Kire szavazzon a keresztény ember?

Amikor döntünk arról, hogy melyik üzletben és milyen élelmiszereket vásároljunk, melyik autómárkát válasszuk, hová menjünk nyaralni, körültekintő és gondos döntéseket hozunk, keressük a jó megoldásokat. Amikor azonban a politikai pártok között kell választanunk, úrrá lesz rajtunk egyfajta szemérmesség, felületesség, és a döntéseink gyakran nem körültekintő megfontoltság, pontos ismeretek alapján születnek, sok esetben inkább szóbeszédek, érzelmek és félinformációk határozzák meg azokat.

Hol van a keresztény, a katolikus ember helye a politikában? Részt vegyen-e egyáltalán a politikai döntéshozatalban, aki elkötelezett hitéletet él? Mi alapján döntsünk egyik vagy másik párt mellett? A közéletben eligazodni akaró hívő ember számára válaszadáshoz a jézusi tanítás és a Katolikus Egyház iránymutatásai nyújtanak segítő kezet. Lukács evangéliumának 6. fejezete az ítéletről szól. Az evangélista óva int mindenkit attól, hogy a másik ember cselekedetei felett ítéletet mondjon, és ugyanebben a fejezetben azt is olvassuk: „A fát a gyümölcséről lehet megismerni. Nem szednek tövisbokorról fügét, s gyalogszederről sem szüretelnek szőlőt. A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig a rosszból rosszat. Hisz a száj a szív bőségéből beszél.” A közéleti szerepet vállaló emberek, közösségek és pártok megítélése szempontjából fontos, hogy ennek a szakasznak a fényében gondolkodjunk. Csókay András professzor nemrégiben így írt:

„Minden embernek vannak rossz tulajdonságai, ezt tudjuk. Így egy politikai pártnak is lehetnek. Attól, hogy egy hajó a jó irányba megy, a gépházban még lehetnek piszkos rongyok vagy rendetlenség. De mindig az egészet kell néznünk. És ha az egész jobb, mint a többié, akkor oda kell állni mellé. […] Egy politikai párt persze nem egyház, ott lehet hagyni, ha megváltoznak az eddigi jó irányok, és van jobb választás, amely már bizonyította, hogy még jobb irányba képes navigálni. Mik ezek a fő irányok egy ország életében? Isten, család, haza, így sorrendben. Ha van szép istenkapcsolatod, jó lesz a családdal való kapcsolatod, amiből következik az erős nemzet.” Ha végigtekintünk demokráciánk több mint negyedszázados történetén, és megnézzük, hogy melyik időszakban milyen terméseket találtunk a „nemzet fáján”, jól felmérhető, hogy kik milyen eredményeket értek el. Tudunk-e különbséget tenni az értéktelen, rossz gyümölcsöt termő fa – például a nemzeti vagyon eladása, a családok elleni intézkedések, a gyes elvétele, a tandíj bevezetése, az adóterhek növelése, a hívő emberek elleni, istenkapcsolat elleni hozzáállás – és a jó gyümölcsöket termő, a hívő embereket, az egyházakat, a családokat segítő, a nemzeti vagyont gyarapító kormányok munkája között? Most már van összevetési lehetőség a 2002 és 2010 közötti és a 2010 óta eltelt évek kormányzása között, vagyis összehasonlítható a politikai jó és rossz gyümölcsök fája. Az összehasonlítást még az a tény is könnyíti, hogy mindkét oldalnak kétszer négy éve volt cselekedni, tehát volt idejük kifuttatni programjaikat.

Ha a katolikus ember az evangéliumot zsinórmértéknek tekintve kellő bölcsességgel tud megkülönböztetést tenni, akkor egyetérthet Csókay András iránymutatásával: a nagy egészet kell szemlélni, és nem néhány vélt vagy valós hibát kell felnagyítani. Hiszen ha így tesz, a keresztény ember azoknak az ítélethozóknak a sorába áll, akik indokolatlan ítéletet hoznak, olyat, amilyen ellen Lukács evangéliuma óv. Egy keresztény ember egy egészében sikeres nemzetépítő politikáról nem hozhat olyan sommás ítéletet, amely egy-két gyarlóság felnagyítása révén a teljes elvégzett munka eredményét semmibe veszi. Ezért volt meglehetősen furcsa, hogy az új hódmezővásárhelyi – magát katolikus értelmiséginek meghatározó, az összes ellenzéki párt által támogatott, de magát függetlennek mondó – polgármester első nyilatkozatában sietett leszögezni: „Úgy érzem, hogy a Fidesz mindenképpen megbukott.” Nehezen értelmezhető, hogy pontosan mi ennek a bukásnak az oka. Az ország akkor állt bukásra, amikor devizahitelekbe kergették bele a magyar családokat, amikor az államadósság rekordszintet ért el, amikor a munkanélküliség tizenkét százalékos volt – ma pedig 3,8 százalékos. Ma Kelet-Közép-Európában a magyar lakosság rendelkezik a GDP-hez arányítva a legnagyobb vagyonnal, itt nőttek a legnagyobb mértékben a bérek, a lakosság eladósodottsága itt lett a legalacsonyabb nyolc év alatt, az állampapírba fektetett megtakarítások nálunk a legmagasabb mértékűek. Ez semmiképpen sem a sikertelenség útja.

A Hittani Kongregáció 2003-ban, Szent II. János Pál pápa megerősítésével, Joseph Ratzinger bíboros prefektus és Tarcisio Bertone érsek, későbbi vatikáni államtitkár aláírásával hozta meg a Katolikusok részvétele és magatartása a politikai életben című útmutatását. Ennek ismerete véleményem szerint alapvető a politikai pályára lépő vagy akár a politikai életben tájékozódni akaró, magát katolikus értelmiséginek tartó ember számára. Az útmutatás mindenekelőtt eloszlatja azt a már-már a katolikus értelmiség által is osztott téveszmét, amely szerint a katolikus – vagy tágabban a hívő ember – nem politizál; sőt világos választ ad arra a kérdésre, hogy hol is van a helye a politikában.

„A világi hívők mindenkor »keresztény lelkiismerettel« és az azzal megegyező értékekkel egyetértésben teljesítik általános politikai kötelességeiket, gyakorolják sajátos feladatukat, hogy az evilági rendet keresztény módon átitassák” – fogalmaz a dokumentum.

Hol van a helyünk tehát? A válasz egyszerű és egyértelmű: mindig az evangéliumi értékek, az évezredes erkölcsi elveink alapján szerveződő politikai tevékenység mellett. „Amikor a politikai tevékenység összeütközésbe kerül az erkölcsi elvekkel, amelyek nem engednek meg kivételt, kompromisszumot vagy korlátozást, a katolikus elkötelezettség még nyilvánvalóbbá és felelősségteljesebbé válik” – folytatja a Hittani Kongregáció dokumentuma. A hívő embernek mindezek fényé­ben mérlegelnie kell, hogy az éppen hazájának kormányát vezető pártok és az általuk elért eredmények egy jó vagy rossz gyümölcsökkel teli fa képét mutatják. Ha távlatokban gondolkodik, és így tekinti végig azokat az eredményeket, amelyek a korábbi kormányok szerepvállalása nyomán keletkeztek, meg tudja állapítani, hogy azok jó gyümölcsök voltak-e a keresztény erkölcs, tanítás, társadalmi iránymutatás szempontjából. Döntését pedig mindenképpen a Hittani Kongregáció iránymutatása alapján kell meghoznia: „egy jól megalapozott keresztény öntudat nem enged meg olyan politikai programra […] történő szavazást, amely ellentétes a hit és erkölcs alapvető tételeivel. A keresztény hit szerves egységet alkot, és ezért nem lehetséges valamely részelemét kiragadni anélkül, hogy az egész katolikus tanítás ne sérülne.”

Tehát ha valaki a most működő ellenzék politikusainak megnyilatkozásait követi, azok már alapszinten kizárják a keresztény ember számára az azokkal való azonosulást. Nem engednek meg például azonosulást sem az iszlám hittel szimpatizáló, sem az antiszemita kijelentésektől el nem határolódó, sem a homoszexuális házasságkötés lehetőségét támogató politikai közösségekkel.

Senki sem gondolja, így én magam sem, hogy a Fidesz–KDNP-kormány hibátlan munkát végzett. Mégis, ha végigtekintünk a nyolc éven, akkor világossá válik, hogy a Fidesz nevében is szereplő „hit, hűség, bizalom” alapvető morális környezetéből fakad az a fajta elkötelezettség, amely ennek a nemzetnek az építését, gyarapodását tűzte ki célul, és amely együtt jár a keresztény értékrend, a családok és a személyiség tiszteletével. A magyar keresztény, katolikus értelmiség ma általában szemlesütve, elkerülő módon viszonyul a közélethez, és előfordul, hogy megalapozott tájékozottság nélkül dönt politikai vonatkozásokban. Nem volt ez mindig így: tudjuk, hogy számos kiváló hitvalló katolikus volt, aki akár Magyarország, de Európa sorsát is döntő módon befolyásolta. Mi jellemezte ezeket a katolikus hitű közéleti embereket? Mindegyikükre jellemző volt az imádságos, elmélyült hitélet, családjuk és kisebb közösségük szolgálata, valamint foglalkoztatta őket a nemzet szellemi, lelki és anyagi gyarapodásának ügye. Itt elég, hogyha csak Teleki Pál, Klebelsberg Kuno, Slachta Margit, Barankovics István, Bangha Béla, Mindszenty József életútjára gondolunk. Európai dimenzióban pedig Konrad Ade­nauert említhetjük, akinek az 1955-ös – a német hadifoglyok hazahozataláért vállalt – moszkvai tárgyalásai akkor fordultak a német fél javára, amikor felborítva a protokollt, két órára imádságos magányba vonult vissza Moszkva egyetlen katolikus templomába.

Ha keresztény, katolikus ember hívőként dönt közéleti kérdésekben, akkor el tudja dönteni, hogy melyik a rossz és melyik a jó gyümölcsöt hozó fa, melyik pártszövetség munkája és programja, ígéretei és teljesítményei azok, amelyek mellé a Hittani Kongregáció iránymutatása alapján oda tud állni.

Azt gondolom, ez ma, 2018 Magyarországán nem kérdés.

Kiss Antal
teológus