A szellemi betanított munkások végórája

Egy huszonegy éves egyetemista ült valahol egy kollégiumi szobában vagy albérletben, a világító képernyő fölé görnyedve, és olyan vallomást írt a Reddit magyar részére, amilyet valaha naplók sárguló lapjaira róttak reszkető kézzel. Nem a szerelem gyötrelméről, nem a harmadik világháború fenyegetéséről számol be, hanem egy különös, arctalan ellenfél megjelenéséről, amely nem a határon vonul fel drónokkal meg rakétákkal, hanem csöndben beköltözött a böngészőablakba.

Elmondta, hogy gimnazista korában még semmi ilyesmi nem volt. A tanulás akkor még a régi rend szerint folyt: volt könyv, füzet, tanár, meg az éjszakába nyúló magolás. Aztán az egyetem első évében még mindig úgy tűnt a számára, hogy ez az út vezet a tudás felé. Majd a második év táján egyszer csak megjelent a mesterséges intelligencia: először úgy, ahogy az idegen hajó tűnik fel a látóhatáron. Kicsi, jelentéktelen foltnak látszott, az ember legyintett is, hogy úgysem érinti. A fiú kíváncsiságból próbálta ki. Programozási feladatot adott neki, mátrixalgebrai egyenleteket, fizikai példákat. A gép pedig, ahogy ő írja, egészen pontosan oldotta meg azokat, csak néhol csúszott félre egy-egy axióma, mint a fáradt diák, aki elsieti a bizonyítást. Amikor pedig átment a szociológia szakterületére (itt már gyanakodhatunk a valódi probléma eredőjére), már olyan nemzedékkel találta magát egy padban, amelyiknek a gimnázium évei alatt is ott ült a vállán ez az új démon. A házi feladatok nem a könyvtár csendjében születtek, hanem az üzenetablakban. Az órákon új fordulatok ütötték fel a fejüket: „A ChatGPT azt mondta…”, mintha egy újfajta tekintély jelent volna meg, akihez regisztrációval és jelszóval nyernek bebocsáttatást.

A fiú úgy döntött, próbára teszi az új jövevényt. Minden házi feladatra, amelyet hetekig tanult, napokig csiszolt, feladott egy ikerfeladatot is a gépnek, mint valami láthatatlan csoporttársnak. A válaszok nemhogy nem vallottak szégyent, de sokszor kifogástalanok voltak. Egy alkalommal még azt is megtapasztalta, hogy a mesterséges szövegömlesztő olyan kérdőívet állított össze, amelynek minden kérdése pontosan tudta, mit mér, milyen skálán, milyen elemzéssel, sőt, a formai követelményeknek is megfelelt egy ötszázötven oldalas módszertani könyv szigorú mércéje szerint. A fiú ekkor döbbent rá, hogy amit ő fél évig tanult, a gép öt perc alatt, kifáradás nélkül produkálja.

Ekkor hangzik el az a mondat: „Rám mi szükség van?” Úgy érzi, mintha ugyanazon egyetemi évek alatt, amelyekben ő kínnal-bajjal gyűjtögette tudását, valahol, láthatatlan laboratóriumok mélyén kialakult volna egy másik elme, amely mindenben utoléri, sőt túl is szárnyalja. Ha a gép nemcsak a házi feladatot, de a kutatásmodell-tervezést, a statisztikai számítást, a vizsgafeladat megoldását és a vállalkozás alaprajzát is így uralja, akkor mi marad az embernek? Ha a barátja feltölt egy hangfelvételt az előadásról, és az algoritmus egyetlen mozdulattal jegyzetté simítja az óra hullámzó, esetleges mondatfolyamát, akkor mi értelme van többé a jegyzetelésnek? Miért tanuljon bármit, ha úgyis van valami, ami gyorsabban, biztosabban, fáradtság nélkül teljesít?

Elolvasgattam őt és elképzeltem, mint egy utazót, aki felfelé kapaszkodik a sivatag peremén a homokdűnére, és mire a tetejére ér, látja, hogy mellette elkészült az autópálya. Már éppen megsajnáltam.

Mert rendkívül szép dolog ez a szorongás, ám nem mentes a tévedéstől. A fiú és vele együtt sok-sok diák, akár az én egykori osztálytársaim közül is, elkövette azt a hibát, hogy összetévesztette a feladatot a szereppel.

A házi dolgozat, a kérdőív, a statisztikai táblázat csupán feladat. Olyanok ezek, mint a vízumpecsét, a vámáru-nyilatkozat, vagy a jegyen a név. Meg kell csinálni, nélkülözhetetlen, de ettől még nem válik az ember nagy utazóvá, sem nagykövetté, sem vámossá.

A szerep egészen más. Aki valóban kutató, tanácsadó, döntéshozó vagy vállalkozó akar lenni, annak nem pusztán a szabályt kell betartania, hanem a kérdést kell feltennie. Újra meg újra. Nem mindegy, mit akar mérni, mire akar fényt deríteni, kinek a bajára keres orvosságot, ki viseli a döntései következményeit. Ezt nem egy gép dönti el. Annak mindegy, hogy kamukérdőívet készítünk vele, amely szentesíti a már előre elhatározott politikát, vagy valódi, kényelmetlen felismerésekre vezető vizsgálatot tervezünk. Ő kiszolgálja mindkettőt. A különbséget az ember szándéka, neveltetése, világnézete és vágya teszi.

Széles tömegek számára meglepő információ lehet, ám az ember nem a mesterséges intelligenciával versenyez, hanem a többi emberrel, akik szintén hozzáférnek a mesterséges intelligenciához. Nem az a döntő, ki tud szebben, szabályosabban kérdőívet gyártani, hanem hogy ki tesz fel okosabb kérdéseket, kit foglalkoztat jobban a világ, ki érti meg összefüggéseiben, hogy mi veszi körül egy-egy témában, ki érti jobban az adott gondolatsor világát, a benne lappangó érdekeket és félelmeket, ki mer dönteni ott, ahol nincsen biztos adat és hibátlan modell. Az AI abban erős, amit a fiú oly félelemmel szemlél: a rutinban, az ismétlésben, a kiszámítható feladatok villámgyors és pontos végrehajtásában. Abban azonban, hogy mi legyen a cél, min kellene javítani, min kellene gondolkozni, hogy kinek a hangját erősítjük fel, és kinek a sorsát tesszük a táblázat sorává, kit szólítunk meg, kit hallgattatunk el, kit akarunk nyertessé és kit akarunk vesztessé tenni egy ügyben, még mindig az ember áll az ítélőszékben. Esetleg menekül onnan, ha nem bírja a felelősség súlyát. Aztán odaül okoskodni, meg bepötyögni egy kommentet, ha igazságtalanságot vél, mert gyáva volt dönteni, de empátiája azért akad. Ki is teszi a kirakatba vagy a profilképére.

Ennek eredete, hogy a tévedés mélyebben gyökerezik. A fiú szavaiból kitetszik, hogy a tanulást úgy képzelte el, mint valamiféle mechanikus raktározást: szabályok, definíciók, módszertani előírások gondos betáplálását egy láthatatlan tárhelyre a fejében, ahonnan aztán vizsgaidőben előhívhatók. Szeretném jelezni, hogy ez a fajta „tanulás” már a gép előtt is nevetséges volt, csak álcázta magát a szorgalom nemes ruhájában. Tudom, hogy a nagy többség így szocializálódott, és úgy gondolja, hogy a tanulás ebből áll, hiszen engem is ilyen gyerekek vettek körül a suliban javarészt, másrészt nap mint nap megküzdök ilyen felnőtt emberekkel, akik belül pontosan ugyanilyen gyerekek maradtak. Így hát nem fejlődtek azóta sem.

Az iskola és az egyetem hosszú ideig olyan „okos” embereket akart képezni, akik fegyelmezetten végrehajtják a rájuk bízott „értelmiségi” feladatokat. Tehát például megírják a jelentést, elvégzik a számítást, kitöltik a rubrikát. A mesterséges intelligencia nem tesz mást, mint könyörtelen pontossággal rámutat, hogy ezt a szerepet egy fáradhatatlan írnok is el tudja látni. Minden ilyesmi semmi egyéb, mint betanított szellemi munka. Olyanok ők, mint a kőműves segéd, aki nem dönt, csak pakol, hurcol, illetve annyi mozdulatot tesz, amennyit a főnöke elvár. Azért, mert a főnökének van tapasztalata, van elképezelése és van megrendelője, ezért ezeket a dolgokat a gyakorlati világba is át tudja ültetni. Ehhez neki olyan fogd meg kell, aki végre tudja hajtani azt, amivel megbízta, ehhez pedig felismeri az eszközt és képes használni. Pont ez történik manapság az irodák érdemi részében is.

Éppen vezetni kezdek tanulni. Egyszer már elkezdtem, de akkor, tizenéves koromban, az oktató mellett ülve azt láttam, hogy az előttem haladó fehér Opel Astra behajtott előttem a körforgalomba, de balra. És ekkor jeleztem az oktatónak, hogy szeretnék megállni és átértékelni, hogy kívánok-e a jövőben arra figyelni, hogy hány hülye van körülöttem. Mert a vezetés érdemi része valójában ebből áll.

A tanulás valódi értéke ugyanis nem abban áll, hogy valaki kívülről fújja a szabályokat, hanem hogy megérzi mikor alkalmazzák őket helytelenül. Nem az számít, hogy a módszertani kézikönyv minden pontja a fejében lapul-e, hanem hogy felismeri-e a mintát, amikor egy látszólag hibátlan számítás hamis premisszára épül. Gyanítja-e azt, hogy valami nem frankó, vagy fel sem tűnik neki? Ez az, amitől az eszközből több lesz: A világosság és a sötétség között nem a számok döntenek, hanem az, aki felismeri őket. Az az ő fejétől függ, kizárólag az ő neveltetésétől, az általa megismert emberektől elfigyeltektől, mások tapasztalataiból és az addig megélt életéből ered. Ez a sokminden kell ahhoz, hogy felismerje, ha valami nincs rendjén.

Van a tanulásnak egy másik, rejtettebb hozadéka is. Ez a lélek immunrendszere. A gép azzal, hogy folyékony stílusban, magabiztos hangon tud bármit állítani, könnyen elbűvöli azt, akinek nincsen saját, belső mércéje. Aki maga sosem izzadt meg a statisztika felett, aki sosem gyűrt végig egy valódi terepkutatást, az könnyen bedől a jól hangzó ostobaságnak is, ha azt elegáns mondatokba csomagolják. (Platón Gorgiászát tudom ajánlani mindenki számára e témában.) Belőlük lesznek a vásárlók, a kereskedelmi médiumok célközönségei, avagy a választók. Ők szónokot keresnek, nem szakembert, mert nem azt akarják hallani, ami a valóság, hanem azt, ami nekik kedves. Igénylik, hogy hazudjanak nekik. Ha valaki nem ilyen életet akar, úgy a tanulás nem arra szolgál, hogy versenyezzünk a géppel, hanem hogy ne váljunk a gép továbbító eszközeivé, puszta hangszóróvá, amely csak elismétli azt, amit eléje tesznek. Ehhez onnantól nem ész kell ugyanis, csak hangerő.

A harmadik, amit a fiú nem lát, hogy a tanult pálya ma kevésbé ismeret, mint inkább jelzés. A diploma vagy éppen a szakdolgozat, esetleg egy megírt cikk olyan, mint a régi zarándoklevél: nem csupán azt bizonyítja, hogy valahol járt az ember, hanem inkább azt, hogy végig tudott vinni egy utat, tűrni tudott fáradságot, kitartani az unalom és a kétség óráiban. Ezért mindez felcserélhető bármi mással, ami ezt a kompetenciát bizonyítja. Természetesen az egyszeri HR-es (leánykori nevén: munkaügyis) ezt nem tudja feldolgozni, hiszen nem fejvadász ő, pláne nem emberismerő, hanem elsősorban száraz adatokból dolgozó illető, akinek sokkal egyszerűbb végzettség és nyelvvizsga alapján ítéletet mondania. Az AI nem csökkenti a megszerzett végzettség értékét, csupán kiélezi. Mostantól még kevésbé elég a papír. Folyton látszódni fog, hogy a mögötte álló ember csak bejárta a kötelező köröket, vagy valóban átalakult közben, ahogyan a zarándok megváltozik Mekka vagy Santiago felé menet.

Azok a szakmai pályák, amelyek felé a fiú tekint, különösen érzékenyek erre a változásra. Ha valaki ezekre úgy néz, mint holmi kellemesen meleg irodákba vezető lépcsőkre, amelyeken elegáns definíciókba csomagolt közhelyeket lehet ismételgetni, meg sok idegen kifejezést, az bizony veszélyben van. Mert amit a gép az ilyen pályákon el tud végezni (a szakirodalom összefoglalása, adatábrák gyártása, kérdőívek formázása, elemzések első vázlata, stb.) azt egyre inkább át is fogja venni. A különbség ott rajzolódik ki, ahol a fejlődő ország minisztere félrehívja a tanácsadót, és azt kérdezi: „És ha ezt a reformot végigvisszük, ki fog az utcára vonulni?” Vagy ahol a vállalat vezetője azt mondja: „Ha így alakítjuk át a bónuszrendszert, ki fog felmondani?” Ezekre a kérdésekre sem a tankönyv, sem a mesterséges intelligencia nem ad kész választ. Ide tapasztalat, emberismeret kell és sokféle megélt élmény, valamint több különböző szög is, amit megismert valaki az élete során. Nagyon sok különböző embertípust kell megismerni, és a velük megért érzéseket értelemmé kell konvertálni. De mindenek előtt le kell jönni arról a szerről, hogy kizárólag csak azokra figyelünk, akiknek rossz, akik panaszkodnak, vagy akiknek nincs szerencséjük. Mindenkire oda kell figyelni, mert mindenkinek megvan a maga problémája és szempontrendszere.

A fiú Reddit-bejegyzése ezért annyira jellemző, és ezért döntöttem úgy, hogy írok erről. Megmosolyogtató, mert megmutatja egy ember riadalmát, aki rádöbben, hogy amit az iskola és az egyetem hosszú éveken át tanított neki a „jó tanuló” szerepéről, az a gép szemében csupán egy egyszerű feladat. És tanulságos, mert kíméletlenül leleplezi, hogy mennyire idejétmúlt az a képzet, amely szerint elég egy-két diploma, néhány elolvasott könyv, és az ember számára biztosított a tisztes életpálya. Ez a világon már sehol nincs így. A végzettség nem egy belépőjegy a jólét felé induló hajóra, az csak olyasmi, ami kedvezményt ad a jegy későbbi megszerzéséhez. Asztalosként, ácsként vagy éppen fogtechnikusként is jól lehet keresni, feltéve, ha az ember megtanul érvényesülni és tud más emberekkel bánni. De leginkább akkor, ha felismeri, hogy az életben sok különböző dolgot is lehet ám csinálni, sok különféle területen, mivel nem csak a filmen van személyiségfejlődés.

Ha úgy tetszik, kegyelmi pillanat is ez. Jobb neki huszonegy évesen megtudni, hogy rossz irányba fut, mint ötvenévesen, amikor már sokkal nehezebb visszafordulni. Kisgyerekként, amikor a nyilvános kútról hordtuk a vizet a vályogházba télen-nyáron, 14 éves koromban, amikor dolgozni kezdtem, 18 évesen, amikor az első vállalkozásomba kezdtem, 21 évesen, amikor az akkor legnépszerűbb kereskedelmi rádióban kezdtem műsort vezetni és kapcsolatot építeni, pontosan tudtam, hogy szép dolog az elmélet, de a valóság a gyakorlatban történik. A srác előtt ott a lehetőség, hogy újradefiniálja önmagát. Amennyiben szeretné elkapni még időben azt a hajókötelet, úgy ne az legyen számára a cél, hogy „okosabb legyen a gépnél”, hanem hogy olyan legyen, amivé a gép sohasem válhat. Olyan emberré, aki feltalálja magát, aki kíváncsi, aki győzni akar és aki soha nem engedi meg, hogy mások segítségére szoruljon. Ehhez érteni kell ugyan a módszereket, de nem szabad behódolni nekik. Mindig bátran kell használni egy új megoldást, de nem adhatja át neki a döntést. És tudnia kell, hogy a legmodernebb eszköz is csak egy eszköz, így csak az a kérdés, hogy ki tartja a kezében. Azon kell dolgozni, nem mások elvárásainak teljesítésén.