Vélemény és vita

Százötven éve született a napjainkban is viták kereszttüzében „élő” vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója (1920-1944)

A múlt és annak részletei apró mozaikokból állnak össze, amelyek színesek, elszomorítók, de egyben felemelőek is lehetnek

„Azután megkérdeztem, vajon Horthy tengernagyot háborús bűnösnek tekintik-e? Gyöngyösi doktor azt válaszolta, hogy ez egy igen kényes kérdés, s bár a Horthy-rendszer az elmúlt húsz esztendőben sok rosszat tett, az öregember tett valami jót is az országért, és végül is ki akarta vezetni a háborúból. A németek nagyon rosszul bántak vele, s végül elrabolták és internálták családjával együtt, s ez bizonyos rokonszenvet keltett iránta a lakosságban. További körülmény a kora (77 éves). Gyöngyösi doktor azt mondta, hogy nem tudja elképzelni »az élő Horthy« képét a jelenlegi Magyarországon, de azt sem tudja elképzelni, hogy perbe fogják mint háborús bűnöst, halálra ítéljék, kivégezzék és így mártírt csináljanak belőle. Ez az, amit legkevésbé akarnak. Azt javasolta, hogy a legajánlatosabb dolog az lenne, ha soha nem térne vissza Magyarországra, hanem családjával külföldön élne.”

Horthy Miklós, Magyarország 1920. március 1-je és 1944. október 16-a közötti kormányzója (államfő) életében többé nem tért vissza Magyarországra. A huszadik századi Magyarország történelmében meghatározó szerepet betöltő személy életútja 1957. feb­ruár 9-én – 89. életévében – a portugáliai Estorilban ért végett. Földi maradványait 1993. szeptember 4-én helyezték örök nyugalomra a család Kenderesen található sírboltjában. Azon a településen kapott végső nyughelyet, ahol megszületett 1868. június 18-án, nagybányai Horthy István, a helyi és az országos politikában is tevékeny középbirtokos és dévaványai Halassy Paula ötödik gyermekeként.

A fiatal Horthy a középiskolás éveket követően, 1882-től az Osztrák–Magyar Monarchia Haditengerészete számára tiszteket képző Haditengerészeti Akadémián – Fiume – tanult és avatták 2. osztályú tengerész hadapróddá, 1886-ban.

Felavatását követően élete a haditengerészetnél szolgálóknál megszokott módon alakult. Különböző alacsonyabb tiszti beosztások, tengeri és óceáni utak, majd egyre fontosabb tiszti és hajóparancsnoki beosztások.

Horthy Miklós életében meghatározó változást a dualista állam uralkodója – I. Ferenc József császár és király – mellé történt beosztása hozott, amikor is a haditengerészettől származó szárnysegéd posztjára került, alig betöltve a negyvenedik életévét, amikor az európai nagyhatalom „központjába”, Bécsbe került. Élete végéig kitörölhetetlen emlék maradt számára az I. Ferenc József császár és király mellett eltöltött mintegy öt esztendő. Mellette szolgálva ismerkedett meg az állam irányításának különböző módszereivel, elsajátítva egyben az uralkodó környezetében érvényes protokollt is. Közelről szemlélhette egy európai nagyhatalom meghatározó politikusait, a külföldi államok fontos diploma­táit, a jeles katonai vezetőket.
Életének későbbi éveiben az uralkodói udvarban szerzett tapasztalatoknak, ismereteknek mindig jó hasznát vette, ahogy a haditengerészetnél elsajátított kitűnő idegennyelv-ismeretének is, hiszen magyar anyanyelve mellett kitűnően bírta a német, az angol, a francia, az olasz és a horvát nyelvet is.

A világháború kitörését követően azonnal szolgálatra jelentkezett a flottánál, és hajóparancsnoki minőségben szolgált. Elévülhetetlen érdemei voltak 1915-ben a Monarchia ellen hadba lépő Olaszország Porto Corsini kikötője, valamint a San Giovanni de Medua tengeri település elleni támadásban, mint ahogy 1917 májusában az Osztrák–Magyar Haditengerészet legjelentősebbnek tartott tengeri vállalkozásában is, az otrantói ütközetben. A Novara cirkáló parancsnokaként sebesülését követően is irányította a hadműveletet, és ezen katonai teljesítményét később a katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjének odaítélésével ismerték el.

Nem kis meglepetésre 1918 februárjában az uralkodó – IV. Károlyként magyar király és I. Károlyként osztrák császár – a hadiflotta parancsnokává és egyben ellentengernaggyá nevezte ki a tiszttársai és a legénység kö­rében ekkor már nagy tekintéllyel bíró Horthy Miklóst. Ilyen magas beosztásba addig magyar származású haditengerésztiszt még nem jutott.

A már megnyerhetetlen háború utolsó időszakában a császári és királyi hadiflotta még egy jelentősebb vállalkozásra szánta el magát, de az tragikus eredménnyel zárult. A flotta büszkeségét – a Szent István csatahajót – olasz torpedók hullámsírba küldték.

Horthy Miklósra, a hadiflotta parancsnokára 1918. október 31-én szomorú feladat várt: az uralkodói döntés értelmében a flottát át kellett adnia a Délszláv Nemzeti Tanács képviselőinek. Az élete végéig csak szomorúsággal említett feladatot már császári és királyi altengernagyként tette meg, az uralkodó ugyanis utolsó döntései egyikeként még abba a rendfokozatba nevezte ki.

Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlását követően Horthy Miklós családjával együtt hazatért Magyarországra, és a kenderesi családi birtokon élte mindennapjait. Változást 1919 júniusa hozott életében, amikor a Szegeden működő, Károlyi Gyula gróf vezette ellenkormány hadügyminiszteri tisztségére kérték fel az akkor 51 esztendős nyugállományú altengernagyot. Horthy rövid gondolkodás után vállalta a feladatot. Néhány hetes minisztersége alatt indult meg a Nemzeti Hadsereg szervezése. (Tagjai között nem kevés zsidó származású tartalékos tiszttel és a szegedi zsidóság anyagi támogatásával.)

Miniszteri tisztétől azonban 1919 júliusának közepén megvált, és a Nemzeti Hadsereg fővezére lett, tényleges katonai erőnek és lehetőségnek jutva így a birtokába. S hogy miként látta a saját szerepét? Többek között így vélekedett 1919. november 16-án, a Nemzeti Hadsereg Budapestre történő bevonulásakor: „Katonáim… fegyvert vettek kezükbe, hogy rendet teremtsenek itt, e hazánkban. Ezek a kezek nyitva állnak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell.”

S a kezek büntettek is. A Nemzeti Hadsereg tagjai egy részének a vörösterrorra adott válasza mintegy négyszáz halálos áldozattal járt. Az atrocitásokról értesülő Horthy Miklós a hazai és külföldi tiltakozások hatására a törvénytelenségeket leállíttatta, és az elkövetőket a Nemzeti Hadsereg kötelékéből eltávolíttatta.
A Nemzeti Hadsereg és annak fővezére, Horthy Miklós megkerülhetetlen tényezővé vált. Így látták ezt nemcsak a magyarországi politikai élet meghatározó személyiségei, de a világháborúban győztes antant hatalmak – elsősorban az Egyesült Királyság – képviselői is. Úgy vélték, Magyarország Horthy Miklós nélkül elképzelhetetlen. A kifosztott, gazdasági, politikai és erkölcsi romokban heverő ország talpra állítása közös érdek volt. A kérdés azt volt, kivel és hogyan? A döntés nem (csak) a magyarországi politikai erőkön múlott. A meghatározó szerep a győztes nagyhatalmaké volt. Amidőn az antant, pontosabban már a békéről tárgyaló győztesek megbízottja, a brit diplomata Sir George Clerk Budapesten „tájékozódott”, úgy látta, hogy Magyarország számára Horthy Miklós lehet a „megoldás”. Gentleman és tekintélye van. A katonai erő pedig mögötte és vele.

