Veczán Zoltán

Vélemény és vita

A remény rabjai

Szokás a magyar embert borúlátónak gondolni

Anekdoták, viccek, szólások sora szól arról, milyen pesszimisták és zárkózottak vagyunk. De legalább ennyire jellemez minket a csodavárás is. A két attitűd nem zárja ki egymást: a múltban igazságtalanul elbántak velünk, ezért a világ tartozik nekünk, s majd nyilván lelkiismeret-furdalásból egyszer törleszt, s visszaadja, ami jár. Ebben a jóvátételre vagy legalább jó szóra kiéhezett lelkiállapotban aztán készek vagyunk minden apró gesztust valami nagyvonalú kárpótlás előlegének venni.

Kolozsvárott, ahol a lassan évszázados a módszeres román betelepítés, és az asszimiláció nyomán a magyarok aránya jóval húsz százalék alá esett, épp egy ilyen jelentéstelinek vélt gesztust tett a kormányzó szociáldemokrata párt helyi frakciója. A városban ellenzékben lévő PSD rápirított a jobboldali polgármesterre: elég a pereskedésből meg a kulturális súrlódásokból, tessék szépen együtt élni a magyarokkal és kitenni a kétnyelvű táblákat. Természetesen a politika, az politika, ne gondoljuk, hogy a szezonális jelleggel magyarellenes kirohanásokat intéző Victor Ponta vagy a pártelnöki székben őt követő, Erdély Romániához csatolásának megünneplését az RMDSZ-en számon kérő Liviu Dragnea formációja hirtelen a magyarság sérelmeire érzékenyebb pártként szeretné újradefiniálni magát. Ahogy egyébként a PNL-es polgármester, Emil Boc sem feltétlenül saját megveszekedett magyarellenessége miatt tiltja a táblákat, csupán szavazóinak megtartása céljából korbácsolja fel a közhangulatot a magyar kártya bedobásával. Ugyanekkora eséllyel lehetne mindez fordítva is, lehetnének a szocdemek a nacionalisták és Boc az européer – talán pont ezért még a sokszor apró eredményeket is hétmérföldes lépésként ünneplő RMDSZ is csak annyit fűzött a mostani kommünikéhez: meglátjuk, mit tesz a PSD akkor, amikor cselekedni is kell.

Hamar kapta a pofont az, aki pár kétnyelvű táblától várta, hogy Románia, amely alkotmánya szerint egységes és oszthatatlan nemzetállam, elkezdi komolyan venni saját 1918-as ígéreteit, és hirtelen kelet Svájca válik belőle. A tenyér szó szerint csattant, épp Kolozsvárott. Három napot sem kellett várni a PSD táblás kiállása után, hogy a magát multikulturális paradicsom szerepében láttató városban magyar beszéd miatt verjenek meg románok fiatalokat, és az sem telt három óránál többe, hogy a rendőrség kijelentse, az ügynek nincs etnikai színezete. S bizakodó honfitársunk, aki éppen csokorba gyűjtötte a jó híreket táblástul meg hétfői külügyéri látogatásostul, most újra visszasüppedhetett keservébe, és megállapíthatta: a románok most sem szeretnek minket (és hamarosan rájön, hogy Putyin sem adja vissza holnapután Erdélyt a magyaroknak). Ebben éppen igaza volna: egy alig egy hónapos közvélemény-kutatás szerint a románok alig hetven százaléka fogadna el magyar szomszédot vagy munkatársat, kevesebb mint fele – 47 százalék – viselne el magyar családtagot, és még annyi sem szavazna magyar politikusra.

A felmérés kijelöli a helyünket szomszédaink szellemi horizontján: a romáknál és az eltérő nemi orientációjúaknál kevésbé utálnak minket, a más vallásúak és a testi fogyatékosok viszont leelőznek bennünket a népszerűség terén. Ugyanebben a felmérésben ugyanezek az emberek egyébként azt is mondták, hogy befogadónak és toleránsnak gondolják magukat. A politikusaik ebből nyilvánvalóan leszűrik a tanulságokat: a többség által lenézett magyaroknak nem éri meg engedni.

Pedig milyen jó lett volna azt gondolni, hogy Kolozsvárott nyerésre állunk az első komoly csatában! Hogy hamarosan véget ér a történelemhamisító szimbolikus román térfoglalás, és befejezik a vadászatot iskoláinkra, egyházainkra. Hogy aztán indulhat az autonómiaforradalom, a tavaszi meg nyári hadjárat – azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az oroszok ezúttal velünk lesznek.

A pofon józanító volt: ráirányította a figyelmet arra, hogy semmi nem oldódik meg magától. Még az is hiú ábránd, hogy az RMDSZ lojalitásáért cserébe legalább régi városaink neve kikerül magyarul a névtáblákra, mert Bukarest a legalapvetőbb kisebbségi jogi normák betartását is kegyként gyakorolja, sosem „ingyen”. Mélyen gyökeredző félelme ugyanis, hogy minden lépés, amely nem a romá­niai magyarság mielőbbi eltakarítását szolgálja, újabb esélyt ad valamiféle határrevízióra.

Lehet, hogy mi magunkat frusztráltnak és zárkózottnak látjuk, a románok pedig nyitottnak és toleránsnak, mindenesetre elgondolkodtató, hogy az elmúlt hónapokban külön ráhatás nélkül egyetlen magyar település nevét írták ki Romániában, mégpedig Budapestét. Fővárosunk ugyanis újra visszakerült a bukaresti diadalívre, arra, amely fennen hirdeti a román első világháborús győzelmek helyszíneit, immár ismét megtoldva a hazánk elleni 1919-es rablóhadjárattal. Keleti szomszédaink egyébként másfél millió eurót költöttek arra, hogy dicsőségük felújított emlékműve egy olyan erejű földrengést is kibírjon, amely az egész országot leradírozná a térképről.

Még szerencse, hogy a románok nem olyan pesszimisták, mint mi.