Ha valaki nagyon okos és tájékozott beszélgetőpartner szeretne lenni a világ dolgait illetően, akkor tájékozódása során jó eséllyel ugyanazt a térképet látja mindig évek óta: Ukrajna határait. Néha lát még lövészárkokat, némi rakétázást, röpködő drónokat, tankba belerepülő drónt meg fáradt és cigiző katonákat. Esetleg különféle osztálykirándulásokat Washingtonban. Ezeken néha még le is teremtik az egyik gyereket, hogy nem öltözött fel rendesen. Közben pedig Afrikában zajlik egy másik, sokkal több embert érintő probléma: immár majdnem tizenkétmillió embert űztek el otthonaikból Szudánban, ebből több mint hétmillióan az országon belül bolyonganak, és több mint négymillióan tényleg, igazi menekültként lépték át a határt. Ez ma a világ legnagyobb menekültválsága, csak nem érdekel senkit.
Szudánból nehezebb levezetni, hogy az európai országok politikusai közül kinek áll egyik vagy másik oldal érdekében valamelyik oldal győzelme, hogy aztán elhozzák a sötét digitális középkort. Ennek ellenére különösen nevetséges, amikor felnőtt emberek arról magyaráznak, hogy minden emberi élet ugyanolyan értékes, aztán ugyanők az ukránokról beszélnek, a szudániakról meg nem. És mivel láthatóan senkit sem hatnak meg a számok, tét nélkül ideírhatom a most rendelkezésünkre álló adatokat: Ukrajnában minimum 50 ezer a civil áldozatok száma dokumentáltan. 5 és 9 millió közötti ukrán állampolgár hagyhatta el az országát, vagy azt az országrészt, ahol lakott. Eközben Szudánban, ugyanezen évek alatt Szudánban 150 ezernél is több ember halt meg, százezres nagyságrendű a sebesültek száma, plusz majdnem 12 millió ember lett menekült, ebből 4,3 millió külföldre távozott, a többiek valahol belföldön próbálnak túlélni. Tehát ha kizárólag a „hány ember volt kénytelen távozni az otthonából” sort nézzük, akkor Szudán 2025 végére nagyobb menekültválságot produkál, mint Ukrajna, miközben a halálozás is egészen brutális sávban mozog. Nem tudom, hogy hol vannak azok, akik mindig sípolnak, ha rasszizmust vélnek felfedezni, de most nagy szükség lenne rájuk. Mégiscsak előnyt élveznek a nyugati nyilvánosságban a fehér emberek a sötétebb áranyalatú népekkel szemben!
Gyerekkoromban a Darfur szó már ott visszhangzott a tévéstúdiókban, a „népirtás” és az „ENSZ” szóval egy mondatban. A képernyőn csontsovány gyerekek voltak meg sátrak, por, illetve leégett falvak. Aztán a 2000-es évek elejére a karthúmi vezetés és az általa felfegyverzett arab lovas milíciák, a janjaweedek falvakat perzseltek fel, fekete-afrikai közösségeket irtottak ki kompletten, százezrek haltak meg, milliók igyekeztek túlélni a menekülttáborok porában. Ők nem azok a menekültek voltak, akik átmászták a kerítést, hogy megkapják a segélykét Németországban, hanem azok az emberek, akiknek tényleg segítség kellett. Tudom, arrafelé is járt Angelina Jolie, mint most Ukrajnában, akkor is nagyjából hasonló hatékonysággal. Jól rámutatott néhány fontoskodó ember a helyzetre, a nagyérdemű három percre felháborodott, majd továbbkapcsolt. Akkor még a tévén. Ma a TikTokon csak továbblökik, aztán táncol valami szellemileg gyéren bútorozott, arra meg megy a lájk, mert egyszerű. Ezzel az égadta egyvilágon semmi baj nincs, csak hát ukrán zászlós profilképet ugyanez a kedves felhasználó képes kitenni, szudánit meg nem. Valahogy ritkán találkozik a szudániak zászlajával, így nem ismeri fel. Igaz, az ukránt egészen 4 évvel ezelőttig a többség nem tudta volna kiválasztani a Legyen ön is milliomosban sem, ezért sokmilliós kérdés lett volna ennek a nagyon bonyolult, mindössze két színből álló európai zászlónak a kitalálása.
