30 éve szabadon

Az állampárt meghátrált

Harminc éve szabadon 7. Nagy Imre és sorstársai 1989. június 16-ai újratemetésének margójára (II.)

Cikksorozatunk első részében áttekintettük, hogy milyen előzmények után és miként jutott el oda az MSZMP, hogy a rokonok kezdeményezésére és az ellenzék nyomására hozzájáruljon az 1958-ban kivégzett Nagy Imre és sorstársai maradványainak felkutatásához és tisztességes újratemetéséhez. 1989. március 15-ére egyértelművé vált, hogy már nem lehet a továbbiakban a hatalomnak csak emberiességi szempontokról beszélni az újratemetés kapcsán.

Az állampárt meghátrált
A Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájában március 29-én kezdték a mártírok exhumálását
Fotó: MTI/Kisbenedek Attila

Március végén, április elején, az áldozatok földi maradványainak exhumálása idején – és miközben közeledett az újratemetés időpontja és lassanként formálódott annak koreográfiája – az MSZMP PB soros ülése előtt Grósz Károly a Magyar Rádiónak nyilatkozott. Ez a vasárnapi műsor az új kor és az új helyzet körülményeinek megfelelően már interaktív volt, a pártfőtitkárnak több mint félszáz hallgatói kérdésre kellett élőben válaszolnia. Az ’56-os áldozatok teljes rehabilitációját továbbra is elutasította, csak a jogi rehabilitációt tartotta elképzelhetőnek.

A Németh-kormány álláspontja ezúttal is más volt. Az MSZMP PB április 19-i ülésén Németh Miklós felvetette, hogy ne tekintsék magánügynek, a családok belügyének a temetést, hanem olyan eseménynek, amelyben részt kell vennie a kormánynak is, s azt is kijelentette, hogy a megvizsgált peranyagok szerint a Nagy Imre és társai elleni eljárás nem volt jogszerű. Jól jellemezte a helyzetet és az MSZMP-n belüli különbségeket, hogy ugyanekkor a párt főtitkára, Grósz Károly már kereste az ’56-os megtorlások felelőseit, és arra jutott, hogy nem lehet ugyan ráfogni a szovjetekre, de az nem lenne rossz, ha akadna a felelősségüknek valamilyen nyoma, hiszen a magyar társadalom ezt gondolta. Mi tagadás, Kádár János és elvtársai öröksége ballasztként húzta a pártot, és ezért jó ötletnek tűnt, ha azt teszik, mint az egykori főtitkár: a szovjetekre mutogatnak.

Eltérő megközelítések

A rehabilitáció azonban korántsem jelentett megnyugvást. A kivégzett Szilágyi József lánya, Júlia hallani sem akart ilyen megoldásról. Kurcz Bélának az alábbiakat nyilatkozta: „Mert ha elfogadom apám felmentését, azzal elismerem, hogy valami olyat tett, amit nem kellett volna, s amiért őt most rehabilitálni kell. S erről nincs szó! Ha megölték, megölték, nem lehet változtatni rajta. Ma is élnek, akiknek a lelkiismeretét terheli. S ezek ne rehabilitálják áldozataikat.”

Március 29-én elkezdődött Nagy Imre és a per többi áldozatának exhumálása. A sors különös fintoraként éppen április 4-ére fejezték be a holttestek azonosítását. A Pofosz és Fónay Jenő számára elfogadhatatlan volt, hogy Nagy Imre és társai mellett nem foglalkoztak a kivégzett ’56-os szabadságharcosok végtisztességével. Vitafórumot szerveztek, ahol szemtanúk és volt ’56-os elítéltek beszéltek az emlékeikről. Fónay elmondta, követelik az Igazságügyminisztériumtól, hogy Nagy Imre és négy társa mellett járuljanak hozzá öt másik kivégzett – Nagy József hentessegéd, Bárány János szerszámkészítő, Szabó Lajos gépmunkás, Békési Béla orvostanhallgató és Péch Géza mérnök – exhumálásához is, akiket együtt kívántak eltemetni a néhai miniszterelnökkel. Ezt a kívánságot a TIB és az időközben, március 15-e után megalakult Ellenzéki Kerekasztal (EKA) is a magáévá tette.

Az EKA május 2-i ülésén Mécs Imre Göncz Árpád ötletét tolmácsolta az ellenzéki szervezeteknek az 1989. június 16-i újratemetéssel kapcsolatban. A javaslat szerint, amennyiben nem engedélyezik az öt általuk kiválasztott szabadságharcos exhumálását és újratemetését, akkor két üres koporsót temetnének el, amelyekre a névtelenek és az ismeretlenek lennének ráírva.

Az EKA létrejöttében fontos szerepet játszó Független Jogász Fórum nyilatkozata, amit az 1989. május 5-i Magyar Nemzet is közreadott, az alábbiakat állította a közelgő újratemetéssel kapcsolatban: „A kormányzat még most sem hajlandó biztosítani a forradalom mártírjainak a törvény – pontosabban a törvénytelenség – előtti egyenlőséget. […] Az öt személy elkülönítése a forradalmat követő megtorlás többi ártatlan áldozatától, nem segíti az 1956-os eseményekkel kapcsolatos tisztánlátást, hanem ellenkezőleg, erősítheti azt a hamis beállítást, amely szerint a meggyőződéses kommunista Nagy Imre és csoportja végig szembeállt a forradalommal, de gyengesége és határozatlansága miatt sodródott az eseményekkel. […] Más megközelítésben, az elkülönített temetés esetleg alapja lehet egy későbbi – ma még nehezen elképzelhető – ellenkező előjelű történelem-hamisításnak is, amit az 1956-os forradalomnak a kommunista mozgalom általi kisajátítása jelentene.”

Az MSZMP a temetés közeledtével egyre nehezebb és kilátástalanabb helyzetbe került. Az MSZMP KB nemzetközi, jogi és közigazgatáspolitikai bizottságának április 28-i ülésén Horváth István belügyminiszter kénytelen volt beismerni, hogy a temetés és ügye immár kezelhetetlen. Nyers Rezső ezen az ülésen a temetés lebonyolításának kérdésével foglalkozott, elkerülendőnek tartotta a Kossuth vagy Hősök terére szánt megemlékezést, mert egy utcai demonstráció napi politikává tette volna az eseményt. Nyers is felvetette a kormányrészvétel szükségességét.

Az EKA május 2-i ülésén Tölgyessy Péter kifejtette, hogy szükséges a temetésen egy nagy tömegdemonstrációt tartani, mert az MSZMP folyton a 800 ezres párttagságával érvelt a tárgyalásokon. Ám ugyanezen a napon az MSZMP PB már tudomásul vette, hogy a Legfőbb Ügyészség törvényességi óvást fog kezdeményezni Nagy Imre és társai ügyében. Úgy vélték, hogy ennek jó lenne még a temetés előtt megtörténnie.

A hatalom manőverei

A hatalom azonban nem mondott le arról, hogy irányítani próbálja a temetés menetét. A Belügyminisztérium III/III főcsoportfőnökségén külön állambiztonsági, operatív bizottság alakult. A bizottság különösen olyan sajtócikkeket kívánt inspirálni, amelyek azt sugallták, hogy az újratemetés nyugodt lefolyása a nemzet érettségének a bizonyítékát szolgálja. Fontosnak tartották, hogy olyan levelek jelenjenek meg, amelyek a nemzeti megbékélést, az MSZMP hivatalos politikáját szolgálják. Kopácsi Sándor, aki 1956-ban a BM budapesti főosztályát vezette, alkalmasnak látszott, hogy a békítő szerepét betöltse. Nem kellett erre rábeszélni, maga is fontosnak tartotta, hogy megbocsássanak a megtorlások egykori elkövetőinek. A Magyar Nemzet május 9-én közölte azt a levelét, amelyben saját példáját hozta fel a megbocsátás igazolásaként. Azt állította, hogy a Nagy Imre-per ügyésze, Szalay József személyesen kért bocsánatot tőle. Az operatív bizottság felhasználhatónak vélte a levelét. Talán nem véletlen, hogy Kopácsi Sándor oly sokat szerepelt a médiában a rendszerváltozás idején.

