Valami bűzlik! És nemcsak Ukrajnában...

„Az aranyon ült, az aranyon/ Éreztem megöl, ha hagyom...” Ady Endre: Harc a Nagyúrral című 1905-ben született verséből kiemelt részlet ma fokozottan aktuális. A látnoki képességgel megáldott költő ezen remekének főalakját ugyanis akár mintázhatta volna az ukrajnai háborús maffia lebukása idején az arany WC-jéről is elhíresült, luxusban tobzódó egyik főgengszterről is.

A szerteágazó korrupciós hálózat egyik kulcsfigurája, a Zelenszkij belső köreihez tartozó kijevi „üzletemberre”, Timur Mindicsre rossz idők járnak. Mostanság reggelente arany helyett alighanem be kell, hogy érje valami közönséges kerámia klotyón üldögéléssel... Ugyanis a nyomozók elől lelécelt és külföldön bujkál. Cimborái és brüsszeli támogatóik azonban az elbújdoklás helyett nagyon is őrzik a posztjukat és a háború elnyújtásán mesterkednek.

Úgy tűnik, hogy a háborús pszichózistól transzba esett Ursula von der Leyen és Manfréd Weber a freudi ismétlési kényszernek is foglya. E kóros magatartás lényege, hogy az illető akaratlanul is valamilyen stresszes múltbeli élmények újbóli átéléséhez érez leküzdhetetlen késztetést, így próbálva oldani az eredeti szörnyű trauma okozta belső feszültséget. Mi mással lehetne magyarázni, hogy a két világháború kitörésében nyakig sáros németek mai vezető politikusai és társaik a tűzzel játszanak, és képesek lennének ismét kirobbantani egy újabb világégést. Holott emlékezhetnek rá, hogy a Moszkva felé vezető utak mentén és Sztálingrádnál sokezernyi fiatal honfitársuk porlad jeltelen katonasírokban. Wéberék mégis a háborús előkészületek jegyében a hadkötelezettség bevezetését nyomatják, és a médiában a katonáskodás szépségeit ecsetelik.

Jó száz évvel ezelőtt naív elődeink Budapesten, Berlinben, Bécsben még lelkesedtek a háborúért, főként, hogy II. Vilmos császár beigérte: „mire a levelek lehullanak, itthon lesztek”. A vonatokról integető lelkes fiatal bakák, virágesőben, örömmel indultak a frontokra. Azonban a nagy vérfűrdőben négy éven át nem levelek, hanem az emberek hullottak. A nagy háború által előidézett társadalmi katasztrófa szemléletes példája lehet a már békeévekhez köthető tiszazugi tragédia. Amikor a frontokon megsérült, megnyomorított katonák hazabicegtek, és itthon nyomor, rideg fogadtatás várt rájuk. A hatalmas éhínség közepette ugyanis több faluban és tanyán csak újabb éhes szájként, hasznos munkára alkalmatlan koloncként ténferegtek, ezért a családfenntartóvá előlépett, egyébként jólelkű, asszonyok között napi gyakorlattá vált, hogy nyomorék párjuktól légypapírból készített halálos kotyvalékkal szabaduljanak meg. A bűntudat gyötrelmeitől gyakran maguk is lelki sérülté váltak. Később a bíroságon szembesülve a kétségbeesés szülte szörnyű tettükkel, többen közülük öngyilkosságba menekültek.

És az ilyen és hasonló háborús utóhatásokat követően jött a még nagyobb öldökléssel járó második világháború. A jónép mára – a brüsszeli bagázst leszámítva – kijózanodott, nyoma sincs harci kedvnek, az emberek többsége irtózik még a háború gondolatától is. A legfrissebb felmérés szerint például a magyarok nyolcvan százaléka ellenezné a kötelező katonai szolgálat bevezetését. A besorozás elől pedig hadosztálynyi fiatal ukrán menekül el hazájából. Főként mostanság, amikor a háborús korrupció szimbólumaként a szemük előtt lebeg országvezetőik hivalkodó arany klozetje.

Valami nagyon bűzlik Ukrajnában. És a kellemetlen szagok az Európai Unió vezetőit is mindinkább körül lengik. Az egész kontinens fellélegezhetne, ha végre elhúznának. Vagy akár le is húzhatják magukat.