Eközben Darfur nem gyógyult be, csak elcsendesedett, mint egy látszólag behegedt seb, amely alatt tovább gennyesedik a fertőzés.
Közben Szudánt a maga módján stabilan kormányozta egyetlen ember: Omar al-Bashír tábornok, aki 1989-ben puccsal került hatalomra, és harminc éven át egyesített valamiféle wannabe iszlamizmust, a katonai államot és a hátországban ügyesen mozgatott milíciákat. Dél felé polgárháború dúlt, végül 2011-ben kivált Dél-Szudán. Ez okozza az abszurd humort a térképen: Van Dél-Szudán, de nincs Észak-Szudán. Csak Szudán van és Dél-Szudán. A kivált országban valahogy kevés volt a szellemi tőke ahhoz, hogy a gyarmatosítás előtti időkből fabrikáljanak maguknak egy normális nevet, ami elkülöníti őket, elsősorban feketéket, azoktól az araboktól, akikkel addig egy országban éltek. De nem is értek arra rá, hogy mindenféle hülyeségekkel foglalkozzanak, hiszen a lényeg, az olajmezők, náluk maradtak. Az északi Szudán így maradt nagy, szegény, adóssággal (minden kötelezettséget ők vittek tovább, a déliek a nulláról indultak), minimális olajjal, de legalább arannyal és termőfölddel.
Bashír hatalmának titka részben az volt, hogy egymás ellen kijátszotta a fegyvereseket. A hadsereg mellé felemelte a darfuri lovas rablóbandákból szervezett janjaweedet is, akik a piszkos munkát végezték Darfurban. Ezekből a milíciákból nőtt ki később a Gyorsreagálású Erők, az RSF, élén egy akkor még vidéki figurának számító parancsnokkal: Muhammed Hamdan Dagalóval, becenevén Hemedtivel. Hemedti karrierje a sivatag porából indult. A Rizeigat törzs egyik ágához tartozó, kevéssé iskolázott, de ösztönösen éles eszű harcosból lett janjaweed-vezér, majd 2013-tól már az RSF parancsnoka, tábornoki ranggal, közvetlenül az elnöknek alárendelve.
Aztán az országot 2019-ben megrázó tömegtiltakozások, az infláció és az államcsőd előtt fél centivel Bashírt saját emberei buktatták meg. A hadsereg főparancsnoka, Abdel-Fattáh al-Burhán és a már ekkor is rettegett Hemedti ekkor még egymás mellett álltak a dísztribünön. Együtt jelentették be, hogy vége a régi „diktatúrának”, ottan mostan hirtelen és rögvest jó világ meg szabadság gyün, ja és demokrácia. Plusz civil kormány, jóléti átmenettel.
Az átmeneti időszak poros irodáiban, a karthúmi tárgyalótermekben és sötét folyosókon aztán szépen lassan kiderült, hogy a régi rend nem kívánja leváltatni magát. A civilek és a tábornokok között kötött alkuk papíron szépek voltak, a valóságban Burhán és Hemedti együtt tartotta kézben a kormányt meg a lényeget, az aranybányákat. 2021-ben újra ketten léptek: puccsal félrelökték a civil miniszterelnököt, az átmeneti vezetőt, Hamdokot, és visszatették maguk elé az egész Szudán alakú tortát. Másodszor is bebizonyosodott, hogy a két férfi számára az egymással való szövetség hasznosabb, mint bármiféle demokratikus átmenet. Elmagyarázták, hogy hát nem is volt olyan tisztességes ez az új csapat, mindenféle huncutságokkal jöttek, hogy például nem jöhetnek mehetnek szabadcsapatok az országban, meg adót is kell fizetni, nem lehet kiírtani komplett falvakat fegyelmezési célból, stb. Na jó, ezt így azért nem mondták ki, de elég egyértelmű lett aztán, hogy mi zavarta őket.
El is érkezett 2023 tavasza, és a kérdés elkerülhetetlenné vált: Ki lesz az igazi úr a házban? Mert Szudánban is, mint a Hegylakóban, csak egy maradhat. A háttérben szó volt orosz haditengerészeti bázisról a Vörös-tenger partján, Port Szudánnál. Bár Bashír eltávolítása nem volt egy CIA-vezette arab tavaszos történet, kapcsolat azért van: az USA nem volt szerelmes abba a gondolatba, hogy az eredeti szudáni vezető jó pénzért megengedné Oroszországnak, hogy legyen egy kikötője meg katonai bázisa a Vörös-tenger partján. Szóval, ha csak kicsit kellett lökni azon a sámlin, hogy leessen róla Bashír, akkor annyit az amerikaiak is hozzátettek biztosan. Aztán nem is beszéltünk még Irán, az Egyesült Arab Emírségek és mások érdekeiről. Ezek az érdekek akkor is jelen voltak, amikor már az átmeneti kormányt is megpuccsolták, hát még akkor, amikor ezek ketten egymás ellen fordultak. Ez utóbbira a közvetlen ürügy végül még ennél is prózaibb volt: a hadsereg be akarta kebelezni az RSF-et, Hemedti pedig nem akart egyszerű hadtestparancsnok lenni Burhán alatt, miközben lehet hadúr is az afrikai Mad Max főszereplőjeként, aki az aranybányákat bíró keleti országrész ura. Burhán állama és Hemedti magánhadserege között felmerült a kérdés. A válasz tüzérségi sortűzzel érkezett, Karthúm felett.
Azóta Szudán gyakorlatilag kettészakadt. Amikor ezt írom, már egyértelműen ki lehet ezt jelenteni, mert látszik a térképen. Keleten, a Nílus mentén és a Vörös-tenger partján, a fővárosi régióban a hivatalos hadsereg, jogtechnikailag az állam uralkodik Burhán vezetésével. Nyugaton, Darfur és Kordofán nagy részén pedig Hemedti RSF-je gyakorolja a hatalmat. Van még egy-két futottak még kategória is, de ők jelentéktelenek a térképen és vagy beállnak valamelyik mellé, vagy meghalnak. A térkép ezért ma úgy néz ki, mint egy rosszul sikerült sebészi beavatkozás képe. Hiszen az ország korábban már elveszítette Dél-Szudánt az olajjal, most pedig a megmaradt testet próbálják kettéfűrészelni a frontvonalak. Ha van humorérzékük, akkor Hemedti kis királyságát pedig elnevezik majd Nyugat-Szudánnak, de Szudán csak azért is marad majd Szudán.
A kérdés, amely ilyenkor automatikusan felmerül: Ki kivel van ebben a háborúban, és miért nem hallunk róla annyit, mint Ukrajnáról? A válasz nem fog tetszeni, de pont ezért írok erről: azért nem hallani róla, mert itt nem állnak sorban a „jó fiúk”, akiket ki lehet rakni a TIME magazin címlapjára (mielőtt kiderül róluk is, hogy valójában milyenek). Burhán hadserege a régi államtestet képviseli. Vagyis a bürokráciát, a karthúmi elitet, a wannabe iszlamista hálózatok egy részét, azokat, akiknek a szemében Darfur és a periféria mindig is másodrendű pusztaság volt, ami az aranybányákon kívül nem érdekes. Hemedti ezzel szemben a darfuri milíciavilág gyermeke: olyan hadúr, akinek vagyonát nem gyárak és bankok, hanem az aranybányák, zsoldosüzletek és titkos fegyverszállítmányok alapozták meg. Beszélik, hogy rabszolgakereskedelem is van, mivel az a környék nem sokkal jobb napjaink Haitijénél, ami pedig konkrétan a földi Pokol, nem lepődnék meg, ha igaz lenne. Hemedti az, aki az ellenőrzése alá vonta a Jebel Amer környéki aranymezőket, cégei Dubaj felé vitték az arany nagy részét, és az így szerzett pénzből saját hadsereget épített, amely mára tankokkal, drónokkal, páncélozott konvojokkal mozog. Pár éve ügyintézés közben találkoztam Debrecenben egy ott tanuló csinos és eszes szudáni lánnyal, aki az arab mellett egészen elképesztően szépen beszélt angolul. És azt mondta, hogy a korrupció kifejezést idő volt megértenie külföldön, mert ő gyerekként abban nőtt fel, hogy a nyugati értelemben vett jog csak dísznek van.
A külvilág sem fekete-fehér. Az Egyesült Arab Emírségek, minden tagadás ellenére, fegyvert és pénzt ad Hemedtinek az aranyért, a darfuri aranyból leszállított tömbök pedig évek óta feltűnően könnyen találnak vevőt Dubajban. Líbiában Khalífa Haftar tábornok is jó viszonyt ápol a milíciával, akiről szintén nehéz Teréz anyai életutat felrajzolni. Ezzel szemben Egyiptom és Szaúd-Arábia inkább a hadsereget támogatja, mert ők egy gyenge, de mégiscsak állami szereplőben bíznak jobban, mint egy felfegyverzett magánhadseregben a szomszédban. Irán is velük van (igen, ugyanazokat támogatják, mint Szaúd-Arábia, ilyen is van) drónokat és fegyvereket küldenek Burhánnak, cserébe a reménybeli vörös-tengeri lehetőségekért. A Nyugat pedig, miközben mindkét felet szidja szóban, a gyakorlatban az államot tekinti partnernek, és az RSF vezetőit szankcionálja, egyrészt jogi okokból, másrészt azért, mert van különbség egy állami hadsereg által elkövetett falugyújtogatás, meg egy hadúr által elkövetett falugyújtogatás között. Gondolom, le is tudják vezetni erkölcsileg-morálisan, hogy miért van, esetleg majd Ursula von der Leyen egyszer beöltözik szudáni zászlónak is.
Hogy miért nem hallunk erről annyit, mint Ukrajnáról? Először is, mert nincs benne európai pénz, nincs NATO-határ és nem áll fent annak a veszélye, hogy megváltoznak a gondolatok és az igények az európai választók fejében, ha az egyik vagy a másik fél nyer Szudánban. Az EU nem csinált egzisztenciális kérdés Szudánból, mint Ukrajnából. Egyrészt azért, mert Szudánt ezeknek a sokeszűeknek előbb meg kellene találnia a térképen, másrészt azért, mert az EU egyelőre nem akar terjeszkedni Afrika felé (mármint újragombolt gyarmatosításon túl), viszont Negyedik Birodalomként keletre menni, pláne német tankokkal, nagyon retro élmény néhány német kultúrkörben felnőtt személynek. Harmadszor pedig azért, mert a nyugati közönség szemében Afrika pont úgy viselkedik, ahogy azt Afrikától elvárják: poros és névtelen falvak, a sokadik éhezés, naponta rengeteg nemi erőszak, lefejezés, komplett faluk kiírtása. És ezt a fajta ördögi, bestiális megoldást, hogy például kivágják a még élő és elfogott katona szívét és ezt videóra veszik, fenyegetve a másik oldalt, az európai sajtó nem tudja kezelni, az ukrán drónvideót viszont még igen. A Darfur szó, amely a kétezres években még moralizáló főcímekben jelent meg, mára elhasználódott, beleolvadt abba a szürke zajba, amit „afrikai humanitárius válságnak” szoktak nevezni. Természetesen „nagyon fontos minden emberélet” és „mindent el kell követnie a nemzetközi közösségnek a harcok megállítására”, aztán lapoznak és újabb szankciókat írogatnak Oroszország neve alá. És azt se felejtsük el, hogy ebben a háborúban a Nyugat nem akar újabb balhét magának. Az Emírségek, Egyiptom, Szaúd-Arábia különböző oldalakon játszanak, így aztán a felelősség szálai olyan szerteágazóak, hogy jobb nem bolygatni őket a nyilvánosság előtt.
Most, 2025-ben az RSF ugyanazokat a csoportokat veszi célba, ugyanazon a terepen, mint amikor gyerek voltam. Az Egyesült Államok külügyminisztere idén kimondta: az RSF tagjai ismét népirtást követnek el Darfurban. Az Amnesty International jelentései, amik bizonyára nagyon fontosak és rendkívül mértékadóak az erkölcsileg-morálisan túltöltött közönség számára, tömeges kivégzésekről, tömegerőszakról, kórházak elleni támadásokról (mint al-Fasher elestekor) azt mutatják, hogy a hírhedt janjaweedek szelleme nemhogy eltűnt volna, hanem modern fegyverekkel és drónokkal tért vissza. Gondolom, kaptak rá pár lájkot meg kommentet az Amnestynél, és utána rá is fordultak az ukrajnai áldozatokra, mert az jobban hozza az elérést.
Még csak nem is az aranybányák okozzák a problémát. A probléma az, hogy ahol ezek a bányák vannak, mindig is egy olyan ország peremvidéke volt, amelynek központi hatalma sosem akarta igazán integrálni. A gyarmatosítás hagyatékaként rajzolták hozzájuk, mert eleve így kapták meg, amikor létrejött Szudán. Az éghajlat egyre rosszabb, a föld kevés, a nomád arab pásztorközösségek és a földművelő fekete-afrikai falvak régóta egymás torkának esnek a vízért meg a legelőért. A karthúmi vezetés mindezt nem fejlesztéssel, infrastruktúrával, jogállammal kezelte, hanem fegyverrel, mert az rövid távon hatékonyabb volt. Előbb felhatalmazott rablóbandákat küldött a perifériára, majd ezekből faragott magának hivatalos milíciát. Hemedti és az RSF így nem baleset, hanem a rendszer logikus terméke, ami aztán a rendszer ellen fordult. Először még azzal a figurával együtt, aki most rendre akarja őt is utasítani. Így aztán ott a háború nem hiba, hanem üzleti modell.
Hemedti felemelkedése tökéletes példája ennek. A darfuri sivatagban kezdte, janjaweed főnökként. Amikor kiderült, hogy Jebel Amer aranya milyen kincsesbányát jelent, embereivel kiszorította a rivális klánját, és az aranyból építette fel saját gazdasági birodalmát. RSF-hez kötődő cégei kamionokat, bankokat, ingatlanokat, bányákat birtokoltak, és az arany jelentős része a hivatalos szudáni jegybank helyett az ő csatornáin át, szinte láthatatlanul távozott az országból. Ezzel Hemedti nemcsak fegyvert tudott venni, hanem az állam fölé nőtt: 2019-ben már ő ígért dollármilliárdokat a szudáni központi bank stabilizálására. Egy ember, aki egyszerre volt hadúr, oligarcha és „megmentő”.
Mit kellene tenni ahhoz, hogy ez ne így legyen? Először is, le kellene vágni a háború gazdasági lábait. A darfuri arany nem a sivatagban válik fegyverré, hanem akkor, amikor valaki megveszi. Azok az országok, amelyek engedik, hogy kereskedjenek vele, azok így vagy úgy részei ennek a láncnak. Pontosan tudják, hogy honnan érkezik az áru. Ha a szudáni aranyra tényleg kemény, végrehajtott tilalmak (és nem szankciók) születnének országonként, ha a névleges humanitárius légi hidakra ráeresztenék az ellenőrzést, ha a főbb felvásárló országokban nem lehetne következmények nélkül háborús bűnök árát fizetni, az RSF napjai meg lennének számlálva. Ugyanígy, ha a hadsereg számára nem állna rendelkezésre korlátlan drón- és fegyverutánpótlás, Burhán sem tudna végtelen háborút vívni az állami szuverenitás jelszavával.
Másodszor, végre el kéne intézni azt, amit a gyarmatosítók otthagytak maguk után, amikor leléptek. Ez nem azt jelenti, hogy egy brüsszeli szállodában aláíratnak néhány papírt, hanem azt, hogy a valóban befolyásos külső szereplők (Egyiptom, Szaúd-Arábia, az Emírségek, Irán, az USA, Oroszország és Kína) ugyanabba az irányba kezdenék tolni az eseményeket. Ma nem ez történik. Ma mindegyiküknek megvan a maga kedvenc tábornoka, milíciája, bázis-álma, drónszerződése. Ha egyszer tényleg közös lenne az érdek a Vörös-tenger és a Nílus térségének stabilitásában (mert hát nem túl jó buli úgy kereskedeni és hajókázni, hogy inkább nem akarsz kikötni Szudánban), akkor egy gyenge, de működő karthúmi államot lehetne felépíteni, amelynek lenne eszköze arra, hogy Darfurt ne csak erőszakkal, hanem befektetéssel, infrastruktúrával, politikai képviselettel tartsa maga mellett. Esetleg el kéne engedni Darfurt, aztán kéne találni valami rendes nevet ezeknek az országonak. Núbia, Beja, ilyesmi, van arrafelé történelmi múlt. Esetleg a határokat is úgy kellene meghúzni, hogy kultúrálisan és etnikailag legalább nagyjából azok éljenek egy országban, akik össze is tartoznak.
A végén pedig jön az a kérdés, amelyet a józan olvasó feltesz, aki ennyit képes volt olvasni: Ha ennyire világos, mit kellene tenni, miért nem teszik meg? Az őszinte válasz az, hogy a jelenlegi világban a béke drágább, mint a háború. A háború mindenkinek olcsóbb. Az Emírségek számára az RSF hasznos eszköz: rgyszerre ad befolyást a Száhel-övezetben, aranyat a kereskedőknek, és zsoldossereget, amelyet hol Jemenben, hol máshol lehet bevetni. Egyiptomnak és Szaúd-Arábiának kényelmesebb egy lekötelezett karthúmi tábornok, akinek a nevét ismerik, mint egy valóban autonóm, követelőző civil kormány. Iránnak olcsó ajándék drónokat szállítani és cserébe lábat lógatni a Vörös-tengerbe. Az EU-nak pedig kényelmesebb sajtóközleményekben siratni a humanitárius katasztrófát, miközben diplomáciailag lavíroz, hogy egyik partnerét se haragítsa magára, miközben egyébként az életéért küzd, mert volt olyan hülye, hogy egzisztenciális kérdést csinált Ukrajnából.
Addig fognak ölni, amíg az ölés olcsóbb és jövedelmezőbb a békénél. A háború ott nem hiba, hanem a rendszer működési elve. Amíg a darfuri arany könnyebben talál utat külföldre, mint az iskolákhoz és kutakhoz vezető útépítési pénz, amíg Hemedti számára a béke azt jelenti, hogy nincstelen pásztorfiúként kellene visszatérnie a porba. Amíg Burhán számára az erőszak monopóliumának elvesztése az állam végét jelentené, addig nem lesz önkéntes fegyverletétel. A kérdés nem az, hogy „miért nem állnak le”, hanem az, hogy mikor találja majd úgy a világ, hogy a káosz drágább lett, mint a rend. És amíg erre a felismerésre várunk, milliók élnek tovább az aknamezők és a menekülttáborok közti szűk sávban, ahol a történelem nem politikai nyilatkozatokban, hanem üres fazekakban és néma, poros utcákon íródik. És addig jó, amíg néma, mert amikor nem az, akkor sok lesz a halott meg elég égett szag lesz, hirtelen.