élő kettősség a jó és a rossz szélsőségeinek megmutatása és kimondása lesz a Hitel legfőbb feladata. A magyar nép zavarodottságának Csoóri által felvillantott legfőbb oka a történelemben folyamatos kiszolgáltatottsága és szinte teljes megsemmisítése vagy legalábbis az erre tett legkomolyabb kísérlet, Trianon az oka.

Diagnózis és terápia

Csoóri szerint a magyarságot nemcsak fizikai veszteségei tették érzelmeiben szélsőségessé, hanem az egészséges lelki fejlődést szinte folyamatosan megölte gondjaink és örömeink kibeszéletlensége, kibeszélhetetlensége. Múltunkkal szembenézni vagy nem engedtek, vagy nem volt rá időnk. Időnk – vagy tehetségünk. Némiképp szégyenkezve említi az utolsó nagy elemző és tudásösszegző Bibó Istvánt, hiszen Csoóri nemzedéke – állítja – „jobbára a felületen korcsolyázgat(unk) például”. És újra felbukkan közelmúltunk legdicsőbb eseménye és dátuma: 1956. „Hiába ismertük fel például ’56 óta folyamatosan a körülöttünk s bennünk vergődő valóság életveszélyes pillanatait, valamilyen félelemnek vagy szokásnak engedelmeskedve, mindig a drámaiságától megfosztott csonkább valóságról számoltunk be, nehogy végül a megnevezhetőt is letagadtassák velünk. És amit évtizedeken át a mindennapi életünkben megszoktunk, ezt vetítettük rá a történelmünkre is.” Ezzel kell szakítania végre az 1980-as évek végén élő, felelősen gondolkodó magyar értelmiségieknek. Ezzel a tehetetlenséggel kell leszámolni, ennek a bátortalanságnak kell véget vetni a Hitel segítségével. Először természetesen az okok számbavételével felállítani a diagnózist, majd az előkészületek éveire jellemző okos, kitartó és lehetőleg mindenki számára hasznos munkával megtalálni a magyarság testi, lelki gyógyulásának útját.

Röviden: a Hitel feladata nem más, mint újra fölépíteni hazánk elpusztított házait.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom