Öngyilkosság német módra

Németországra mindig figyelni kellett, akkor sem lehetett egy kézlegyintéssel elintézni, amikor a vesztes világháborúkat követően éppen a teljes szétesés szélén állt. Már kétezer éve a Római Birodalom sem birkózott meg a germán törzsekkel, és ugyanaz a szívósság napjainkig félelemmel vegyes tiszteletet parancsolt.

Három évtizede azonban egy veszélyes „kór” – a mindaddig számukra ismeretlen –, a megfelelni vágyás támadta meg őket, amelyet a génekben őrzött fanatikus elszántság teljesített ki. Talán éppen a német újraegyesítés váltotta ki ezt a fordulatot; a bizonyítási vágy, hogy méreteik ellenére sem jelentenek veszélyt a világra. Az ezredfordulóig az Európa-szerte irigyelt ország azonban a bizonyítási kényszertől hajtva egyre látványosabb kudarcokkal néz szembe, önpusztító módon éli fel erőtartalékait, és egyre gyakrabban hallhatjuk, hogy már maguk a németek sem büszkék országukra.

A második világháború iszonyatos emberveszteségeit követően, amikor a fiatal, munkaképes férfiak több korosztálya szinte kiveszett, érthetően megkezdődött a külföldi munkaerő importja, lényegében ezért kötöttek több mint hatvan éve megállapodást Törökországgal a vendégmunkások fogadásáról. Évtizedekig jól is működött a kapcsolat, és a németek úgy érezték, hogy az a pár millió más kultúrájú ember lényegében egyáltalán nem alakítja át Németországot, sőt integrációjukkal csak erősítik őket. Nem, hogy a veszélyeket nem ismerték fel, hanem kifejezetten a hagyományos felsőbbrendűséggel hirdették, hogy ők mindent megoldanak, minden problémát képesek kezelni. Ezt a szemléletet erősítette az egy évtizede meghirdetett „wilkommenskultur”, ami a korábbi török megállapodással szemben már egy kontrollálatlan befogadást jelentett, és a hozzá kapcsolódó „wir schaffen das”, azaz a megcsináljuk pedig azt az arroganciát fejezte ki, hogy Németországnak semmi nem árthat. Hogy mégis, azt most kezdik felfedezni, ám napjainkra már elkéstek. A németek egyre nagyobb része ugyan érzékeli a bajt – ezért is törhetett az élre az Alternatíva Németországért mozgalom, ami egyáltalán nem biztos, hogy orvosságot nyújtana a gondokra –, de a többség még mindig a felsőbbrendűsége tudatában élve zárkózik el a változásoktól.

Hosszan lehetne sorolni az őrületeket, amelyeket a veszélyeztetettség érzete váltott ki a németekből, de elég, ha csupán néhány példáját említjük az önpusztító, egyben eltökélt kapkodásnak. A fukusimai atomerőmű-baleset nyomán az összes atomerőmű sürgős bezárásáról döntöttek. A teljes befogadást hirdetve meg sem próbálták kiszűrni a terrorista vagy egyéb bűnözői szándékkal érkező bevándorlót. A klímavédelemre hivatkozva a világhírű autóiparukat gyorsított eljárással kényszerítették az elektromos pályára, mit sem törődve az átállás következményeivel. Az orosz-ukrán háború nyomán felállva tapsoltak az éppen országukat kiszolgáló Északi-Áramlat felrobbantásának, mit sem törődve az energiakiszolgáltatottságukkal. Most pedig – talán még az eddigieknél is őrültebb tervet dolgoztak ki – a sorkatonaság visszaállításával a kegyelemdöfést adhatják meg maguknak.

Igaz, hogy pillanatnyilag hivatalosan az összlakosság tíz százalékát sem éri el a muszlim bevándorolók és leszármazottaik aránya, ám a statisztikák szerint robbanásszerűen nő a számuk. Miközben a német nők között egyre kevesebben vállalnak gyermeket, a muszlimok körében éppen az számít ritkaságnak, ha valaki csupán egy, két utódot szül. A változás ráadásul kettős, hiszen amíg a Németországban születendő gyermekek között egyre nagyobb a muszlimok aránya, a csökkenő népességszámot folyamatosan a bevándorlás ellensúlyozza, és az érkezők többsége változatlanul muzulmán vallású. Mindennek tükrében korántsem meglepő, hogy a jövő évtől sorozhatóvá váló korosztályban már húsz százalék körülire becsülik a muszlim gyökerű fiatalok számát. A tendenciák alapján pedig évről évre többen lesznek. A német állam elkezdi kiképezni, felfegyverezni azokat a fiatalokat, akiknek döntő többsége nyilvánvalóan nem vallási fanatikus, de a folyamatosan elhibázott gazdasági intézkedések hatására könnyen radikalizálódhatnak. Számos német nagyvárosban már eddig is – nehezen beismerten – párhuzamos társadalmak alakultak ki, ám a mozgósítások aligha lesznek tekintettel a valóságra, és az ezekben a körzetekben élőket ugyanúgy tárt kapukkal fogadják, mint a tolerancia jegyében felnővő ifjakat.

Nem nehéz kiszámolni, hogy két, három évtizeden belül az ország negyven éven aluli lakosságának többsége már muszlim elkötelezettségű lesz, kiválóan felkészítve, kiképezve a haditechnika kezelésére, sőt az elfogadás jegyében akkorra akár már a hadsereg irányításában is meghatározó szerephez jutva. Mindezt akkor, amikor már Franciaországban, Hollandiában, esetleg Skandináviában is hasonló népesedési helyzetben találják magukat az európai gyökerű őslakók. Értem én, hogy Oroszország nem foglalhatja el Európát – már, amennyiben tényleg van egyáltalán ilyen elképzelése, és mindez nem csupán a ruszofóbia kifejeződése –, ám a világtörténelemben láttunk már néhány példát arra, amikor a kiképzettek kiképzőik ellen fordultak.