A legendás Corvin köz egykori főparancsnoka, Pongrátz Gergely másképpen vélekedett. A Szittyakürt című emigráns lapban a következőket közölte: „Ha a magyar kormány és a kommunista párt elismeri a forradalmat, ha elismerik a magyar nemzet mártírjainak az összes kivégzett bajtársamat, ha nyilvánosságra hozzák a kivégzettek névsorát, ha a 301-es parcellát a magyar nemzet mártírjainak a temetőjévé nyilvánítják, ha felállítják azt az emlékművet, melyet az 5. pontban követelek és ha ennek a felavatására meghívnak, akkor még propagandisztikus célokra is oda adom a nevem. A Nagy Imréék újratemetésére azért nem megyek el, mert nem akarok a nem kommunista bajtársaim emlékének az árulója lenni.”

Végül a Népszabadság 1989. május 11-i számában publikálták az ’56-os megtorlások áldozatainak neveit. Jóllehet egy nappal később már az alábbiakat fűzték hozzá: „[…] pusztán neveket felsorolni a jóérzést sértő mértékvesztés, hiszen ezen a listán együtt szerepel – csak a legkirívóbb példát említjük – az orgoványi tömeggyilkos Francia Kiss Mihály és Nagy Imre miniszterelnök neve. Azé a Nagy Imréé, akinek a közeli hetekben óhajtjuk, megkésve megadni a méltóságteljes végtisztességet.”

Úgy tűnt, a hatalom valamilyen erkölcsi listát szeretett volna létrehozni olyan törvénysértő ítélet alapján kivégzett ’56-osokból, akiket elfogadhatónak talál. Francia Kiss Mihály kivégzése azonban éppen abból indult ki, hogy az 1956-os megtorlással erőszakos kontinuitást akartak teremteni az 1956-os forradalom és az 1945 utáni történetírásban sokat emlegetett fehérterror között. Éppen kapóra jött egy olyan személy, akit már 1948-ban, távollétében halálra ítéltek. A listákkal az igazi gond az volt, hogy nem lehetett belőle pontosan megtudni, hogy kit miért ítéltek halálra. Így maradhattak kétségek az emberekben, és korántsem a tisztánlátást segítették. Talán éppen ez volt a Népszabadságban megjelent listázás célja is a temetés közeledtével; a társadalmi vita felkeltésével a lakosság elbizonytalanítása, a lassan alakuló ’56-os emlékezés elfojtása.

Rainer M. János maga sem értette, hogy az általuk a Kapuban leközölt listával szemben miért került fel tizenegy olyan személy az igazságügyminiszteri dokumentumra, akiket – szerinte – köztörvényes bűncselekményért ítéltek halálra, miközben Soltész István, a megtorlás első áldozata nem is szerepelt az MSZMP hivatalos pártlapjában.

A kormány közbelép

Az újratemetés előtt a TIB keveredett újabb pengeváltásba Szíjjártó Károly legfőbb ügyésszel, akit alkalmatlannak tartottak Nagy Imre és társai ügyében a törvényességi óvás benyújtására. Különösen azért, mert Szíjjártó az 1981. november 15-i Népszabadságban azt állította, hogy az „árulóvá vált Nagy Imre” jogszerű eljárás keretében lett elítélve. Valójában a TIB gondja az volt, hogy a kommunisták akarták Nagy Imrét rehabilitálni.

Ilyen helyzetben az MSZMP nem tehetett mást, mint végül beleegyezett, a Hősök terére tervezett demonstráció és megemlékezés június 16-i megtartásába. Erről a kormány részéről Németh Miklós miniszterelnök május 22-én állapodott meg a TIB képviselőivel. Erre amúgy is szükség volt, mivel a Kozma utcai temetőbe képtelenség lett volna százezer embert beengedni, anélkül hogy a meglévő sírokban károk ne keletkezzenek.

A kormányzat részvételi szándéka újabb kérdéseket vetett fel, el kellett dönteni, kik azok az MSZMP-tagok, akik hivatalosan is részt vehetnek az eseményen. Erről és magáról a temetésről a következő cikkben írunk részletesebben. w

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom