Nagy Imre a forradalomban

Bár számos, nem kis részben élesen ellentmondó publikáció és feltételezés jelent meg az 1956-os forradalom miniszterelnökéről, több eseményről, tényről viszont alig szól valaki. Magam kizárólag az 1956-os forradalom és megtorlás során eddig nem közismert tényekre szeretném felhívni a figyelmet, s ezekből néhány vitatható következtetést levonni.

Bevezetőben néhány kiindulópont: Nagy Imre haláláig kommunistának vallotta magát. Baloldali meggyőződése azonban – legalábbis 1953-tól – nem a brutális sztálinista terror irányát követte, hanem valamiféle enyhültebb, elfogadhatóbb politikát, amellyel talán az 1968-as prágai tavasz is próbálkozott. Egy nyugati történész – adatokkal nem alátámasztva – „Berija emberének” nevezi. Berija 1953-ban rettegett KGB-s tömeggyilkosból Sztálin halála után enyhült reformpolitikussá lépett elő, befolyása megnőtt. Lehetséges, hogy Nagy Imre első miniszterelnöki kinevezése neki köszönhető, s nagy reményeket keltő, enyhülést okozó intézkedései, vitathatatlan széles körű népszerűsége ennek tulajdonítható. Nagy Imre felvette a szovjet állampolgárságot, s kellett, hogy kapcsolata legyen az állambiztonsággal, bár ennek részletei ismeretlenek. Miután Beriját rövid úton megölik elvtársai, hamarosan Nagy Imrét is leváltják a miniszterelnökségből 1955-ben, kizárják a pártból, s Rákosi visszanyeri teljhatalmát.

A kalauz tanácsadói

Az 1956-os forradalmat és a megtorlást kutató magyar történészek úgy tekintenek a forradalomra és a megtorlásra, mintha a magyar kommunista politikusok szuverén módon cselekedtek volna, hasonlóan a magyar igazságszolgáltatáshoz. Bár a szovjet hadsereg tevékenysége nagyjából ismert, ritkán szólnak arról, hogy a legfelsőbb szovjet pártvezetés több tagja (Mikojan, Szuszlov, Arisztov) a forradalom idején Budapesten tartózkodott, hasonlóan Szerovhoz, aki húsz KGB-tábornokkal volt itt – s nyilván számtalan beosztottal –, hason­lóan Tyihonov KGB-tábornokhoz, aki Bata István – eredetileg villamoskalauz – hadügyminiszter „tanácsadója” volt a HM-ben.

Beszélhetünk-e ilyen körülmények között az események spontán alakulásáról a forradalom első napjától kezdve? Aligha. „Minden Moszkvában dőlt el” – jelentette ki Kun Miklós, a szovjet hátteret kiválóan ismerő történész. Ez természetesen nem csökkenti a magyar végrehajtók bűnét és felelősségét. Ezek után joggal feltételezhetjük, hogy a szovjetek Nagy Imrére is döntő hatással voltak, s alapjában az ő döntésük volt miniszterelnöki kinevezése. Vannak olyan vélemények, hogy a szovjetek eredetileg Nagy Imrével akarták leveretni a forradalmat, hogy ők mentesüljenek a népszerűségvesztéstől. Ő azonban nem vállalkozott erre.
Mindez a háttér hatással volt Nagy Imre forradalombeli szerepére. Hosszas szovjetunióbeli emigrációja során – amelynek pontos részleteit szintén nem ismerjük – nyilván közeli kapcsolatot alakított ki a szovjet pártvezetés több tagjával, akik hatással voltak pályájára, tevékenységére.

A pártközpont foglya

Tekintsük át ezután Nagy Imre forradalom alatti  szerepét. A jövendő miniszterelnök párttagságát csak 1956. október 13-án állítják helyre, de ezután semmilyen párt- és állami tisztsége nincs. Bár az országban október 23-a előtt már nagyon feszült a hangulat, Nagy Imre október 22-én szüreten vesz részt Badacsonyban. Feltételezhetjük-e, hogy egy minden tisztség nélküli, október 22-én Badacsonyban szüretelő ember számol azzal, tesz azért valamit, hogy két nap múlva miniszterelnöknek nevezzék ki? Kizárt. Nagy Imre a Snagovi jegyzetekben leírja, tisztában volt azzal, hogy „bárhogy alakulnak az események, ő lesz a felelős”.

Mai napig elterjedt vélemény, hogy Nagy Imre október 24-étől volt miniszterelnök, de ez nem igaz.

Tény, a párt Központi Vezetősége – nyilván szovjet akaratra – október 24-én hajnalban Nagy Imrét javasolja miniszterelnöknek. Ennek azonban semmiféle jogi hatálya nincs, cselekvési lehetősége semmi. Ezt két ténnyel lehet alátámasztani. A „kormány” összetétele október 22-éhez képest változatlan, Hegedűs András miniszterelnök most Nagy Imre helyettese lesz – egy nem működő, sztálinista „kormányban”. ­
A másik tény, hogy október 23-án éjjel Hruscsov azt követelte Gerő Ernőtől, hogy a magyar miniszterelnök írásban kérje a szovjet beavatkozást. Nagy Imre erre nem volt hajlandó, hiába üldözte őt a pártközpont folyosóján Gerő és Andropov. A „kérelmet” végül Hegedűs András írta alá október 27-én, visszadátumozva 24-re.

Nagy Imre így a forradalom első napjaiban a „pártközpont foglyának” (Rainer M. János) tekinthető, „rendeletei” – többek közt az október 24-én reggel közzétett „statárium”, amelyet néhány óra múlva visszavontak – semmiképpen nem tekinthetők joghatályosnak, már csak azért sem, mert a hivatalos lap, a Magyar Közlöny nem tartalmazta, mivel hetekig nem jelent meg. (A Magyar jogszabálygyűjteménybe később sem vették fel sem a kormánykinevezést, sem a határozatait.)

Vagyis mi volt a jogi helyzet? Volt egy nem létező, nem működő „kormány”, amelynek Nagy Imre nem volt szabályszerűen kinevezett miniszterelnöke.

A helyzet nagyjából október 27–28-án változott. Október 27-én kinevezi Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke az új „Nemzeti Kormányt”, amelynek elnöke Nagy Imre, államminisztere Tildy Zoltán, volt köztársasági elnök, Kovács Béla, az FKGP volt főtitkára pedig földművelésügyi miniszter. De ez a kormány annak ellenére sem tekinthető koalíciósnak, hogy számos kemény sztálinista – például Hegedűs András, Marosán György, Piros László, Bata István, Berei Andor – már kimaradt belőle.

Október 28-án az új kormány már a Parlamentben ülésezett, ahol részt vett Dobi István is. Az ő szerepe teljesen egyedülálló a magyar közjog szempontjából. A NET helyettesítheti ugyan az Országgyűlést, de Dobi István nem helyettesíthette a NET-et, amely 1956. október 15-étől 1957. február közepéig nem működött. Dokumentálhatóan Dobi István ez időben rendkívüli aktivitást tanúsított, egy személyben helyettesítette az Országgyűlést és a NET-et, kormányokat nevezett ki és mentett fel, statáriális jogszabályt hozott decemberben, létrehozta, majd megszüntette a Munkástanácsot.

Tito vállalása

Mindebből következően az első többé-kevésbé valódi Nagy Imre-kormány október 27-én jött létre, és másnap kezdte meg működését. Jellemzőnek mondhatjuk a Szabad Ifjúság október 29-i cikkét: „Nagy Imrét a népirtó Gerő-klikk kijátszotta, becsapta, nevében a háta mögött hozott intézkedéseket az elsőtől az utolsó napokig (…) Nagy Imre csak másnap, az Írószövetség telefonjából tudta meg, hogy ő a miniszterelnök, miközben már az utcán az aláírásával röplapokat osztogattak.”

Október 28-ától hozza nyilvánosságra Nagy Imre a céljait: semleges Magyarország, kilépés a Varsói Szerződésből, a szovjet csapatok kivonása az országból, többpártrendszer, s valóban többpárti, koalí­ciós kormány létrehozása november 3-án.

Ezek radikális célok, kijelentések voltak, viszont az adott helyzetben irreálisak, a Szovjetunió számára elfogadhatatlanok. Feltehető tehát a kérdés, nem a jelen lévő szovjet vezetők és magyar sztálinista pártvezetők biztatták Nagy Imrét a radikális célokra? Miután nem létező miniszterelnökként nem vállalta a forradalom leverését október 28-áig, s ezután a forradalom élére állt irreá­lis, de nagyon népszerű céljaival?

Soha nem fogjuk megtudni. Mindehhez hozzátéve, a mai napig homályos hátterű Köztársaság téri történéseket, a szovjetek alátámaszthatónak vélték a magyar forradalom november 4-én kezdődő brutális leverését ellenforradalomra, fasizmusra hivatkozva. Ne feledjük, a forradalom első napjaitól a kivonulási ígérgetések ellenére folyamatosan hatalmas szovjet haderő nyomult az országba, körülvéve a városokat, repülőtereket, vasútállomásokat, s november 4-étől a Zsukov által kidolgozott „Vihr” - azaz Forgószél - hadművelet alapján akcióba lépnek.

November 1-jétől november 3-áig zavartalanul, függetlenül működhetett a kormány. A harcok megszűntek, a munka megindult az országban, megkezdődött a romok eltakarítása. Kívülről viszont gyülekeztek folyamatosan a fenyegető viharfelhők. Folyamatosan hatoltak be az országba a szovjet hadosztályok – bár október 30-án a Szovjetunió békülékeny nyilatkozatot tett csapatainak kivonásáról. Viszont Kádár és Münnich Moszkvába szökik november 1-jén – Nagy Imre szerint elrabolják őket! –, s Hruscsov a szocialista országokba látogat, kérve beleegyezésüket a magyarok elleni támadáshoz, amit egyedül a lengyelek elleneznek.

A legérdekesebb a Titónál tett látogatás november 3-án. Ekkor a mai napig uralkodó nézet szerint Hruscsov a jugoszlávok döntését kérte, hogy Kádár vagy Münnich legyen-e a miniszterelnök. Vitatható véleményem szerint nem ez volt a fő célja a találkozónak, Kádár vezető szerepe már Moszkvában eldőlt. Hruscsov valószínűleg a jugoszlávok közreműködését kérte a Nagy Imre-kormány semlegesítésére. Ezt vállalta Tito.

Illegitim kormányalakítás

November 4-ére virradóra a szovjetek tőrbe csalták, s letartóztatták Tökölön a magyar katonai vezetést, de ez történt Nagy Imrével és társaival is a jugoszláv követségen. A mai napig elterjedt vélemény szerint a kormánytagok itt „menedéket” kaptak, holott erről szó sincs. Kun Miklóstól tudjuk, hogy a követséget szorosan körbezárták a szovjet tankok, s Nagy Imre sem személyesen, sem telefonon nem tarthatott kapcsolatot a külvilággal. Vagyis, ha pontosan akarunk fogalmazni, Nagy Imre és társai nem „menedéket” kaptak a jugoszlávoktól, hanem letartóztatták őket. Holott 1956. november 12-éig Nagy Imre tekinthető az ország törvényes miniszterelnökének. Ekkor jelenik meg a Magyar Közlöny új száma, amelyben Dobi István – újfent egyszemélyes törvényhozóként – felmenti a Nagy Imre-kormányt, egyben kinevezi a Kádár-kormányt. Mit jelent ez? Azt, hogy – még a korabeli abszurd jog szerint is – a Nagy Imre-kormányt folyamatosan, törvényesen nevezték ki, s november 12-éig törvényesen működött – illetve működhetett volna, ha nem tartóztatják le a tagjait.

Ez valósnak is tekinthető, s ebből következik, hogy Kádár János 1956. november 4-én nem alakíthatott kormányt Szolnokon. Az, hogy három ember rádión bejelenti a kormányalakítást, még a korabeli magyar jog szerint sem jelenti, hogy legitim kormányalakítás történt. Kádár János 1956. november 7-én szovjet tankon érkezik a Parlamentbe, ahol Dobi István – ismét hatáskörét súlyosan megszegve – november 8-án kinevezi és felesketi a kormányt, s ez jelenik meg november 12-én a Magyar Közlönyben.

Végjáték Snagovban

Ezután a romániai Snagovba szállítják Nagy Imrét és munkatársait, ahol a KGB és a Securitate őrzi őket – és ahol gyakorlatilag ismét előzetes letartóztatásban vannak. Nem felel meg a valóságnak, hogy Kállai Gyula, felkeresvén őt a száműzetésben, miniszterelnök-helyettesi pozíciót kínált neki, feltéve, hogy lemond a miniszterelnökségről, Nagy Imre ugyanis soha nem mondott le. A találkozóra valóban sor került, hiteles jegyzőkönyvét a Snagovi jegyzetek tartalmazza. Ekkor szó sem volt ajánlatról, Kállai úgy beszél Nagy Imrével, mint egy jogerősen elítélt köztörvényes bűnözővel.

Ezután csak a tragikus vég, a koncepciós per van hátra, több halálos ítélettel. A volt miniszterelnök itt sem tagadta meg a forradalmat – bár volt olyan társa, aki ezt megtette, s ezért mindössze öt évre ítélték. Valószínűleg az ítélettel már száműzetésében is tisztában volt, ennek tulajdoníthatók könyvének kemény megállapításai.

Röviden összefoglalva Nagy Imre forradalombeli szerepét, elmondható, hogy az első napok „pártfogsága” idején nem vállalta el a forradalom leverését, sőt október 28-ától a forradalom élére állt. Nem zárható ki, hogy népszerű reformlépéseire a szovjet „tanácsadók” biztatták, ezzel megalapozva a későbbi „ellenforradalom” minősítést, hiszen október 29-től már készült az új haditerv az ország lerohanására, s folyamatosan hatoltak be az országba a szovjet hadosztályok – anélkül, hogy ezt a törvényes magyar kormány kérte vagy engedélyezte volna.