Clerk jól mérte fel a helyzetet. A magyarországi politikai erők, pontosabban azok többsége is úgy gondolta, hogy Horthy lehet az egyetlen megoldás. Amikor 1920. már­cius 1-jén a Nemzetgyűlés hatalmas többséggel ideiglenes államfővé, kormányzóvá választotta – s nem azért, mert a képviselőket az Országházban megjelenő néhány „különítményes” kényszerítette volna – senki nem gondolta, hogy az „ideiglenes” állapot mintegy huszonöt esztendeig áll majd fenn.

Horthy már alig egy évvel megválasztását követően szinte megoldhatatlannak tűnő feladattal találta szembe magát. Az uralkodói jogainak gyakorlását 1918 novemberében „felfüggesztő” IV. Károly király 1921-ben kétszer is úgy vélte, eljött az ideje a trónra való visszatérésnek. Ennek azonban sem 1921 márciusában, sem 1921 októberében nem volt realitása.

A trianoni békediktátum kedvezményezettjei, Csehszlovákia, a Román Királyság, valamint a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság a volt uralkodó Magyarországon maradása, esetleges trónra lépése esetére azonnali fegyveres beavatkozással fenyegettek. Az alig néhány tízezer fős, gyenge fegyverzetű Nemzeti Hadsereg napokig sem tudta volna feltartóztatni a támadókat.

Ahogy nem tudta volna megtenni azt a Magyar Királyi Honvédség sem, 1944. március
19-én, amikor is a Kleßheimben lezajlott, igen éles hangú Hitler–Horthy-tárgyalások után a Wehrmacht csapatai bevonultak Magyarországra, s megszállták annak a Tisza vonaláig terjedő területét. A Horthy Miklós által kényszerűen tudomásul vett német lépést követően Magyarország korlátozott szuverenitású országgá vált.

Úgy vélem történelmietlen és megválaszolhatatlan a kérdés: a német bevonulás – amit Hitler rövidnek ígért – elfogadása vagy a reménytelen ellenállás lett volna-e a helyesebb megoldás? A talán két-három napig tartó harcok, sok ezer katonai és polgári áldozattal és a magyarországi zsidóság azonnali és teljes körű deportálásával? Avagy a passzivitás választása egy majdani későbbi „színre lépés” lehetőségével?
Horthy – részben katonai és részben politikai tanácsadóira hallgatva – az utóbbi megoldást választotta.
Helyesen cselekedett? Ki így, ki úgy véli. Van, aki úgy látja, hogy a 437 ezer magyarországi zsidó deportálásáért Horthy Miklós (is) a felelős, míg más úgy, ha nincs, és nem marad a helyén Horthy Miklós, akkor a magyarországi zsidóság százezrei nem menekülhettek volna meg.

Ha tisztességesen akarunk állást foglalni, azt kell mondanunk, hogy mind a két véleményben van igazság.
A történelemben az igazság – ahogy az élet bármely területén – ugyanis nem minden esetben csak az enyém, ahogy nem is a vitapartneremé. A múlt és annak részletei apró mozaikokból állnak össze, amelyek színesek, elszomorítók, de egyben felemelőek is lehetnek. Aki csak az egyiket látja – és ami még rosszabb, kívánja is láttatni mindenki mással! –, az megfeledkezik arról, hogy a múlt mindenkinek mást jelent. S ez mindenkit feljogosít arra, hogy a maga által magának megrajzolt múltképet szeresse vagy utasítsa el, de arra nem, hogy tények ismerete nélkül hangoztasson megcáfolhatatlannak vélt állításokat, nevezze Horthy Miklóst háborús bűnösnek, tömeggyilkosnak, matrózok gyilkosának, németbérencnek és sok minden másnak. Megfeledkezve arról, hogy Horthy Miklós, Bethlen István gróf, Teleki Pál gróf, Klebelsberg Kuno, Keresztes-Fischer Ferenc és sokan mások nem keveset tettek azért, hogy a versailles-i Nagy-Trianon palotában aláírt békediktátum következtében területének – Horvátország nélkül – kétharmadát, magyar nemzetiségű lakosságának egyharmadát elveszítő Magyarország felzárkózhasson Európa középmezőnyébe.

S nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a két világháború közötti Magyarországon volt valami közös, ami jobb- és baloldalit, keresztényt és zsidót összekötött: a revízió.

A revízió, amelynek sikeres megvalósításáért a Magyarországi Szociáldemokrata Párt politikusai ugyanúgy megtettek mindent, mint az elcsatolt területeken élő, magukat a magyar nemzet tagjának tartó zsidó származású polgárok vagy a magyar szélsőjobb hívei. E közös erőfeszítés eredményei lettek az 1938 és 1941 közötti évek Magyarországán hatalmas örömet kiváltó területi visszacsatolások, amely sikerek a legtöbb ember számára Horthy Miklóst szinte államférfiúi magasságokba emelték.

S hogy az volt-e a kormányzó? Nehezen megválaszolható kérdés. Rövid időre politikussá lett haditengerésztiszt, majd a nemzet egységét szimbolizáló tekintély, aki számos esetben hozott helyes és számos esetben helytelen döntést. S hogy olyan erőskezű kormányos volt-e, amilyennek őt Manno Miltiadész, a kitűnő sportember, szobrász és festőművész megrajzolta? Bizonyára egyszer igen, másszor nem, ahogy a történelemben nincsenek olyan személyek, akik csak hibátlant és maradandót alkotnak.
Horthy Miklós is ilyen volt. Ember, aki a hazáját szolgálta, és akinek tetteit az utókor soha nem fogja egységesen megítélni. Lesznek, akik haló porában is áldani fogják nevét, míg mások megvetően szólnak róla, de akárhogy is teszik, nem lehet kitörölni emlékét a magyar múltból.

Horthy Miklós és cselekedetei a múltunk részét képezik. Azét a múltét, amelynek teljes vállalása kötelességünk. Vállalni valamit azonban még nem jelent azonosulást a vállalttal!

S képesek vagyunk-e elfogadni a tényt: 1944. október 16-án Horthy Miklós kényszer hatására lemondott államfői tisztéről, de azt megelőzően még Szálasi Ferencet miniszterelnökké nevezte ki, és az államfői hatalom gyakorlását ideiglenesen „rábízta”: Döntése – saját megítélése szerint – nem volt érvényesnek tekinthető, hiszen kényszer alatt történt mindaz, ami történt. De gondol-e erre valaki? S gondol-e arra, hogy egyetlen élő gyermeke életével fenyegetve, mi lett volna a helyes lépés? Az apai érzés, avagy a politikusi – itt már inkább –, államférfiúi megközelítés a fontosabb? Nehezen eldönthető válasz. Csak az tudná megérteni mindazt, aki már szembesült ilyennel.

Horthy Miklós családtagjaival és néhány „kedvezményezett” személlyel német védőőrizetbe került, 1945 májusában szabadulva a második világháborúban vesztes Magyarország volt államfőjeként amerikai fogságot és számos kihallgatást élt meg. Néhány esztendő után, elfogadva a lehetőséget, Portugáliá­ban telepedett le. Ott érte a halál, 1957. február 9-én. Harminchat esztendővel halála után földi maradványai – felesége és Miklós fia hamvaival együtt – hazatértek Magyarországra. Életútja, működése soha le nem záruló viták kereszttüzében áll, azóta is. Ami biztos: személye, működése nélkül más lett volna a huszadik századi magyar történelem.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója

*
Kormányzói működése idején sokat tett egyházáért.
Egyháza szinte semmit érte 1945 után.
Szakály Sándor

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom