Keine pánik!

A vágyak, az álmok gyakorta nincsenek összhangban a valósággal, és ezt mostanság különösen gyakran tapasztalhatjuk, hiszen a kormányváltásban tizenöt éve reménykedő balliberális ellenzék egyre vadabb, kétségbeesett, a soraikat ziláló, pánikszerű állításokkal igyekszik lejáratni a kormányt. Mindez persze jól mutatja, hogy koránt sincs annyi támogatójuk, mint amennyit közvélemény-kutatóik kimutatnak számukra, hiszen ha valóban olyan hatalmas fölényük lenne, mint az összeeszkábált számaik mutatják, akkor nem kényszerülnének szánalmas, pillanatok alatt megcáfolható valótlanságokkal bombázni a közvéleményt.

Az ősz folyamán sorjázó álhírek láncolata már önmagában is megérne egy listát, hiszen nem árt néha emlékeztetni mindenkit, milyen alternatívája van a jelenlegi kormánynak. Most azonban nem idézem fel ezeket, elég, ha csupán az elmúlt hétre koncentrálok, amikor Orbán Viktor és a Washingtonba utazó küldöttségről és az ott elért eredményekről fűt-fát összehordtak.

Az álhírgyártás már az utazás előtt megkezdődött, amikor „az objektív, független” média a repülőgépen elérhető hatalmas luxust ecsetelte, amelyet aztán Ferihegyen maga a pilóta cáfolt, amikor nagy derültséget keltve, az utasok köszöntése során megjegyezte, hogy sajnálatos módon a napvilágot extrákkal nem szolgálhatnak a fedélzeten.

Az ellenzék vezérei persze kiéhezetten várták a Washingtonból érkező híreket, hogy kudarcként állíthassák be az amerikai elnökkel folytatott találkozót. Erre azt kellett látniuk, hogy Donald Trump a hagyományokkal szakítva nem a tárgyalóasztal túloldalára, hanem jobbjára ültette Orbán Viktort, ezzel is kifejezve, milyen sokra tartja.

Mondjuk engem nem lepett meg, hiszen Trump az utóbbi hónapokban több jelét is mutatta annak, hogy keveseket tart oly sokra, mint a magyar miniszterelnököt. El is várható ez tőle, hiszen Orbán Viktor akkor állt ki mellette, amikor a világon csak kevesek, amikor a Biden-adminisztráció sárkányok hadát küldte Trumpra, hogy elpusztítsák, de legalábbis örökre megakadályozzák a visszatérését a Fehér Házba. A mélyponton pedig a magyar kormányfő határozott kiállásával még azt is vállalta, hogy az amerikai demokrata világ teljes haragja rázúduljon, illetve az általa vezetett Magyarországra. Visszatérését követően tehát Trumptól elvárható volt a baráti gesztus, ám amikor az egyiptomi Sarm es-Sejkben tartott közel-keleti békecsúcsra nem csupán meghívta, hanem az egész világ szemeláttára a legbarátibb módon méltatta, szinte már magasztalta Orbánt, akkor már sejteni lehetett, hogy ennek nyomatékát is érezhetjük hamarosan.

A republikánus elnökről eddig is tudhattuk, hogy elődjével ellentétben, nem egy feledékeny típus – elég, ha felidézzük, miként bánt el a róla megválasztása előtt nem túl kedvesen nyilatkozó Ursula von der Leyennel –, így sejthető volt, hogy a magyar küldöttség nem üres kézzel, megalázva tér haza Washingtonból.

Feladták tehát a leckét Orbán ellenzékének, amely a tengerentúli demokratákkal kezdve, a hírnevén nem előszőr csúfos foltot ejtő BBC-n, Reutersen, Bloombergen, Brüsszelen át a hazai balliberálisokig ér. A legkevesebb, hogy megpróbálták lefitymálni a szankciómentességet biztosító megállapodást, mintha annak lenne óriási jelentősége, hogy az csupán egy esztendőre vagy időhatártól függetlenül szól, és nem magának a szankciómentességnek a megadása lenne a lényeg. Mert, ha időhatárt tartalmazna is, az később akkor is meghosszabbítható, viszont másokat ilyen lehetőséghez nem juttatott Trump.

A csúcs azonban kétséget kizáróan a gazdasági védőpajzs lett, hiszen erről nem csupán azt kell bebizonyítani, hogy semmit nem ér, hogy Magyarországot az Európai Unió vagy más globalista beavatkozó változatlanul kénye-kedve szerint pénzügyi bizonytalanságban tarthatja, hanem hogy kifejezetten káros számunkra. A magasabb szintű összefüggések megmagyarázásában többször megégő Magyar Péter ezért csak köhintett kettőt, az érdemi feladatot Bod Péter Ákos vállalta magára, akiről a balliberálisok úgy vélik, önmagában az is hitelessé tesz, hogy az MNB elnöke volt. A szuperközgazdász a tényeket figyelmen kívül hagyva – miszerint csupán egy hazánk ellen induló manipuláció kivédésének a lehetőségéről egyeztek meg a felek –, rögtön bejelentette, hogy nagy itt a baj, hiszen „olyankor szoktak ilyen megoldásokhoz fordulni, amikor válság van, vagy a válság árnyéka vetül ránk”. Szép, nehezen kikezdhető gondolat, leszámítva azt az apróságot, hogy a megállapodás nem egy bekövetkezett pénzügyi eseményt rögzített, csupán az illetéktelen manipulátorokat hivatott távoltartani, hiszen ki kezd ki egy olyan országgal, amelynek a háta mögött a világ legerősebb gazdasága áll.

Persze, Bod Péter Ákostól nem is az volt az elvárás, hogy a valóságot mutassa be, egy kis pánikkeltés éppen elegendő, bizonyítania kellett – ki tudja ki felé(?) –, hogy ő mellszélességgel és teljes szakmai reputációjával a kormányváltók mellett áll. Hogy a reputációja éppoly fakó, mint a kormányváltók intellektusa, az nem számít, ha számítana új vezér után kellene nézni. No, akkor lenne csak igazán pánik, ha öt hónappal a választások előtt ezt kellene beismerni!