30 éve szabadon

Kádár súlyos öröksége

Harminc éve szabadon 6. Nagy Imre és sorstársai 1989. június 16-i újratemetésének margójára (I.)

Az a történet, amelyre idén emlékezünk, korántsem a rendszerváltozás idején kezdte el a szárnyait bontogatni. Maga a tett: az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlás egyenes következménye, a Kádár-korszak vérben fogant genezisének, amely önmagában is előrevetítette, hogy amint a korszak névadója és politikai rezsimje lassan kezdi elveszíteni a múlt felett gyakorolt kontrollt, tér nyílik a titkon és méltatlanul elföldelt áldozatok tisztességes eltemetésére.

Kádár súlyos öröksége
Ronald Reagan amerikai elnök 1988. július végén a Fehér Házban fogadta Grósz Károlyt
Fotó: MTI/Soós Lajos

Manapság sokszor elmondják, hogy Kádár mártírt teremtett, amikor Nagy Imrét kivégeztette, s ezzel megteremtette saját antitézisét, akinek álnéven: Borbíró Piroskaként való elhantolása is jól jellemezte félelmét az elpusztításában játszott szerepének beismerésétől. Nagy Imrét és társait azonban nem Kádár János tette szimbólummá. A hatvanas években, a börtönből lassanként szabaduló '56-osok a saját bőrükön is érezték, hogy a magyar társadalom elfogadta a helyzetet és azt is, amit az 1956-os forradalomból kreált a hatalom. Egy olyan világ várta őket, ahol Kádár, a forradalom árulója már elfogadott, sőt sokszor kedvelt figura volt, nemcsak otthon, hanem Nyugaton is.

Az 1944-45-ös háborús katasztrófa, az ötvenes évek kemény diktatúrája és 1956 leverése után a magyar társadalom zöme az életben maradása érdekében megkötötte a rákényszerített alkut; elfogadta a helyzetet és megpróbált a kapott minimumokkal sáfárkodva berendezkedni azon a Magyarországon, ahol hamarosan Kádár a forradalom árulója helyett sokkal inkább a „csak a rosszabb ne jöjjön, mint ő” státusban tetszelgett. Beállt a sorba az értelmiség és a művészek többsége is. A hetvenes évek végén, majd a nyolcvanas években mindez megváltozott, a gazdasági problémák hatásai elérték a magyar társadalom addig félig-meddig lojális, beletörődő rétegeit is. Kádár immár nem a megoldást, hanem sokkal inkább a problémát jelentette. Ez a helyzet mindenképpen szükséges volt ahhoz, hogy a formálódó ellenzék belekapaszkodhasson Kádár ősbűnébe. Ráadásul a többség azért tudta, hogy a Kádár-féle mese az „ellenforradalomról” és a „sajnálatos”, vagy „tragikus októberi eseményekről” nem fedi a valóságot. 1956 hidat képezett a rendszerkritikus, de korántsem egységes csoportok között is, ezért nem csoda, ha később egyre többen a magukénak, majd csak a magukénak kezdték érezni a forró ősz történetét.

Kádár ment, de jött Grósz

Az 1956-os megemlékezéseket félig nyilvánosan, magánlakásokon kezdték tartani. Ezek sorában jelentősnek tartható az 1983. október 23-án ekképpen szervezett megemlékezés. Ezeken az összejöveteleken természetesen megjelentek az egykori ötvenhatosok is, akik igyekeztek átadni élményeiket a fogékony egyetemi ifjúságnak.

1987 júniusában a Társadalmi szerződés avagy a politikai kibontakozás feltételei címmel megjelent egy, a szamizdat Beszélő szerkesztői által készített írás, amelyben nemcsak azt tartották minimumnak, hogy „Kádárnak mennie kell”, hanem azt is követelték: történjen meg a megtorlás névtelen vagy álnéven eltemetett áldozatainak sírazonosítása és tisztességes eltemetésük. Kérték, hogy adják meg az áldozatok hozzátartozóiknak a jogot a perújrafelvétel kezdeményezésére. Azért is síkra szálltak, hogy az egykori elítéltek tekinthessenek be a periratokba is, és számolják fel az őket sújtó negatív jogkövetkezményeket.

Ötvenhat és az áldozatok emlékének újragondolási szándéka és a kivégzettek újratemetésének kérdése összeforrt az ellenzéki törekvésekkel. 1988 tavaszán az áldozatok hozzátartozói, történészek, egykori '56-os túlélők megalakították a Történelmi Igazságtételi Bizottságot, amely a résztvevők miatt különösen Nagy Imre és társai tisztességes eltemetésének kérdésére koncentrált. Csakhogy 1989 februárjában megalakult a Politikai Foglyok Országos Szövetsége is, amely nemcsak 1956-ra és Nagy Imre sorsára koncentrált, hanem az 1945 utáni időszak áldozatainak emlékét kívánta ápolni és kiemelten foglalkozott azokkal a felkelőkkel, utcai harcosokkal, pesti és vidéki srácokkal és lányokkal, akiket 1956 után végeztek ki. A két társaság között érzékelhetően voltak politikai különbségek is, miközben mindkét csoport fontosnak tartotta 1956 emlékének ápolását.

A kihívásra az MSZMP új főtitkárának, Grósz Károlynak is reagálnia kellett. Elsősorban Nagy Imre és társai ügyével kellett foglalkoznia. Az MSZMP KB 1988. december 15-i ülésén kimondták, hogy az általuk akkor még törvényesnek tartott tárgyalás után kivégzett miniszterelnök és a per áldozatainak kihantolását és újratemetését politikai célokra kívánja felhasználni a formálódó ellenzék és ezt meg kell akadályozni.

Grósz Károly 1988. májusi New York-i és londoni nyilatkozatai is ezt a vonalat erősítették. „Az 1956-os tevékenységéért Nagy Imrét a magyar kormány nem rehabilitálja… Az 1958-os ítélet nem az én dolgom, azt mindenki lelkiismerete szerint minősítheti, de Nagy Imre 1956-ban lábbal tiporta az alkotmányt s ehhez senkinek sincs joga… a kormány úgy érzi, erkölcsi kötelessége Nagy Imre hamvait, s a perben elítélt másik két (valójában négy áldozatról kellett volna még beszélnie! – R.J.) kivégzett maradványait a családnak visszaadni, s lehetővé tenni, hogy végső nyugvóhelyre kerüljenek”. Ekkor maximum emberiességi okokkal magyarázták azt, hogy megengedik Nagy Imre és társai újratemetését.

Grósz ennél is tovább ment, amikor elutazott az Amerikai Egyesült Államokba, ahol éppen egykori magyar '56-os emigránsok előtt jelentette ki, hogy szó sem lehet ötvenhat átértékeléséről, amelyet továbbra is ellenforradalomnak nevezett. Mindezzel nem túl sok diplomáciai érzékéről tett tanúbizonyságot.

Az ellenzék mindenesetre nem engedte el a témát, és 1988. június 16-án kopjafaállítást terveztek a Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájába; a rendőrség végül erőszakkal félbeszakította a Batthyány-örökmécsesnél folytatott megemlékezésüket. Ám ez nem akadályozta meg Rainer M. Jánost és Mécs Imrét abban, hogy Fényes Elek írói álnéven közöljék a KAPU 1988. októberi számában az 1956-os forradalmat követő megtorlás áldozatainak nevét.

Az effajta lista nem nyerte el mindenki tetszését, a Reform című lapban több pengeváltásra került sor, egyesek nem találták megfelelőnek, hogy olyan nevek kerültek fel a dokumentumra, mint Tóth Ilona, Dudás József és még lehetne tovább is folytatni a sort. Ebben a kérdésben még manapság is vannak olyanok, akik haladó hagyományként vitatkoznak a törvénysértő per után kivégzettek vélt vagy valós tetteiről. Az 1989. áprilisi KAPU-ban Ungváry Rudolf, a TIB alapító tagja, középutas megoldást javasolt, azaz szerinte nyilvánosságra kell hozni az áldozatok neveit és meg kell kapják a végtisztességet, de nem hagyható figyelmen kívül, hogy akadnak közöttük olyanok, akikkel demokratikusan gondolkodó ember nem azonosulhat. A politikai kérdések felülírhatják egy-egy '56-os áldozat emlékét? Ma is többféleképpen válaszolnak erre az egyszerűnek látszó kérdésre. A ki az igazi ötvenhatos és ki nem az, valójában éppen a rendszerváltozás sajtópolémiáiban érhetők tetten elsőként.

Pozsgay fordulata

Lényeges változást hozott Pozsgay Imre bejelentése 1989. január 27-én a 168 óra rádióműsorban, ahol népfelkelésnek nevezte az 1956-os forradalmat. Külön érdekesség, hogy még ezt megelőzően is próbáltak egyet rúgni Nagy Imre és általában az '56-os forradalom után kivégzettekbe azzal, hogy azt állították, tisztességtelen elföldelésük hátterében éppen a néhai miniszterelnököt kell keresni. A Magyarország 1989-es januári számában éppen egy Nagy Imre első miniszterelnöksége idején kiadott rendeletre hivatkozva azt állították, hogy ez tette lehetővé a köztörvényes bűnelkövetők, vagy a Népköztársaság ellen bűncselekményért elítéltek holttestét – amennyiben a börtönbüntetésük letöltése alatt hunytak el – jeltelen sírba temessék. Az újság közölte a pontos dokumentumot is, amelyet éppen a négy évvel később kivégzett miniszterelnök szignált. Ám ekkor már nem volt elegendő egy ilyen cikk arra, hogy igazolja a fogyó, erőtlenedő hatalom igazságát. Az Új Tükör főszerkesztője, az egykori szintén '56-os elítélt Fekete Sándor egyrészt ízléstelennek tartotta az efféle cikkeket, másrészt a dokumentum aláírásában nem ismerte fel Nagy Imre megszokott szignóját.

Miközben a temetésről még nem igazán volt szó, elkezdődött a máig is tartó legendagyártás a magyar '56-os „reformkommunistákról”. Már a Magyar Hírlap 1989. február 7-i számában megjelent ez a fogalom, amellyel csak annyi a probléma, hogy 1956-ban még nem használta senki sem. Maga Nagy Imre sem használta azt a szót, hogy reform. Mindenesetre 1989 óta előszeretettel és sokszor használták ezt az új gondolatot. Kétségtelenül ma is találkozhatunk az '56-os reformkommunisták csoportképzési szándékával.

Az események változó sodrát jól jellemezte, hogy 1989 februárjában már a Magyar Televízióban is adásba került az elhallgatott múlt: az Új köztemető 301-es parcellája, ahol Nagy Imre és társai mellett, más '56-os kivégzettek holttestei is várták a tisztességes eltemetést.

A Magyar Nemzet lapjain Kurcz Béla teljes cikksorozatot írt a 301-es parcelláról. Megszólaltatta az áldozatok még élő hozzátarto­zóit is. A megváltozott helyzet miatt lassan kialakultak a szerepek, a Németh-kormány, az igazságügyminisztérium kezdett tárgyalni Nagy Imre és társai ügyében a rokonokkal, lényegében a TIB vezetőségével, miközben az MSZMP irányítói továbbra is emberiességi okokról beszéltek.

Felgyorsulnak az események

Februárban sikerült megegyezni az újratemetés időpontjáról, a Magyar Hírlap 1989. február 18-i számában már megjelent az 1989. június 16-i dátum. Az ellenzék azonban nem elégedett meg ennyivel, 1989. március 15-én külön ünnepségeket, megemlékezéseket tartottak; az MTV székháza előtti demonstrá­ción Cserhalmi György színművész felolvasta az ellenzék 12 pontját, s a tizedik pontban azt követelték, hogy szolgáltassanak igazságot az ’56-os forradalomnak és mártírjainak; nyilvánítsák nemzeti ünnepnek október 23-át. Ekkorra egyértelművé vált, hogy már nem lehet a továbbiakban a hatalomnak csak emberiességi szempontokról beszélni az újratemetés kapcsán. Azonban még sok csata volt hátra az 1989. június 16-ig vezető úton, amelyet a következő cikkben fogunk részletesebben tárgyalni...

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom