Diabetikus materializmus és kiterjesztett demokrácia

Van az úgy, hogy az ember egy ártatlan, ámde közéletileg kíváncsi délutánon egy kis háttérrádiózásra vágyik – nos, ezen a hideg fényű, szürke novemberi szerdán a baloldali rádióadó beszélgetős műsorának adása megy éppen, amikor online én is bekapcsolódom annak hallgatásába.

B. György, a mindig felkészülten taktikus – őszintén szólva, előszeretettel manipulatív – műsorvezető beszél T. Zoltán választási szakértővel. A beszélgetés egy ponton a legnépszerűbb ellenzéki erőnek mért párt képviselőjelölt-jelölő, előválasztásos módszerének egyetértő és önfeledt dicséretébe csap át, a mondatok stílusa pedig a régi pártfőiskolák lakkozott padsorainak hangulatában látszik megrekedni.

A Tisza Párt elnökének „ez az elgondolása egy politikai innováció”, mondja lelkesen a jelölti előválogatásról T. Zoltán, leszögezve azt is, hogy „ez a politikai szabadságjogok alapján megtartott intézmény”, sőt „a jövőbe mutató új politikai intézmény”.

B. György pedig hozzáteszi: „Ez a kiterjesztett párt körüli demokrácia mindenképpen egy olyan demokratikus módszer, ami sikeres kell, hogy legyen” – mire a buzgó szakértő: „Így van, ez pontosan így van, ahogy szerkesztő úr interpretálja”. T. Zoltán egészen odáig jut, hogy szerinte már „félúton vagyunk egy teljes körben megvalósítható demokrácia felé”, majd Budapest főpolgármesterét is megdicsérve úgy folytatja gondolatmenetét, hogy „ez olyan nagy újítás”, mint ahogy a városvezető is jelezte, hogy lehet már jelentkezni szavazatszámláló bizottsági tagoknak.

A mindent derűs bizonyossággal megmagyarázó szakértő arról beszél, hogy a demokrácia felé vezető félútnak most két főszereplője van: az egyik a Tisza Párt elnöke, a másik a főpolgármester. Majd a mozgalmi lelkesedés hangján ráerősítve hozzáteszi: „Nyilván más elemek is csatlakozhatnak”, és szerinte „a '26-os választás után még négy évre lesz szükség, de jó az irány” – szóval ha jól értjük szavait, csak négy év, és közelebb kerülünk az igazi demokráciához, de az irány már most nagyon helyesnek tűnik, kedves elvtársak… Az egész beszélgetés gondolatmenete egy olyan magától értetődőnek vélt logika szerint és lendülettel hömpölyög, mintha az állítólagos politikai fejlődés egy irányított jármű lenne, amely csakis az általuk előre meghatározott és logikusnak tekintett, spekulatív fejlődési modellben haladhat előre a „kiterjesztett demokrácia” felé.

Egy múltidéző hangulatú utazásra vitte tehát a „zebrás” ellenzéki rádió adása a gyanútlanul rákapcsoló hallgatót, aki viszont legalább okulhatott valamennyit a két valóban sok fordulatot megélt – rendszereken átívelő tapasztalatokkal felvértezett – politikai kommentátortól. A fényesen virágzó, igazi népi demokrácia felé vezető és sikert ígérő úton, vagyis félúton (mert ugye „sikeres kell hogy legyen”), olyan magabiztos lendülettel haladtak, hogy az ember lassan azon tűnődött: propaganda vagy optimizmus ez, csak éppen a régi köntös új szabásmintájával? De inkább talán úgy hatott, mint a dialektikus helyett diabetikus materializmus, ahogyan még egykor az egyetemi-főiskolai ifjúság emlegette, most már valamelyest a polgári gyomorhoz igazítva, kímélőbb közéleti kúraként, amely egy népboldogítónak sugallt fejlődésként kínálja számunkra az újabb, teljes körben megvalósítható demokratikus víziót.